A Papp válaszol – szexualitás jegyesként, paphiány, hitetlen anyós-após

Újabb három kérdéssel folytatódik A Papp válaszol rovatunk, miközben a novemberben kiadott könyvünk már a második kiadását éli meg. Ezúttal is izgalmasak a témák: házasság előtti szexualitás, paphiány, hitét meg nem élő anyós és após! Aki válaszol: Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa!

Gábor (Budapest)

Akkor is súlyos bűn a házasság előtti szexuális kapcsolat, ha már a lány a menyasszonyom és az esküvő dátuma is megvan már? Régóta tudom, hogy őt fogom elvenni és ezt a komoly elhatározást már imában is elmondtuk Istennek, azonban nem tudom hogy ezek lehetnek-e úgymond “enyhítő körülmények” vagy ugyan olyan súlyos bűnnek minősül?

Dicséretes, ha szeretnétek a házasság szentségét, ha el akartok köteleződni egymás felé, ha nem puszta kaland a kapcsolat! Az értéktudat rendben van nálatok, az dicséretes – de az odavezető útnak is annak kell lennie!

Amikor egy tettet morálisan megítélünk, akkor mindig figyelembe kell venni a tettet, a szándékot és a körülményeket/következményeket. Természetesen nem egyformán „fekete bűn” az a szexuális együttlét, ami nemi erőszakból születik, ami egyéjszakás kaland, ami valamennyire tartós kötődésből ered, vagy ami kifejezetten a házasság előtti. Ezek között valóban vannak árnyalatok, akkor vagyunk igazságosak, ha a különbözőségeket elismerjük.

hirdetés

Ám az „enyhítő körülmények” ellenére sem engedi az Egyház, hogy szentáldozáshoz járuljatok, szóval mégsem lehet patyolatfehérré mosni a házasságon kívüli szexualitást. Megvan erre a jó oka: mikortól kellene biztosnak tekinteni, hogy ti összeházasodtok? Egy évvel korábban már lehetne, vagy csak két héttel? Mi lesz, ha gyermek fogan a kapcsolatból? Biztosan elveszed a párod? És ha beteg lesz a gyerek, akkor is? Mi van, ha meggondolja magát az egyik? Ha bármilyen szakítás, nem tervezett gyermek, kisiklás történik, akkor azt mondjuk, „de hát az egyház is megengedte”? A szexuális kapcsolat már kötődést jelent, egyetlen alkalomból is lehet gyermek, de azt se feledjük: a megélt szexualitás képes beleragasztani olyan kapcsolatba is, amit szexuális kapcsolat nélkül már felbontanál. Minden papnak volt már olyan jegyespárja, akik az esküvő előtt meggondolták magukat. Egy öreg ferences atya az ilyen irányú puhatolózásainkat (én is voltam alkudozó serdülő) azzal ütötte el: „Urak, az a biztos, amit az oltár előtt kimondtak – addig nem!”

Persze azt sem hagyhatom szó nélkül, ha azt hiszitek, hogy ugyanaz a Szentlélek mást mond az Egyháznak, és mást nektek, amikor az imában „megbeszélitek vele”.

A Lélek nem hazudik, nem mond mást a különböző élethelyzeteknek.

A Lélek nem relativizálja a bűnt és ne hivatkozzunk rá, amikor magunk lelkiismereti lazaságát akarjuk belevetíteni. János apostol szerint éppen a Lélek győzi meg a világot a bűnről. A te logikáddal a terrorista a legnyugodtabb lelkiismerettel felmenthetné magát a belső saját hangjára hivatkozva, de az is, aki hozzátok betörne vagy szegénységében elvenné a mobilodat, mondván, hogy ő az Istennel ezt megbeszélte… Ahogy a szomjas ember a sivatagban kutat vizionál, a szexualitásra szomjas ember is képes vizionálni olyan Istent, akivel egy imában ezt „meg lehet beszélni”. Van úgy, hogy jobb hinni az Egyház higgadt, évezredes tanításának, mint a vágytól begőzölt és fiatal vízióinknak, s nem hallgatni a gyengébb önmagunk délibábjaira.

Azt is szeretném a szívetekre kötni: az Egyház nem csak tilalmakat mutat fel az esküvő előtt, hanem szentségi készülődésre hív. Ne csak a negatív tilalmakat lássátok már, hanem a kegyelmi meghívást. Egy szentségi házasság nem ugyanaz, mint egy polgári, humanista házasság. Magának Krisztusnak az agapéjában lesztek – ezt nem lehet átvenni piszkos kézzel. Kegyelmet szeretnétek kapni, hiszen a házasság, a gyermeknevelés, a felnőtt lét csodaszép örömöket tartogat, de nagy kereszteket is. Nem csak a szexualitásról kellene gondolkodnotok, hanem a szentségi házasság különlegességéről, a lelki készületről, az Istennel való egzisztenciális szövetségetekről. Hogyan hiheti az ember, hogy a szentségi házasság csodálatos kegyelmét bűnösen is ugyanúgy képes lesz átvenni?

Dicséretes az értéktudatod, ezt át kellene vinni az odavezető útra is.

Erzsi (Budapest)

Anyósom és apósom templomba járó emberek, de nem igazán hisznek, az isteni gondviselésre sose bízzák magukat. Mi a férjemmel máshogy élünk, máshogy is szeretnénk, de rengeteg kritikát kapunk emiatt, zúdítják ránk a ,,nem fog sikerülni”, ,,majd meglátod”, ,,csak magadra számíthatsz” típusú mondatokat, és negatív megjegyzéseket. Hogyan tudnánk ezekre úgy reagálni, hogy még magunkban se ítéljük el őket, de ne hagyjuk, hogy az Ő hozzáállásuk, mondataik megmérgezzék a mi gondolkodásunkat, hitünket?

Egy életre el kell határoznunk, hogy sohasem ítéljük meg mások hitét. Akármennyire is él szemlátomást hiteles vagy hiteltelen életet, az ítéletet tartsuk meg Istennek. Soha ne mondjuk, hogy bárkinek is „kár templomba járnia, az ilyen miért jön”, mert a szív közepét csak a nagy Isten látja. Egy életre (belül is) le kell szoktatunk erről magunkat, s inkább meghívónak lennünk: jöjjön mindenféle ember, csak a javára válhat. Ráadásul mindannyian bűnösök vagyunk, az eszménytől állandó lemaradásban.

Persze nem lehet elmenni az olyan mondatok mellett, melyeket írsz. A pszichológia ismeri az un. „tanult tehetetlenség” fogalmát, ami azt jelenti: akik képesek lennének tenni, azokat is visszafogják az ilyen elbátortalanítások. Fájdalmas olykor látni testileg-lelkileg tettre kész embereket, akik mégsem cselekszenek: nem mernek vállalkozást alapítani, házasodni, gyereket vállalni, vezető pozíciót megpályázni – mert fékezi őket a tanított-tanult tehetetlenség. Jómagam egy ideig tudom felmenteni idős elődeinket az ilyen gondolkodásért, hiszen több évszázados tanított-tanult tehetetlenség van a magyar nép mögött, több évtizedes elbátortalanítás (nem csak szavakkal hanem fizikai bántással is) az önálló kezdeményezéstől.

Mégis jól érezzük, hogy elég már ebből.

Én két fronton javasolnám, hogy lépjünk. Egyrészt a férfiakat kell felráznunk, hogy „férfiasan szeressenek”: legyen vállalkozó kedv, kockázatvállalás, önálló kezdeményezés, kudarctűrés a szeretetükben. Az agyonbabusgatott és elbátortalanított fiataljaink megbuknak a döntések világában. Kell az a férfi szeretet, ami nem töri le a kamaszt, ami nem csap oda azonnal hiba esetén a fiatal dolgozónak, ami kudarctűrésre biztat, ami bátorít az újra, ami bírja a szirének hangját.

Másrészt az istenképünket is le kellene porolni: a kommunizmus éveiben sokszor maradt a tűrés, a passzív várakozás Isten gondviselésére. De új idők vannak. Egyszer egy fiatallal beszélgettem arról, hogy Isten biztat minket a kockázatvállalásra (talentum), Istennél szabad hibázni (Péter a vízen), Isten szeretne szövetségesként a Gondviselőnk lenni (nem óvóbácsiként), Istennek fontos az élelmes szolga. S a fiatal azt jelezte vissza, hogy ő vállalkozásra készül, de neki pap még így nem beszélt. Valahogy a vállalkozás bátor, kockázatos világa és a vallás világa nem tudott találkozni – s ezért mi, papok is hibásak vagyunk. A vallás nevében nem szabad a tanult tehetetlenséget terjeszteni.

Márton (Budapest)

Mit lehetne kezdeni a kevés lélekszámú, paphiányos közösségekkel, ahol jó ha hetente van egy mise, azon is csak 15 hívő jelenik meg, akik pedig jobbára már korosak? Van olyan határ, ahol azt kéne már mondani, hogy ezt a közösséget feladjuk egy másik, reménytelibbért? Egy ismerős pap mondta nekem, hogy nem az a helyes megoldás, hogy a papokat elhalmozzuk plébániákkal, 2-3-4 templom ellátásával, pluszban kórházlelkészséggel és egyéb feladatokkal, hanem egy pap legyen egy, maximum két helyen, és az evangélium hirdetésének gócpontjává tegye a közösségét. Ez mennyire helytálló gondolkodás?

Egy terület lelkipásztori ellátása csapatjáték, ahol a püspök, a papok és a hívek együttműködésére van szükség. A püspöknek valóban mérlegelnie kell, hogyan ossza be erőforrásait: milyen papjai vannak, milyen egyházközségei, s milyen feladatokat kell megoldania. Nagy sakkjáték ez, hiszen szeretne a püspök egyenletes lelkipásztori ellátást: fontosak a fiatalok, de az idősek is, az iskolák, de a kórházak is, a rangos múlttal rendelkező hagyományos helyek, de az új városnegyedek is. Püspökeink felelősen terveznek: valóban cserélgetik a játékosokat a különböző posztokon, olykor összevonnak plébániákat, globálisan figyelik a lelkipásztori stratégiákat.

Ebben a csapatjátékban fontosak a papok is: készségesen tudniuk kell a csapatérdeket nézni, olykor a saját kényelmüket feladni, olykor más posztra „átképezni” magukat, s igen, felelős társnak kell lenniük az új lelkipásztori módszerek, a plébániaösszevonások, a kihívások és keresztek felvállalásában is.

Mindezen túl szeretném hangsúlyozni: a csapatjáték nem csak a püspök és a papok dolga, hanem a híveké is. Elégtelen lenne csak azon morfondíroznunk, hogy mit tegyenek a püspökök és a papok, tegyük csak fel a kérdést: az idők mindig új kihívásaiban, a mostani történelmi helyzetben mit tudnak a hívek tenni? Én mit adhatnék az Egyháznak?

Az Egyház eredeti görög neve „összehívottak”, a világból „kihívott”, valamint Krisztushoz és egymáshoz „összehívott” emberek. Csodálatos, amikor a pap tudtával és áldásával a hívek maguk gyűlnek össze imádságra, hétközben is, akár pap nélkül is. Nagyszerű lehet az önálló bibliaolvasó kör, ahol a Szentírás szövegeit együtt olvassák, valaki készül az Egyház hivatalos magyarázatával is, de helyt adunk az egzisztenciális értelmezéseknek is.

Országszerte alakulnak férfi klubok. Hihetetlenül erőteljes kisugárzása van, amikor férfiak összegyűlnek imádságra, beszélgetésre. Kell egy bátor vezéralak, aki témát ad az összejöveteleknek, aki koordinálja a csapatot.

Nagyon értékesek a beteglátogató önszerveződések: a betegnek nem valami kell, hanem társ, jelenlét, emberi szempár. Nagy kitüntetés Krisztus empatikus jelenlétét közvetíteni a beteg felé a személyes szeretetünkkel.

Pótolhatatlan a helyi karitászok szerveződése: jobban ismerik a helyiek, hogy kinek mire is van szüksége, ki az igazán rászoruló (még ha sokszor csöndes is), milyen segítséget lehetne önerőből megoldani.

Az érett férfiaknak azt is fel kell vetni önmagukban, hogy tudnának-e lelkipásztori kisegítők, diakónusok lenni. Ha nincs annyi pap, akkor érett férfiak hogyan tudnának kisebb egyházi fokozattal segíteni a hívek jobb ellátásában.

Nagy segítség, ha autókkal, autóbuszokkal segítünk eljutni a híveknek olyan helyre, ahol van Liturgia. Szépen meg lehet szervezni a gyűjtő körutat, jó hangulatban lehet oda-vissza utazni, énekelve, imádkozva, beszélgetve.

Az ötletek szikráit írtam csak le, mert a változó idők valóban stratégiai lepéseket kívánnak a püspököktől és a papoktól, de a hívektől is.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés