Tízezren a 777-ért kampány
A Papp válaszol!

A Papp válaszol – Szexuális zaklatás, Jelenések könyve, gyermekek a szentmisén

Az új esztendő első Papp válaszol rovatában a Jelenések könyve és a gyermekek szentmisére járatása mellett egy megrázó kérdés szerepel.

Zita (Budapest)

A Biblia szerint a Jelenések könyve nem más, mint egy kitalált történet, ami a Néró és Domicianusz korabeli keresztények számára nyújtott vigasztalást és reményt az üldöztetések közepette. A történelmi események ihlették, és az akkori keresztényeket akarta megnyugtatni afelől, hogy attól még, mert most szenvednek, Jézus legyőzte a világot. Ezek szerint az egész nem is a világvégéről szól, hanem az akkori világégésről? Nem lesznek harsonás angyalok és pecséttörés? Az egész egy kitaláció? Ugyanakkor vannak részek, pl. Jel 13, 16-17, ami kísértetiesen hasonlít ahhoz, ami felé a mai világ tart/amiben jelenleg élünk. Ha az egész kitaláció, miért mondja: én, János, láttam…?

Nagyon örülök a kérdésednek, mert a Szentírás az életünk vezérfonala: már a kezünkben van, többet nem írnak hozzá, szóval ebből kell megtalálnunk a jó életvezetést. Igaz megértéséhez azonban nélkülözhetetlenek azok az útmutatások, melyeket elődeink, az Egyház Tanítóhivatala, a szentek kibogoztak – a téves értelmezésnek ugyanis téves életvezetés lesz a következménye. A szent szövegekhez ezért nélkülözhetetlen olvasni a lábjegyzeteket, aki többre vágyik, annak jó szívvel ajánlom pl. a Jeromos Bibliakommentárt.

Alapvetően szegény lenne a világ, ha a szövegeinket csak két műfajba sorolhatnánk: ha vagy szó szerint igaz minden, vagy kitaláció minden. A szövegeink így vagy csak szigorúan pontos történelemkönyvek vagy mesekönyvek lehetnének. A két véglet között azonban számtalan más műfaj is van: pl. mondák, történelmi drámák, epikus regények. Mielőtt egy szöveget olvasni kezdünk, tudnunk kell, hogy mi a műfaja, különben garantált a félreértés. Petőfi sorait, „csillagom, galambom” nem olvashatom fizikus-biológus szemmel, a csernobili sugárzást pedig nem tarthatom mesének. Szóval a szöveg olvasása előtt tudni kell a műfajt, hogy milyen szemüveggel közeledjünk a szöveghez.

A Jelenések könyvének műfaja „prófétai látomás”. Nem történelemkönyv és nem mese (nem abszolút kitaláció). Ez azt jelenti: a Lélektől ihletett ember írta, Isten sugalmazása dolgozik benne, a képek mögött Isten abszolút igazságai rejtőznek, amiket el akar mondani az emberiségnek. Isten olyan eseményekről mutat igazságokat, amelyeket senki sem láthatott (pl. a teremtés könyve és a végidő könyve is ilyen). A kezdetről és a végről szóló prófétai írások nem történelemkönyvek és nem mesék: a képek mögött isteni igazságok rejlenek. A szöveg tehát látomás, költemény, amely képeket használ, de a képek mögötti igazságok szó szerint veendők. A Jelenések könyve tele van prófétai képekkel, melyeket nem kell szó szerint érteni, még ha egyes sorokban hasonlóságot is vélnénk az adott korszakkal. Nem egy olyan rejtvénykönyv, ahol a leírt eseményeket és a történelmi eseményeket valami titokzatos képlet alapján össze kellene vetni. Sokkal inkább az a cél, hogy a prófétai képek mögé nézzünk, s azokat az igazságokat keressük, melyek az adott kornak (pl. első századi keresztényüldözés) ill. minden korszaknak érvényesen szólnak, amiket viszont a legkomolyabban kell vennünk.

A Jelenések könyvének fő üzenete, hogy Isten végső uralma fog győzni.

A világ vége nem katasztrófa lesz, hanem megérkezés a mennyei Jeruzsálembe, Isten lakomájára. Addig sok küzdelem vár ránk közösségi szenten is (keresztényüldözés), de egyéni szinten is (bűneink). Az egész történelem egy nagy tisztulási folyamat, s az ítélet után csak a végig állhatatosak juthatnak be Isten szerető jelenlétébe. Ez a könyv nem akarja feledtetni velünk a küzdelmet, nehogy túl otthonosan befészkelődjünk a polgári jólétünkbe, ill. vigasztalást akar adni a küzdelmek közepette. Isten győzelme nem csak egy végidei esemény, dátum akar lenni, hanem remény és felhívás, ami már most hatni akar a mindennapjainkban.


Eszter (Zákány)

Szeretnék érdeklődni, mit gondol a kisgyermekek szentmisére járatásáról? Van egy 2 éves fiam, szeretném őt bevezetni e vallás világába, azonban karácsony napján, a mise közben kiküldött bennünket a plébános a templomból, mert a gyermek zajt keltett – nem őrjöngött, nem szaladgált, nem kiabált, csupán gyermeki mivolta miatt kíváncsiskodott és kérdezett, de emiatt nem tudott odafigyelni az atya. Megértettem az ő helyzetét/kérését is, habár lett volna ennek egy humánusabb elrendezési formája, de most nem igazságosztás miatt írok, hanem mert elgondolkodtatott, hogy “erőltessem-e” a gyermek templomba járatását? Van-e értelme ilyen pici korban?

A gyermekek vallásra való nevelése pedagógiai kérdés, s mint ilyen nem egyszerű. Nincs egy varázslatos megoldás, hanem a pedagógia mindig odahajol a másikhoz, tekintettel van az adott gyerekre, helyzetre, kultúrára. Azt, hogy az önök templomában, közösségében mi lehetne mindenki számára jó megoldás, önöknek kellene átbeszélni. Érdemes lenne a hasonló helyzetben lévő kismamákkal összefogni, és egy beszélgetésre invitálni a plébánost, hogyan is működjenek együtt.

Az biztos, hogy a kisgyerekeknek ott a helyük a Liturgián.

Éppen azt szeretnénk, hogy váljék vérükké a templomi légkör, a közösségi éneklés, a szent jelenléte, a tömjén illata, a keresztény esztétika, a bibliai történetek. Ezt később nem könnyű pótolni. Jó dolog, ha a racionalitás előtt/mellett érzelmileg is bevonódunk a keresztény légkörbe. Pszichológusok szerint fejlődésünkben az első 6 év meghatározó jellegű: ezekben a legfontosabb években pont a szent maradjon ki?

Nélkülözhetetlen ehhez a templom terében fizikailag jelen lenni. Még ha helyenként vannak is elkülönített gyerekszobák, akkor sem maradhat le a gyerek a templom légköréről. Ha a templomban is elkülönített gyerekszobában játszik, úgy, mint otthon, akkor mi értelme van? Jónak tartom, ha a gyerek hoz magával képeskönyvet (az nem hangos), és esetleg megszokja, hogy a templomban könyveket forgatunk a kezünkben. Nem tragédia, ha kisebb játékokat is hoz, de én nem tartom jónak, ha külön játszóházat alakítunk ki.

A fegyelem nehéz kérdés: soha nem szokja meg a fegyelmezett figyelmet, ha nem teljesíthet annyit, amennyit tud. Ez kezdetben lehet 10 perc fegyelmezett ülés, csönd, később ez megnyúlhat, amiért mindig dicsérjük meg. Ezután nem baj, ha kicsit járkál ott, ahol a szertartás egészét mégsem zavarja (az oltárhoz ne engedjük).

Élete egészére jótékony hatással lesz, ha lassan megtanul fegyelmezetten figyelni, ne lopjuk ezt el tőle.

A híveket és a papot a leginkább a prédikáció alatt zavarhatja a gyerekzaj. A Liturgia nagy részében ugyanis tudjuk, hogy mi történik, akkor is részt tudunk venni benne, ha minden szót pontosan nem hallunk. Ám a prédikáció egyedi, egyszeri, ott valóban fokozott figyelem szükséges. Ha ez a legkényesebb pont, akkor erre kellene jobban ügyelni: s ezt valóban csak az adott gyerek, templomépület, közösség helyi ismeretében lehet kezelni.

A különböző rétegmisék éppen azért alakulnak ki, hogy akikkel könnyebben imádkozunk együtt (ill. jobban toleráljuk egymást), azokkal szívesebben tudunk ünnepelni. Nem bántva ezt a gyakorlatot, mégsem feledhetjük: a Liturgia célja éppen a család összefogása. Egész héten szanaszét vannak a családtagok (más iskola, kollégium, város), még vasárnap is más Liturgiára mennek? A görögkatolikus Liturgiát mi mindig úgy ünnepeljük, mint családi misét, azaz éppen azt szeretjük, ha a családtagok, a társadalmi rétegek nem külön vannak (fiatalok, kisgyerekesek, idősek stb.), hanem egyetlen oltár előtt gyűjt össze minket az Isten, egyetlen nagy családdá. Ha a Szentháromság családias vonásokkal mutatkozik be (Atya-Fiú), akkor a Liturgiának is családiasnak kell lennie, nem családellenesnek. Sőt, mivel az első évek fontosak a gyerekek fejlődésében, a görögkatolikus egyházban bizonyos feltételekkel a csecsemőket is megáldoztatjuk egy csepp szent vérrel: a Szent hadd legyen útitársa a fejlődésében!

Határozottan bátorítani szeretnék: a kisgyerekesek hozzák csak bátran a gyerekeiket a szertartásokra, a többiek pedig ne savanyítsanak, hanem örömmel fogadják őket! Nagyon sokat veszítünk, ha a kisgyerekek gőgicsélése hiányzik a miséről, ha a következő generációknak nem válik vérükké a templomi jelenlét, ha a kereszténység nem tud családias mentalitásban gondolkodni.

A kismamák-kispapák olykor szorongva hozzák gyermekeiket a Liturgiára: Vajon ma melyik lesz hangos, vajon kit fognak zavarni, vajon a pap hogyan reagál? Fontos lenne a papok és a hívek részéről is ezeket a szorongásokat leépíteni a fiatal szülőkben, megdicsérni őket, hogy eljöttek családjukkal a Liturgiára, s empatikusan leinteni az állandóan morgó hangokat.


Gigi (Budapest)

Régóta rágódom már rajta, hogy valakinek valahogyan le kéne írnom az elmondhatatlant (csak az atyákban bízom meg). 6 és 12 éves korom között különböző szexuális zaklatásokon mentem keresztül, ami elől sem elmenekülni sem megvédeni magamat nem tudtam, emiatt gyengének és selejtnek is érzem magam mind a mai napig, főleg, hogy sok mindenre egyáltalán nem is emlékszem és az érzéseimmel, érzelmeimmel sem tudok mit kezdeni. Utálom a férfiakat (az atyák kivételével, őket már egész kicsi korom óta biztonságosnak tartom és szeretem őket) Azt mondják, hogy Krisztus minden sebet, bűnt, begyógyít, hogyan tudnám ezt átadni neki? Mit tegyek, hogy ne utáljam magamat, a testemet, női voltomat?

Az életrevalóság jele, hogy végre felfakadt ez a seb, akarsz róla gondolkodni! Jó, hogy nem akarod letagadni, bagatellizálni („majd magától elmúlik”), de nem is akarsz a foglya lenni, sejted, hogy van tovább. Ezt a „van tovább” szimatot őrizd! Még nem tudjuk pontosan, hogyan és merre, talán nem lesz könnyű odáig az út, de a „van tovább” reményt jelent. Szeretnék három mankót tanácsolni az útra:

Először is a nagy Istenben bízunk. Sokat gondolkodom én is rajta, mit jelent a „megváltás”. Én úgy fogalmazom meg: „van tovább”. Krisztus éppen azt mutatja meg, hogy semmilyen bűn, gyerekkori seb, történelmi megfeszítés nem jelenti a véget – valamiképpen van tovább. A megváltás neked azt jelenti: ne azonosítsd magad a sebeddel. Ne gyűlöld a másikat, de magadat sem. Ne légy a rabja egy múltbeli eseménynek, dühös érzelemnek, önbizalomhiánynak, hanem lépj a jövő gyümölcsei felé. Krisztus olyan sok ember felé közvetítette, hogy „van tovább”: bűnös asszonyok, betegek, bűnbe kötözöttek, démonoktól megszállottak, sőt, halottak… Ezekben az eseményekben jelen vagyunk mi is, ill. a mi eseményeinkben jelen van ugyanaz a megváltó kegyelem. Amit akkor tett Krisztus, azt teszi ma is, feléd is. „Lázár, jöjj ki a halál barlangjából” – s ezt mondja neked is életteremtő erővel: „Gigi, jöjj ki az életre!” Olyan jó, hogy a papok felé megvan a bizalmad: kérj csak gyakran áldást tőlük, fogadd csak gyakran a szentségeket a kezükből!

Isten után nagyon fontosak a jó emberek: mindenképpen keress olyan pszichológust, akiben Isten gyógyító ereje el tud érni téged. Senki sem sziget, a jó embereket zarándoktársként adja mellénk, merj bízni az istenadta szakértelmükben. Jó dolog kibeszélni egyszer a felgyülemlett szorongásokat, bűntudatot, önértékelést, fájdalmakat. A terápián az fog történni, hogy feltérképezik az identitásod: mindenki 5-6 lábon áll, nem lehet azonosítani magunkat egyetlen lábbal (és annak egyetlen sebével), te sem csak egy szexuális visszaélést elszenvedett alany vagy. Van neked kultúrád, közösséged, hited, hivatások, szakmád, hobbid, környezeted, érzelmi és intelligens életed.

A megerősödött, soklábú identitás tud aztán sebével szembenézni: megbocsátani, elengedni, az élet felé nézni, a jövő felé cselekedni.

A terápián segítenek a betörő érzésekre reagálni, a viselkedést és a gondolkodást felszabadítani, hogy a „rész” a helyére kerüljön, s az „egész” életvezetés számítson. A terápiához kérj segítséget felnőttektől, a számodra bizalmas papodtól. A gyógyult éned aztán másoknak is lehet csatorna Isten kegyelméhez.

Végül szeretném mondani, hogy bízz a szeretet, a szerelem teremtő, gyógyító erejében. Mától kezdj el szebben öltözködni, ismerkedni, másokon segíteni. Adj szeretet és engedd, hogy mások szeressenek! Keresztényként hisszük, hogy a szeretet-szerelem nem pusztán egy érzés, hanem teremtő és gyógyító erő. Isten a szeretetével teremt a semmiből, a porból embert – ma is az önmagát semminek érző emberből képes szeretetével új teremtményt teremteni. Krisztus a szeretetével képes gyógyítani mindenféle betegséget, bűnt, bajt – a szeretet-szerelem ma is gyógyít, felemel, életre vezet. Engedd, hogy szeressenek, akár szerelmes legyen valaki irántad, s bízzál a szeretet átváltoztató erejében.

Feledhetetlen Pilinszky verse:

Átváltozás

Rossz voltam, s te azt mondtad, jó vagyok. 

Csúf, de te gyönyörűnek találtál. 

Végig hallgattad mindig, amit mondtam. 

Halandóból így lettem halhatatlan.

 


Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet! Kérdésedet ékezetekkel, a helyesírás szabályainak megfelelően küldd el!

hirdetés

2 hozzászólás

  • Válasz F 2020. 01. 15. 11:37

    (A harmadik témához)
    Hogy lehet pszichológushoz küldeni valakit, akik egy paphoz fordul tanácsért? Ez kb olyan, mint ha valaki felkeresne egy orvost valamilyen betegséggel, az pedig elküldené a kuruzslóhoz… Hála a Jóistennek, kevés pszichológussal találkoztam élőben, de a közvetett tapasztalatok (társadalmi megnyilvánulások, és emberek, akik jártak már náluk) alapján a véleményem lesújtó.
    A világ legtermészetesebb dolga volt több mint ezer éven át, hogy ha valakinek van valami megoldhatatlan, és legalábbis részben lelki természetű problémája, akkor megkereste vele a papot. Nem azért, hogy az pszichológushoz küldje, hanem hogy meghallgassa és tanácsot adjon. (Mondjuk erre a nyilvános levelezés pont a legkevésbé alkalmas műfaj.)
    Hol olvashatunk olyan a Bibliában, hogy “és mondá Jézus a megszállottaknak: keressétek fel a pszichológust, és az majd segíteni fog!”
    Azt gondolom, hogy a mai világban óriási nagy dolog, ha valaki “csak az atyákban bízik meg”, mert éppenséggel a fordítottját is el lehetne képzelni… Erre a bizalomra nem az a megfelelő válasz, hogy elküldjük pszichológushoz, hanem hogy meghallgatjuk és segítünk, értelmes tanácsot adunk.

    És mit jelent az, hogy “mától kezdj el ismerkedni”?
    Papként, lelki vezetőként, celebként kerülni kellene az ilyen kettős beszédet, amelyet mindenki tetszése szerint értelmezhet. A “királynőt megölni nem kell félnetek jó lesz” típusú rejtvények nem valók ebbe a műfajba.

    Ha valakit 6 és 12 éves kora között zaklattak, akkor két esetet lehet elképzelni: vagy nem volt apja, vagy maga az apa volt a zaklató. Mindegyik eset elég súlyos sebet jelent, mivel a kisgyerek számára az apja az Istent képviseli. Képviselné. Ha nincs, vagy ha pont tőle szenved el ilyen támadásokat, akkor az olyan súlyos lelki sérülést eredményez, ami sose fog teljesen elmúlni. Mondhatjuk azt a levágott kezű embernek, hogy “ne félj, majd kinő és ugyanolyan leszel mint a többiek”, de ezzel hazudunk.
    Tudomásul kell venni, hogy az ilyen sérülések velünk maradnak, és kihatnak az életünkre, a viselkedésünkre, meg kell tanulni ezzel együttélni, ezzel együtt is élni.

  • Válasz törzsmókus 2020. 04. 10. 03:18

    @f

    szomorúnak tartom az általánosítóan lesújtó véleményedet.
    igenis vannak jó pszichológusok, akik nem kuruzslók, ellenben rendelkeznek olyan képzettséggel és tapasztalattal, amivel a papok többsége nem. a pap és a pszichológus nem ellentétes, hanem kiegészítő segítők: ha komolyan veszik a hivatásukat, akkor ismerik a határaikat – a jó pap tudja, mikor küldje a hívőt pszichológushoz vagy akár pszichiáterhez. és fordítva: a (gonosz lélektől) „megszállott” esetében, akit emlegetsz, pont hogy a pszichológus vagy a pszichiáter kell rájöjjön, hogy itt papot kell segítségül hívjon, mert nem evilági a probléma!

    valamelyest értem persze az aggodalmad; az első pszichológusról, akit (nem hívő) ismerős ajánlott, és akihez be akartam jelentkezni terápiára, megtudtam, hogy különféle okkult dolgokkal foglalkozik. nyilván így nem mentem el hozzá, és utána évekbe tellett, míg újra összeszedtem magam, hogy segítséget keressek.
    de örömmel jelentem, hogy később találtam jó és keresztény hitemmel kompatíbilis pszichológust.

    sőt, azóta találtam egy pszichológus feleséget is, akivel szentségi házasságban élünk. 🙂