2019. 09. 13.

Az elengedés tudománya

Amikor hozzám közel álló lelki testvért vagy rokont veszítek el, újra próbálgatom, amire egyszer-másszor tanítgatott Isten: az elengedés tudományát. Nagy tudomány ez! Egészen másképp tud veszíteni az, aki valamit ismer ennek az igazságából. Nehéz mégis megfogalmazni, mert tudom, milyen könnyű félreérteni, félremagyarázni.

Elfogadom a Szentírásnak azt az állítását, hogy mindent, amim van, Istentől kaptam. Rám bízta egy időre ezeket a kincseket, hogy azután egyszer majd elszámoljak velük Neki.

Mindenem az Övé. Életem, egészségem, testem, lelkem, otthonom, szeretteim, időm, pénzem stb. Úgy nézek mindenre, amim van, hogy egyelőre az én birtokom, mert ideadta nekem, de az Ő tulajdona, és egyszer majd visszaadom neki. Hűtlen sáfár lennék, ha kisajátítanám magamnak, ami nem az enyém, amit csak rám bízott.

Éppen ezért természetesnek tartom azt, hogy mindent, amim van, Ő bármikor visszavehet. Egyetlen valami van, amit, ha elfogadunk Tőle, azt soha nem vesz vissza tőlünk: Ő maga. Aki egyszer az Ő szeretetét elfogadta, attól Ő azt soha nem veszi vissza. Ha valakinek a szívében Isten szeretete, az örök élet bizonyossága ott van, azt az embert végzetes veszteség már nem érheti. Az tud örülni mindannak, amit Istentől kapott, addig, amíg nála van, és ki tud engedni a kezéből bármit, amit Isten kér vissza tőle. Hiszen tudja, hogy amit vagy akit Isten így visszavesz, az is Őnála van, tehát jó helyen.

Ebből vizsgázunk veszteségek idején. Igazán odaadom-e magam és mindenem Istennek? Mert akkor egészen másképp veszem tudomásul, hogy valamit most elvett, ami úgyis az Övé volt. Csak aki ilyen tisztán látja a dolgokat, az képes arra, amire Jób gyermekei és mindene elvesztése után: „Az Úr adta, az Úr vette el. Áldott legyen az Úr neve!” (Jób 1,21) E mögött józanság, meggyőződés és hit van.

Miközben tehát a hívő ember benne él ebben a világban, benne él Isten országában is. Isten országának a polgárai is vagyunk egyben. Ez nem azt jelenti, hogy ne vegyük komolyan az itteni hivatásunkat, hanem hogy miközben itt helytállunk, valami többről is tudunk, nagyobb összefüggés társaságában éljük az életet, így tudunk élni a kapott javakkal, és így tudjuk visszaadni, ha jogos tulajdonosuk kéri tőlünk. Miközben örülünk mindannak, amivel Isten megajándékozott, tudjuk azt, hogy egyszer minden elmúlik, és csak Isten marad meg nekünk. Egyedül a kegyelem fölé van odaírva, hogy megmarad. A hívő ember tehát hálásan élvezi mindazt, amit Istentől kapott, örül mindazoknak, akikkel együtt élhet; de azzal az alázattal, hogy nem az övé, és azzal a bizonyossággal, hogy tudja, hogyha bármit, bárkit el is kell veszítenie, aki neki drága volt, nem omlik össze az élete, mert nem erre épül. Istenre épül az élete, és ez az alap rendíthetetlen. Nem válik üressé és értelmetlenné az élete, mert nem ez vagy az adott tartalmat és értelmet neki. Az Istennel való közösség az életnek a tartalma és végső értelme. Mi és ki lehet fontosabb Nála? Kihez kellene jobban ragaszkodnunk, mint Őhozzá? Isten nélkül az ember teljesen magára van utalva, Isten nélkül természetes, hogy foggal-körömmel küzd mindenért, amit megszerzett, hogy el ne vegyék tőle. Ha valami miatt mégis elveszíti, akkor sír, jajgat, lázad, átkozza Istenét, akit nem hisz. Úgy érzi, semmije sem maradt, s csakugyan nem maradt semmije, ha nincs Istene. Isten nélkül mindenki ezt érzi, ha kidőlnek mellőle azok, akikre támaszkodott.

Egészen másként tud veszíteni az, aki így összeforrt hit által Istennel, aki ilyen tisztán látja, hogy mindene az Úré, aki önmagát egészen neki adta már, s Tőle várja azt, hogy Ő legyen maradandó kincse, támasza, társa. Ez a földi élet – minden tévtanítással ellentétben – egyszeri és meg nem ismételhető alkalom arra, hogy Jézus hívását komolyan vegyük. Ennek a világnak az Ura Jézust küldte utánunk, egyedül csak Ővele mehetünk be az Atya házába. „Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” (Jn 14,6) – ezt mondja Jézus. Őáltala viszont mehetünk, Ő számol el velünk, Ő felel értünk, Ő halt meg értünk, Ő mosott tisztára. Nem firtatják a múltunkat, s mindent nekünk ad az Atya Őérette. Erre hívogat minket is. Az érdeklődésből, a hűvös megfigyelői állásból egészen addig, hogy Atyának szólítsuk, és gyermekévé legyünk. Akkor átéljük majd, hogy itthon vagyunk a világban, és otthon vagyunk a mennyben is.

Éppen ezért tudok jól élni azzal, amit itt kaptam, és elengedni, ha kell, azt, amit Isten visszakér tőlem, mert tudom azt, hogy ennek a világnak mostani rendje nem végleges; elmúlik ez a világ. Az ilyen embernek is fáj, ami másnak fáj, szegényebbnek érzi magát, ha valakit vagy valamit elvesznek tőle, sír a gyászban, de egészen más dolog megvigasztalt szívvel sírni, mint vigasztalhatatlanul. Más dolog kétségbeesetten vagy reménységgel sírni.

Hisszük-e, hogy így van? Vagy ha valakit visszavesz tőlünk a mi Urunk, holta után is görcsösen próbáljuk szorítani a kezét? Ez a pótolhatatlan úr veszélyessé válik, mert mint a vákuum, bevonz az életünkbe sok veszedelmes dolgot. Így tudjuk-e átadni szeretteinket Őneki, mint akikről tudjuk, hogy nem mi tettük őket igazán boldoggá, hanem az Úrnál lesznek boldogok. Amikor sírunk, nem őket siratjuk, hiszen ha az Úrban haltak meg, sokkal jobb nekik ott, mint itt volt. Magunkat siratjuk. Én lettem szegényebb, ő gazdagabb lett. Ő már látásban jár, és nem hitben. Az én szegénységemet is be tudja tölteni a gazdag Isten. Szabad tehát sírnunk, de sírjunk megvigasztalt szívvel. Szabad itt egymás kezét fognunk szeretettel, szerelemmel, és egyszer szabad majd elengednünk, és átadni szeretteinket annak, akiéi voltak, akinél jobb helyük lesz, mint mellettünk volt. Az üresen maradt kezünkkel pedig szabad még szorosabban fogni az Atya kezét, és utánanyúlni azoknak, akik még nélküle élnek itt körülöttünk. Mert igazán végzetesen és véglegesen nem azok szakadnak el egymástól, akik az Úrban voltak, de egyiküket hamarabb hazahívta az Atya, hanem azok, akik közül az egyik az Úré volt, a másik pedig nem.

 

Cseri Kálmán

 

Az igehirdetés elhangzott a pasaréti református gyülekezetben 1979. október 14-én. Szerkesztett, rövidített változata a Híd magazin 2009. I. számában jelent meg.

Szemle
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás