A Papp válaszol!

A Papp válaszol – sátánista szobatárs, házasság előtti szex, valóságos Isten

A mély lelkiségi kérdéstől a házasság előtti szexuális kapcsolaton át egészen a sátánista szobatársig: Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa ismét változatos kérdésekre adott választ!

János (Budapest)

Misén a niceai hitvallás alábbi részlete mindig elgondolkodtat: “Isten az Istentől, (…) valóságos Isten a valóságos Istentől” Miért így fogalmazták meg az egyházatyák a szöveget? Mi a mélyebb értelme annak, hogy nem csak “valóságos Isten”-t mondunk?

Ez egy igazi szellemi kérdés! Először is idézzük meg azt a döbbenetet, amikor Krisztus feltámadt, majd elküldte Lelkét, hogy a teljes igazságra vezesse el az apostolokat. Azt a mázsás mellbevágó tapasztalatot idézzük meg: Úristen, ki járt itt ebben a Jézus-alakban? Hogyan isten, hogyan ember, és hogyan nem?

Bár eltelt 2000 év, ez a kezdeti elképedés ma is aktuális. A csoda nem tompul, még ha küldtünk is űrszondát a naprendszeren túlra. A 2000 év egy ráeszmélési folyamat, megfogalmaztunk teológiai álláspontokat, de ezek egyáltalán nem akarják ezt a berobbanó meglepetést csorbítani. Jól tudták az apostolok és a Hitvallást megfogalmazó atyák is, hogy sorsdöntő ebben az ügyben az igazság, ugyanis majd eszerint élnek, és ha kell, ezért lesznek vértanúk. Sorsdöntő igazságokról van szó mind az ő, mind a mi életünkben.

hirdetés

Az emberi észnek kettős hivatása van: amennyire lehet, kutassa-boncolgassa, közelítse meg a misztériumot, s majd egy határnál boruljon le előtte. Egyrészt nem akarjuk, hogy a hit sutba dobja az észt (nem akarunk naiv, meseszerű, tudománytalan hitet), de azt sem, hogy az ész gőgös legyen, hogy kimeríthetőnek tartsa a végtelent, elsikkadjon a csoda.

Az az „isten” amelyik belefér az emberi észbe, már nem Isten.

Krisztus közöttünk létével is így vagyunk: ésszel kutatjuk, hogy ki is Jézus Krisztus, s elhatárolva a tévedéseket, soha nem múló szomjjal töprengünk, megőrizve a leboruló imádságot is.  

A Hiszekegyet megfogalmazó atyák először is ki akarták zárni az összes zavaros félistenről szóló mitikus-népies elképzelést, de a Platón és emelkedett filozófustársai túl világfölötti istenképét is. Az atyák két végletet akartak kizárni, melyek nem absztrakt eszmefuttatások, hanem téged és engem is sorsdöntően érintenek. Az isteni és az emberi összeegyeztetésében az egyik véglet azt hangsúlyozta: Jézus valójában Isten, aki csak magára vette az emberi test köntösét, de igazából szellemi teste volt. Ez a „doketizmus” Jézus istenségét felmagasztalta, azt akarta imádni, amelynek a korbács a szegek valójában nem árthattak. A másik véglet Jézus emberségét hangsúlyozta, akit földi élete során valamikor az Atya fiává fogadott (arianizmus). Azért nem mindegy ez a számunkra sem, mert akkor nem vagyunk megváltva! Ha Jézusnak színjáték a fájdalom, a kereszt, sőt, a halál is, akkor eljátszotta a hattyú halálát, de valójában nem vette részt benne. Akkor nincs sorsközösségben velünk, távoli és idegen. De akkor sem vagyunk megváltva, ha Jézus csak egy jó ember volt, aki a tanaiért vértanúhalált halt (mint Szókratész). Bármilyen kegyelettel emlékezzünk is rá, nem vált meg a haláltól… Szent Atanáz fájdalmasan felkiált: „Ha előbb neki is istenivé kellene válnia, hogyan tudna minket istenivé tenni?”

Az igazhitű atyák ezért fogalmazták meg: „igaz-valóságos Isten az igaz-valóságos Istentől”, azaz Jézus tényleg Isten, nem félisten, nem absztrakt idea. Áriusz szerint az Atya a valóságos-igaz Isten, Jézus csak „az úgynevezett Isten”. A teológus atyák szerint Jézus az Atyától született, egylényegű vele, s nem teremtetett, ahogy az eretnekek vélték. De a hitvallás rögtön hozzá teszi: „és született Szűz Máriától”, azaz valóságos ember, nem látszatteste van, tényleg ismeri és szeretetével átitatja az emberi sorsot. Fontos tudnunk, hogy Krisztus tényleg emberré vált: járt ezen a földön, ivott a vízből, látta a napfelkeltét, volt gyermeki-serdülőkori fejlődése, fájt neki a korbács, s tényleg meghalt. De azt is fontos tudni, hogy Isten: minden emberi tanítónál, prófétánál, világvallásalapítónál nagyobb személy, maga Isten járt közöttünk és nyilatkoztatta ki igazságát. Rábízhatjuk hát az életünket.

Bár eltelt 2000 év, bár közelítünk sokféle módon a titokhoz, nem szabad, hogy a Jézus köztünk léte természetessé váljon. Bármilyen rutinszerűen is mormoljuk a Hiszekegyet a Liturgián, maradjon csak minden sora hit-vallás. Nekem volt egy nagyapám, akinek tíz gyermeke volt, korán kelt, sokat dolgozott a nagycsaládért. De addig soha nem nyúlt a munkához, amíg el nem mondta a Hiszekegyet. Előbb a hit, aztán jöhet a munka.


Arnold (Erdély)

Fiatal szemmel nagyon nehéz eleget tenni az önmegtartóztatásnak, a házasság előtti nemi élet kerülésének. Egy példával élve: hiába tudom, hogy 40-es a lábam, úgyis felpróbálom a cipőt vásárlás előtt, hogy azért mégse csalódjak, ha netán nem jó. És sajnos azt  sem értem, miért baj Isten szemében, ha két ember jól érzi magát, nem ártunk senkinek, nem pénzről szól, ettől lehetünk kedvesek Isten szemében.

Kedves fiatal barátom, a legszigorúbban megtiltom, hogy a lányaim közelébe menj, sőt, minden apa nevében kikérem magunknak: nem hiheted, hogy a lányainkat úgy próbálgathatod, mint a lábadon a tornacipőt! Amíg ezen a szinten gondolkodsz, csak könnyeket okozol.

A szigorú gyomros után hadd szóljak barátian: én tudom, hogy az ilyen gondolkodásért valamennyire áldozat is vagy, de tettes is. Valóban ömlik rád-rátok a „ki kell próbálni”, „a szexualitás mindenekelőtt fontos”, „mi baja a jóistennek, ha szeretjük egymást”, a „minden könnyedén kicserélhető” – és más butaságok. Ömlik rátok minden egyes színvonaltalan filmből, a kortársaktól, az ideológiák béreseitől. El tudom fogadni, hogy valamilyen szinten áldozatok vagytok.

De ezer más helyről nem hallotok meg mást? Hogy a társ nem próbálgatható cipő, hanem személyes méltósága van? Hogy a próbálgatás a tárgyi világra igaz, a szerelemre nem? Hogy a szexualitásról, a szerelemről mennyit beszélnek a papok, az Egyház más szinten? Hogy a saját rokonságodban nem látsz elég tragédiát, akik bűnösen akarják megélni a szexualitást? Nem tudom elfogadni, hogy csak áldozat vagy egy ilyen szintű gondolkodásért, hanem tehetsz is róla: s ezzel pont nem bántani akarlak, hanem többet nézek ki belőled!

Fiatal éveimben udvaroltam egy nagyon érett lánynak, s mellette borzasztóan éreztem, milyen kis éretlen gondolataim, világnézetem, hitem van. Minden randi előtt-után szinte vaslapáttal szórtam ki a fejemből az éretlenségeket, s igyekeztem kettesével venni a lépcsőfokokat az érettség felé. Biztos vagyok benne, hogy érni csak kemény belső munkával lehet: kemény kézzel el kell határolódnunk az infantilis világnézetektől, s elszántan kell venni a lépcsőfokokat. Dolgozz az önismereten, olvass a szerelemről és a szexualitásról, keresd a hiteles egyházi hangokat, nődd ki a „jóistennek sincs kifogása” istentelen kifogást, s mindenekelőtt imádkozz a leendő feleségedért. A párkeresésben (is) Isten megenged egy versenyt: nagyon sokat nyerhetünk, egy igazán jó házastársat és tőle jó gyerekeket, s nagyon sokat veszíthetünk, igazán jó házastársat és gyerekeket. Az igazán értékes gondolkodású, mély hitű és meggyőződés etikájú lányokért nem vagy így versenyben.


Terézia (Budapest)

A gyermekem kollégista egy gimnáziumban és van egy sátánista szobatársa, akit ő megakar téríteni. De én féltem őt, hogy nehogy ő kerüljön veszélybe, vagy veszítse el a hitét, kezdjen el rossz dolgokat csinálni, amik veszélyeztethetik az életét, jövőjét (már most fix célja van, hogy mi szeretne lenni és erre fókuszálva tanul). Mit javasol, hogy mit tegyünk, mind a gyermekem mind a szobatársa érdekében (őt is sajnálom és én is szeretném, ha letérne a rossz útról és megtérne Krisztushoz)?

Nagyon tisztelem az ön fiát, hogy elszántan meg akarja téríteni a sátánizmusba esett szobatársát! A tiszteletet a hit védelméért, a másik felkarolásért érdemes kimondani neki. De néhány dolgot érdemes tudni.

A sátánizmusnak is lehet legalább két fajtája: lehet megrögzött gonoszság, a sátán tudatos imádása, a kereszténység elszánt üldözése. Ha „tudva és akarva” műveli, akkor nagyon súlyos bűnről beszélünk. De létezik olyan is, hogy valaki ezzel tiltakozik a szülei vallásossága ellen, vagy ezzel a különcséggel hívja fel a figyelmet magára. Ilyenkor inkább pszichológiai oka van, olyan mint a körömrágás: a borzasztó látványnak mélyebb pszichés oka van, s ha a mély okot megszüntetjük, a külső gyakorlat magától oszlik. Olyan is lehet, hogy csak sátánista szimbólumokat használó zenekarokat hallgat, s kicsit ő is visel ilyen szimbólumokat (a valahová tartozás kedvéért), de a sátánizmus következetes gonoszsága nem jelenik meg az életében.

Mivel az igazán tudatos sátánisták anarchisták, nem éppen a matek házin dolgoznak fűtött kollégiumi szobában, s mivel fiatal az illető, nem hiszem, hogy könnyedén rá kellene ragasztani a halálos bűn bélyegét. Valószínűbb, hogy valamilyen pszichés ok áll a háttérben. Ám ha ezt tudjuk, máris máshogy kell viszonyulni hozzá. Először is nem kell hitvitába szállni vele: bármennyire is tereli teológiai síkra a beszélgetést (mint a kútnál a szamariai asszony), inkább az emberit kell megszólítani benne (ahogy Jézus is a magánéletéről kérdezi). Az ilyen „tüntetőleg sátánista” magától elhagyja mindezt, ha emberi figyelmet kap, ha éreztetjük vele: így is szeretjük az emberséged, nem kell figyelemfelhívó cégértábla. Talán olyan gyönge az önbizalma, hogy besáncol a feketeség, a riasztó képek mögé, ahonnan nem lehet kirángatni sem bántással, sem további lenézéssel, sem teologizálással.

Némely fiatalok szeretnek a devianciából identitást csinálni, pedig ez csak illúzió.

Ha felé fordulunk, inkább érdemes a jót csábítóan előadni, értékes együttlétekre meghívni, minden jóságát megdicsérni. Érdemes lehet több fiúnak is összefogni, s tényleg a jó dolgokra kicsit felkarolni a kollégát (ne maradjon egyedül az ön fia).

Két fontos határt azonban meg kellene beszélni a fiával: az ordo caritatis (szeretet sorrendje) morális szabály szerint a legelső felelős az életéért mindenki saját maga. S ez a saját fiamra is érvényes: van neki egy társfelelőssége a kollégiumi szobatársáért (ami dicséretes!), de az ő saját élete erre nem mehet rá. Azaz nem az a segítség, hogy feladja a tanulását, elhagyja a hitét. Ismerje fel ő is (és szülőként én is ezt nézem), hogy ez a próbálkozás hogyan hat oda és vissza. „Gyümölcséről a fát” – mondja Krisztus, fel kell ismerni, hogy mi a helyes út a másikért és önmagunkért való felelősségben, és mi nem.

A másik határ, ha egy ilyen sátánista veszélyes. A vallásszabadság alkotmányos joga megilleti az én fiamat is: senki ne erőltesse rá a sátánizmusát. Sőt, a gonoszsággal mélyen megfertőzött sátánisták ön-, és közveszélyesek is. Ha az ön fia ennek a legapróbb jeleit is látja, azonnal cselekedni kell (pl. kollégiumi vezető). Nem a tragédiák után akarunk okosak lenni.


Szeretettel ajánljuk “A Papp válaszol” című könyvet, amely az első évad válaszait tartalmazza, kategorizálva.

    hirdetés

    1 Komment

  • Válasz Anikó 2020. 02. 01. 12:29

    Kedves Miklós atya! A férjemmel nemrég született kisfiúnk, de mindketten más vallásúak vagyunk. Kettőnk közül én vagyok a vallásgyakorló, ezért is javasoltam, hogy katolikusnak kereszteljük, de ő erre azt válaszolja, hogy akkor az ő vallását senki ne vigye tovább? Ön szerint mi a jó megoldás?