Interjú

„Minden imát köszönünk” – interjú Csókay Andrással

Két nemzet szorított az elmúlt hetekben Csókay Andrásnak és kollégáinak: a bangladesi sziámi ikerpár állapotát milliók követték – és követik figyelemmel a mai napig. Habár tudományos szempontból a beavatkozás és annak módja hatalmas bravúrnak számított, a professzor mégsem teljesen boldog. Beszélgetés az ikerpár állapotáról, a lelki feldolgozásról, a szülőkkel való – már-már túlságosan közeli – kapcsolatról.

Az elmúlt hetekben minden interjú  – teljesen érthető módon – azzal kezdődött, hogy az ikrek állapotáról érdeklődött. Ön hogyan viselte az elmúlt hetek megpróbáltatásait?

Én most pont úgy érzem magam, ahogy az ikrek, vagyis csak félig jól. Az egyik kislány már édesanyja ölében lehet és játszhat. Ikertestvérének is stabil az állapota, de jelenleg úgy tűnik, hogy rá még valószínűleg hosszabb út vár a felépülésig. Minden tőlünk telhetőt megteszünk értük emberileg és szakmailag, azon túl pedig Isten kegyelmére vagyunk bízva.

Nem a gyerekek döntötték el értelemszerűen, hogy legyen műtét, hanem a szüleik kértek meg rá minket: ez azért fontos, mert ők tulajdonképpen jól érezték magukat összenőve, később jelentett volna számukra nagy nehézséget. Én boldog akkor leszek, ha majd egyszer mindkét gyermek azt fogja kommunikálni, hogy jobban érzik magukat, mint amikor még nem voltak szétválasztva.

Erre van reális esély?

Ezt most még nem lehet tudni, de gondoljon bele: senki sem szeretne összenőve lenni egy másik emberrel, de azt még kevésbé akarnánk, hogy egyikünk szaladgáljon, amíg a másikunk fekszik. Mi abban bíztunk, hogy nagyobb szövődmények nélkül fejeződik be a műtét. Lehet, hogy tudományos szemszögből bravúr az, hogy mindketten életben maradtak, sőt az egyikük szépen fejlődik,  de egy orvos mindig arra törekszik, hogy a beteg szempontjából legyen sikeres a műtét.

Ezek a dilemmák még itt lebegnek előttünk, éppen ezért az örömünk sem teljes még.

Hogyan dolgozza fel ezt a „félig jól – félig rosszul vagyok” állapotot?

Ugyanúgy, ahogy életem megrázó időszakait: ima, ima ima! Itt nincs mese, imádkozni kell, és nagyon szeretném megköszönni mindenkinek, aki támogatott bennünket a fohászokkal. Továbbra is felfoghatatlanul nagy szükség van rá. Csak hogy egy példát mondjak: Nagyboldogasszony napja előtt iszonyatos krízishelyzet volt, azonban jött egy „imacunami” otthonról, és Rukeya állapota javult.

A Kárpát-medence egy emberként mozdult meg a felhívásra, ugyanakkor maga az orvoscsoport is hívő emberekből állt: mennyire volt jelen a lelkiség a beavatkozásnál?

Azt sikerült elérnünk, hogy a teljesen iszlám Bangladesben- amely egy békés iszlám ország – vasárnap el tudtunk menni szentmisére. Többször is tudtunk együtt imádkozni, de a műtét előtt különösen fontos volt: a muszlim testvérekkel együtt kértük Istent, ez egy nagyon megindító pillanat volt.

Korábban úgy fogalmazott, hogy a műtét során megélte a saját maga nagypéntekét. Ez meddig tartott?

A nagypéntek átvitt értelem, nyilván nem hasonlítható a szenvedésünk Jézuséhoz, de még a gyerekekéhez sem. A 23 órás idegsebészeti rész szenvedés volt, mely során a koponya és agy szétválasztását én végeztem, szintén idegsebész asszisztens barátaimmal. A bőrt Pataki dr. vezetésével nyitották és zárták plasztikai sebész barátaink, hiszen az agyak és a koponyák szétválasztása után azonnal pótolnunk kellett a hiányzó, ki nem fejlődött részeket. Az utána lévő 18 nap is, nagypéntekszerű volt, amelyet aneszteziológusok csináltak végig –  Csapody Marcell, Ezer Erzsébet és a Szenohradszki Katalin. Ott már nyilván nem én vezettem a terápiát, de pont az volt a nehéz benne, hogy „kívülről” kellett átélnünk az élet-halál közti utazásokat.

Mennyire volt nehéz így hazajönni? Hiszen most már fizikailag is messze van az ikrektől és a szülőktől.

Kétségtelenül rossz érzés, de egy nagyon jó szakembergárdára hagytuk őket, idegsebészeti, plasztikai, és mindenekelőtt intenzíves szempontból. A Honvéd Kórházban ugyanúgy szólít a kötelesség, itt vannak a betegek, a műtétek közben nyilván nem kalandozik el a figyelmem.

De az tény, hogy amikor kiszakadok az itteni munkámból, akkor azonnal érdeklődök az ikrek állapota felől.

Ugyanakkor most egy kicsit hátrébb is kell lépniük?

Pontosan, most hátrébb kell lépnünk, és arra várni, hogy adott esetben ők kérdezzenek. Ugyanakkor szeretném hangsúlyozni, hogy nagyon jó kezekben vannak kint a kicsik. Nincsen hierarchikus kommunikáció közöttünk, barátként tekintünk egymásra.

A szülők számára különösen nehéz időszak lehet a mostani. Milyen kapcsolat alakult ki a magyar orvoscsoport és közöttük?

A Cselekvés a Kiszolgáltatottakért Alapítvány végig törekedett arra, hogy szoros kapcsolatban legyen a szülőkkel. Idén januártól hét hónapon keresztül voltak itt Magyarországon, szinte családtagként, testvérként kezeltük őket. Ennek viszont szörnyű hátrányai is vannak egy orvos esetében: olyan kötődés alakult ki közöttünk, mintha a saját testvéreinkről lenne szó. Például előfordult, hogy az orvostanhallgató lányom vigyázott rájuk, de erről beszélgettünk is a kollégákkal, hogy ez már-már veszélyes közelség egy orvos-páciens kapcsolatnál.

Úgy dolgoztunk, mintha minden rajtunk múlna, és úgy bíztunk Istenben, mintha minden rajta múlna.

Orvosi szempontból ez egy hatalmas kihívás volt Önnek, de mi az, amivel emberileg több lett az elmúlt időszakban?

Meglepő lehet a válasz, de jobban szeretem az ellenségeimet, mint régebben. Mert ebben a szenvedésben közelebb kerültem Krisztushoz, és neki ez az egyik legfontosabb tanítása. Ez a legnehezebb vizsgája a kereszténységnek. Vannak időszakok, az életünkben,  amelyek elmélyítik az Istennel való kapcsolatot, és ez is ilyen volt: az ikreknek köszönhetően mélyülni tudott a lelki életem.

Martí Zoltán

Fotó: Bodnár Patrícia

Még nem érkezett hozzászólás