Kevesen ismerik Ivan Burik atya történetét: a vértanú pap utolsó erejéig segítette és védte a rábízott embereket a délszláv háborúban – horvátként a szerbeket is – ám a partizánok őt sem kímélték: habár több szerzetest és apácát súlyosan bántalmaztak, ő az egyetlen pap, akit megöltek, testét egy tömegsírban fedezték fel. Horvátországban azóta is ápolják Ivan Burik atya emlékét!
Ivan Burik 1928-ban született az Iloki járásban fekvő Nesztben, a gyermekkora és fiatalkora meghatározó része volt a második világháború, melynek során a partizánok megölték az apját. Édesanyjával és bátyjával elmenekültek a szülőfaluból, a háborút követően Strizivojna településre költöztek, ahol Ivan egy ideig a mezőgazdaságban dolgozott, majd az érettségit követően teológiára kezdett járni.
Másfél évvel a tanulmányai befejezése előtt már pappá szentelték, ezt követően káplánként hihetetlen energiával vetette bele magát minden tevékenységbe, legyen szó építkezésről, vagy lelkészi szolgálatról. Közösségi helyiségeket épített, kibővítette a templomot, felújította a sekrestyét és gondját viselte a nagyszámú közösségnek, különösen a filiáknak, melyek jó része munkájának köszönhetően önállósodhatott. Azonban az élet úgy hozta, hogy 1963-ban áthelyezték Felsőtároknra, itt szolgált ezután élete végéig.
Ivan atya nehéz körülmények között kezdte újra a pásztori szolgálatot egy olyan helyen, ahol még mindig érezni lehetett a II. világháború hatását. Felújította a plébániatemplomot és új parókiát épített. Különösen nagy hangsúlyt fektetett a fiatalokkal való foglalkozásra, amiben 1969-től apácák is a segítségére voltak. Kitűnő szószólója volt az ökumenikus párbeszédnek és a szerbekkel való együttélésnek, akik a lakosság mintegy húsz százalékát tették ki. Ezt a vágyát a 90-es évek elején különösen igyekezett kifejezni.
hirdetésHíveit mindig a toleranciára, békére és szeretetre intette, ahogy Krisztus is tette, amikor tisztában volt vele, hogy az életére törnek.
Amikor 1991 nyarán kitört a háború, nem hagyta el híveit, hanem segített nekik biztonságban átvészelni a szörnyű időszakot. 1991 júniusában Felsőtárnokot körbezárták, Ivan Burik kénytelen volt ideiglenesen a közeli vajdasági faluba, Szótra menekülni, viszont minden nap végigjárta otthonát és híveit, akik a helységben maradtak. A szerb hadsereg az okkupáció során egyre nagyobb terror alatt tartotta a falut, mellyel számos áldozatot szedtek. A támadások során 68 horvát vesztette életét. Közöttük volt Ivan Burik vértanú is, az egyetlen katolikus pap, akit a délszláv háború során öltek meg. A szerb félkatonai szervezet tagjai gyilkolták meg október 8-án, vagy 9-én, holttestét pedig tömegsírba dobták.
A Duna-régió területének békés reintegrációját követően Ivan Burik atya földi maradványait exhumálták és 1998 januárjában Tovarnik temetőjében helyezték örök nyugalomra. Burik diákkori barátja, a diakovár-eszéki érsek Marin Srakić ezekkel a szavakkal búcsúztatta:
“Felsőtárnok más áldozataival együtt búcsúzunk a mi lelkipásztorunktól, Ivan Burik tiszteletestől, aki a végsőkig Krisztus Urunk szavai szerint élt: “A jó pásztor életét adja juhaiért.”
A vajdasági Óbecsén szolgáló Világos Miklós plébános – aki szabadkai származású – még áprilisban nyilatkozott a Delhir oldalának, ahol szóba került a mártírhalált halt Ivan atya:
“Sajnos a szlavóniai horvát papság egy jelentős része – egyáltalán nem tanúságtevő módon – tényleg magára hagyta a nyájat a kilencvenes évek elején, s elmenekült a harcok elől. Egészen pontosan egy vértanú szlavóniai papról, Ivan Burik atyáról tud a történelem, aki nem menekült el, hanem övéivel maradt, s a szerbek kezéből elnyerte a vértanúság dicső koronáját. Esetleg még megemlíteném a megboldogult adai plébános, Szauer Miklós atya két egykori osztálytársát, akik igazi jó példát adtak nekünk. Egyikük most is Szarajevó bíboros-érseke, Vinko Puljić, aki az ostrom első pillanatától az utolsóig püspökként ott maradt a híveivel… A másikuk nevét már elfelejtettem, de ő a Banja Luka-i Egyházmegye papja volt, s ő sem menekült el. Mikor a szerbek elfoglalták a várost, akkor őt és egy tisztelendő nővért szögesdróttal összekötöztek, s rájuk robbantották a plébániatemplomot.
A horvát háború kapcsán érdemes még két nevet megemlíteni: Fuderer László Óbecse-belvárosi plébánost, aki akkor zombori segédlelkész volt és Mikity Edezentai lelkipásztort (Szent Ferenc Sebei Plébánia), aki akkor Szilágyi plébánosa volt. Ők ketten vasárnapról vasárnapra átjártak a frontvonalon, hogy a baranyai katolikusokat szentmisével és más szentségekkel ellássák. Saját bevallásuk szerint többször akarták őket agyonlőni ilyen-olyan fegyveresek, de mégsem adták fel, mégsem hagyták magukra azokat, akiket a saját papjuk cserbenhagyott.”
Az eredeti cikket fordította: Lengyel Alexa
Forrás: hkm.hr
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás