Blog, Nagy Barbara

Mi a felelősségünk keresztényként?

Megérintett Máté evangéliumából az az igeszakasz, amelyben Jézus arról beszél, hogy „ti vagytok a világ világossága”. Nagyon sok elmélkedés köthető ehhez a részlethez, de vajon belegondoltunk már, hogy mekkora felelősségünk van keresztényként? Én most ebből a szemszögből szeretném megközelíteni a témát.

„Ti vagytok a világ világossága. A hegyen épült várost nem lehet elrejteni. S ha világot gyújtanának, nem rejtik a véka alá, hanem a tartóra teszik, hogy mindenkinek világítson a házban. Ugyanígy a ti világosságotok is világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dicsőítsék mennyei Atyátokat!” – Máté 5,14-16

Jézus nem azt mondja, hogy csak a papok, püspökök, érsekek, bíborosok vagy maga a pápa a világ világossága, de nem is azt, hogy csak a hittanárok, teológusok, teológiai professzorok, hanem azt, hogy „ti”. Te is, én is, mindenki, az éppen most megfogant magzattól kezdve a három számjegyből álló életkort megélő idősekig. Minden egyes ember képes arra, hogy Jézus fényét továbbítsa. Mint amikor nagyszombat este, a húsvéti vigílián meggyújtják a húsvéti gyertyát és utána gyertyáról gyertyára tovább terjed ez a láng. Jézus fénye az, amely betölt minket, viszont kötelességünk, hogy ezt a lángot továbbadjuk, mert különben kihunyhat a fény.

Sokszor nem is sejtjük, hogy a hétköznapokban mekkora hatással vagyunk a körülöttünk élőkre. Akár a családunkra, szomszédainkra, barátainkra, munkatársainkra, iskolatársainkra. Mindenkire, akivel a nap folyamán összetalálkozunk, szótváltunk, de még arra is, akit valamilyen okból elkerülünk, vagy megtagadjuk valakitől a segítségnyújtást. Főleg akkor, ha tudják is rólunk, hogy keresztények vagyunk, hiszen egy-egy hívő ember botlását a még Istent keresők rá tudják vetíteni kollektíven az egyházra és az összes keresztényre. Sokszor hallottam én is számomra közel álló emberektől, akik csalódtak az egyházban, hogy a csalódásuk oka egyszerű emberek viselkedésében vagy papokéban rejlik.

Bármennyire is a bűnbocsánaton van a hangsúly, hogy mindig tiszta lappal újra lehet kezdeni, fontos, hogy mi keresztények még inkább törekedjünk arra, hogy jók legyünk, példát mutassunk és Krisztus fényét tudjuk átadni, ne pedig valami hamisságot.

Ha belegondolunk, a csalódott embereknek is lesznek gyerekei, akiket ezek után nem vallásosan nevelnek, nem ismertetik meg velük Istent, majd unokáik, dédunokáik, így tovább és ez csak öröklődik generációkon keresztül. Ha egyetlen emberre rossz hatással vagyunk, akkor annak sokkal nagyobb következményei lehetnek, mint gondolnánk. Olyanok vagyunk mi emberek, hogy a rossz tettekre vagy arra, hogy valakiben csalódunk, sokkal tovább emlékezünk, mint a jóra.

Ugyanakkor az örömhír is igaz, hogy ha egyetlen emberre olyan hatással vagyunk, hogy át tudunk adni neki valamit Krisztusból, akkor már valami hatalmasat tettünk őérte és Istenért, a kereszténységért és az emberiségért is. Nem a nagy tettek számítanak, hanem a legkisebbek. Egy-egy kedves szó, egy mosoly, egy ölelés is csodákra képes. Nem nekünk kell prédikálnunk az Isten országáról, viszont az már a mi dolgunk, hogy a körülöttünk élőknek adjunk egy szikrát Jézus fényéből, szeretetünkkel, jócselekedeinken keresztül, hiszen a jótetteinkkel tudjuk dicsőíteni az Istent, mint ahogy azt a fenti evangéliumi szakaszban is kimondja Jézus.

Nagy a felelősségük a szülőknek, hogy gyermekeikkel meg tudják ismertetni Istent, de ugyanakkor a hittanároknak is. Hiszen számos olyan gyermek van, akik nem kapnak vallásos neveltetést otthon a családjuktól, akik számára idegen a hit és a templomba járás, de valamilyen okból egyházi iskolába kerülnek, és egyedül a hittanár az, aki át tudja ezt a fényt adni nekik. Talán pont annak van a leginkább szüksége rá, akiről a legkevésbé sem gondolnánk. Ha nem is azonnal lobban fel a láng a szívében Isten iránt, lehet, hogy csak évek múlva érzi meg, hogy szüksége van Istenre, de ehhez az kell, hogy a szikra el legyen ültetve a lelkében. Talán az a valaki fogja később felnőttként a leghűségesebben szolgálni az egyházközséget, gyülekezetet, akivel a legtöbb gond volt korábban.

De a hittanárokon túl a papoknak is rendkívül nagy feladatuk van, hiszen elsősorban ők közvetítik számunkra Istent. Bár nem miattuk járunk templomba, de a személyük mégis elválaszthatatlan tőle. Minden egyes pap áldás számunkra, főleg mostanában, amikor oly kevés papi hivatás születik, de ha megismerhetünk egy olyan valakit, akinek különösen is megérintenek a prédikációi vagy meg tudunk előtte nyílni és a lelkivezetőnkké válik, akkor az a Jóisten egyik nagy ajándéka.

És talán mi magunk is egy pillanatra megállhatunk, és számba vehetjük azokat az embereket, akik hatással voltak ránk, és hálát adhatunk értük, hiszen Isten embereken keresztül munkálkodik leginkább. Lehet, hogy a szüleid voltak rád hatással, vagy éppen a keresztszüleid, vagy a nagyszüleid, vagy a gyermekkori hittanárod vagy a lelkivezetőd, lelkiatyád, vagy egyszerűen csak jókor voltál jó helyen és megérintett egy prédikáció. Vagy kaptál a Jóistentől egy mélyen hívő barátot, aki közelebb vitt őhozzá. Vagy elolvastál egy olyan könyvet, ami megérintett és megváltoztatta a gondolkodásodat, vagy egy mélyreható keresztény filmen keresztül ismerted meg Istent. Vagy meghallottál egy dicsőítő dalt, amit úgy éreztél, hogy a lelked mélyére hatolt. Bárkin vagy bármin keresztül érintett meg Isten, az biztos, hogy nem lehet elvonatkoztatni attól a ténytől, hogy embereknek is szerepe volt benne.

Egy életünk van, nem az lenne az ideális vágyunk, hogy a lehető legtöbbet hozzuk ki belőle? Vajon mi nagyobbat tehetnénk annál, minthogy valakit Istenhez vezetünk? Bármilyen hivatást is szán Isten számunkra, bármilyen pályát választottunk (vagy bármibe kényszerültünk bele), bármerre is terelődik az utunk, mindig van alkalmunk arra, hogy hatással legyünk másokra, és csak rajtunk múlik, hogy mennyire élünk ezzel a lehetőséggel.

És talán egyszer majd életünk végén Isten megmutatja, hogy kikre milyen hatással voltunk és mi magunk is meglepődünk rajta, hogy mennyi jót tettünk másokkal, azokkal is, akikről nem is gondolnánk, vagy mennyi jót tehettünk volna, ha nem szalasztjuk el a lehetőségeket.

Nagy Barbara

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás