A Papp válaszol!

A Papp válaszol – gyász, szeplőtelen foganás, hazaszeretet

A nyári szünet előtti utolsó részéhez érkezett A Papp válaszol rovatunk, ezúttal is 3 olvasói kérdésre válaszolt Papp Miklós görögkatolikus pap – és családapa!

Zsanett (Szeged)

Most veszítettem el a nagyapámat, akit nagyon szerettem, s egyszerűen nehezen tudom elfogadni. Még olyan jó lett volna, ha lát engem menyasszonyként, ha az unokáival rosszalkodhatott volna. Olyan igazságtalan, hogy a rendes nagyapám ment el, de az utcánkban például egy rossz alkoholista, aki mindenkinek csak teher, még mindig él. Most nincs kedvem tanulni, a jövőmről sem tudok álmodozni, semmi nem jó.

Mi nagy bizalommal valljuk, hogy Isten az élet és a halál ura. Bizalommal, ami azt jelenti: nem mindig értjük a gondolatainak járását. Miért oda ad életet, ahol nem becsülik, miért nem születik gyermeke annak, aki megérdemelné? Miért azt szólítja haza, akinek még lenne dolga, s miért kínlódnak sokáig olyanok, akiknek tényleg megváltás lenne a halál? A hívő bizalom azt jelenti: nem értjük pontosan, olykor fáj a döntése, de eddigi szeretete alapján bízunk abban, hogy valamiképpen mégis jó, hogy Ő az élet és halál ura, s nem mi.

Keresztény létünkhöz nem csak a megértés, hanem az bizalomteljes engedelmesség is hozzá tartozik.

A gyászmunkát komolyan kell venni. Meg kell engedni magunknak, hogy most rosszul vagyunk. Most nem tudunk örülni a dolgoknak, most nem ízlik az étel, most csak úgy ránk tör a sírás, most irigykedünk mindenkire, akinek még él a nagypapája, most egymás iránt bántóak-sértődékenyek tudunk lenni, sőt, még Isten felé és is indulatosak lehetünk. Most ez így őszinte. Nem őszinte a mesterséges elfojtása a fájdalmaknak, de a hisztérikus eljátszása sem.

A gyászmunka egy folyamat, amiben hullámzó állapotok vannak. Először van a sokk, a „nem hiszem el”, „tegnap még beszéltünk”. Aztán a temetés szervezése, az ügyek intézése. Majd következik a temetés imádsága, s azután a legnehezebb, hiszen ekkor már nem kell ügyeket intézni, a lélek jobban megengedi magának, hogy kicsit összeomoljon, hogy fájjon. Az emlékek még melegek, még itt a hűlt helye. Majd lassan kisírt szemeivel elkezdi az ember sejteni a jövőt, van még valahogy tovább. Elkezdi elengedni szerettét, s elkezdi élni a saját életét, már nem ugyanúgy, de akkor is éli. Minden gyász más: minél sokkolóbb a halál, annál nehezebb a gyászmunka. Mégis azt látjuk: kb. 1 év, amíg nagyon nehéz, s az 1 évnek meg kell adni a gyászát. Hiszen éves ciklusokban élünk: át kell mennünk az első karácsonyon, születésnapján, családi ünnepeken immár nélküle. Az 1 évnél rövidebb gyász erőltetett lehet, a sokkal-sokkal hosszabb pedig akár beteges is lehet. Természetesen ugyanúgy az élet nem megy tovább, de ők sem akarnák, hogy a gyász miatt ne tanulj tovább, ne menj férjhez, ne szülj gyermeket. Azt is mondhatnánk: elhunyt szeretteink utolsó utáni jótette, hogy gyászmunkába vonnak, s ezzel éppen élni tanítanak.

Éppen a kegyelemteljes gyászmunka rávilágít az élet értékeire, az istenkapcsolat elsőbbségére, az idő komolyan vételére, az egészség fontosságára

– pont ezeket veszíti el a világ, amikor a fiatalságot, az élvezetet, a jólétet bálványozza.

A gyászmunka persze nem csak pszichológiai folyamat, hanem nekünk, hívőknek, teológiai is. Jó a keresztény rítus által nyújtott támaszba kapaszkodni. Jól esik gyertyát gyújtani, amikor meghallottuk a halál hírét. Szeretjük megadni a temetés méltó módját, keresztény szertartással, a test (hamvak) megszentelésével (s nem szétszórásával), s szeretünk imádkozni elhunyt szerettünk hazaérkezéséért, beteljesedéséért, bűneinek bocsánatáért. Őszinte a fekete ruha, vigasztaló kimenni a sírhoz, kegyelmi a gyászliturgián érte imádkozni. A gyász keresztény rítusa támaszt, vigaszt tud kínálni, sok mindentől lemarad, akinek a keresztény támasz, rítus nem jelent semmit. Éppen a gyász idején sejlik fel a keresztény hit közepe: a hitre évszázadok alatt rárakódott kultúrrétegek és népszokások alól elementáris erővel ragyog fel a hit központi üzenete, lényegi mondanivalója. A gyászoló imádságos gyászmunkájában nem egyszerűen vigaszt talál, nem kulturális szokásrendszert kap, hanem a feltámadt, élő Krisztushoz kerül közel.

Hisszük, hogy a szeretetkapcsolat örök: éppen az nem szűnik meg! S elhunyt szeretteink akkor is kapcsolatban lehetnek velünk, közbenjárhatnak érettünk, ha már testileg nincsenek közöttünk. Jómagam is számtalanszor megtapasztaltam elhunyt szüleim közbenjáró erejét: merd kérni nagypapád közbenjárását vizsgán, esküvődön, gyermeked keresztelőjén! Végül is a Liturgia az „hely, esemény”, ahol a legközelebb vagyunk elhunyt szeretteinkhez, ahol a földi és égi Egyház összeér – az élet és a halál Ura körül.


Rita (Budapest)

Sokat gondolkodtam rajta fiatalkoromtól fogva, hogyan lehetséges Mária szeplőtelen foganása? A biológiaóra erre nem adott magyarázatot… Hogyan lehet ezt mégis valamennyire megérteni, felfogni, elmagyarázni? És hogyan lehetséges, hogy amikor “kitűnt” Mária várandóssága, nem kövezték meg az akkori törvények szerint, hiszen még nem volt férjnél, ráadásul nyilvánosan is mutatkozott, hiszen meglátogatta Erzsébetet. 

A nyugati embernek egyszerre előnye, hogy szereti a tudományos-biológiai gondolkodást, de hátránya is. A világ folyamataira 3 szinten lehetséges magyarázatot találni: empirikus (természettudományos), filozófiai és teológiai síkon. Pl.: ha felemeled kezedet, ennek mi a magyarázata? A biológiai sík leírja az izmok összehúzódását, az idegpályákon történő információáramlást, a kémiai reakciókat. De a szabad akarat nem látható mikroszkóp alatt. Erre a filozófia, a humántudományok keresik a választ: ezek leírják, hogy előbb eldöntötted szabadon, hogy fel akarod emelni a kezed, s ezt hajtotta végre a biológia. A teológiai sík még magasabb zenitpontról szemléli a világ folyamatait: minden biológiai és szabad akaratú folyamatnak a lehetőségi föltétele, hogy Isten megteremtette a világot és szövetségben együtt működhetünk vele.

Isten nélkül nem tudnád felemelni a kezed.

Krisztus megtestesülésének eseményét nem képes kimerítően megragadni sem a biológia, sem a humántudományok. Ezt a hit megvallja, csodálja, megköszöni – de tudja, hogy misztériumot véges emberi képességeivel soha nem fogja tudni kimeríteni. A hit misztériumai, titkai olyanok, mint a reflektor: nem lehet belenézni, de a fényénél jó tájékozódni. Krisztus foganása ilyen misztérium: hogy „pontosan hogyan is volt” soha nem fogjuk megfejteni, mégis igyekszünk az üzenetéből egyre többet vonatkoztatni az életünkre.

Először is fontos, hogy Krisztus a Lélektől fogant, azaz nem pusztán egy jó ember, jó próféta, tanító volt, hanem Isten Fia. Ha csak egy jó ember lett volna, nem lennénk megváltva. Másrészt fontos a testi mivolt: megszentelte az anyagvilágot, a testi mivoltot, senki ne nézze le a világot, hanem szeresse úgy, ahogy az Atya. Aztán kitüntette az édesanyját, Máriát. Mária szüzességében sem a biológiai sík a legperdöntőbb, hanem a teológiai: a fia Istentől ered.  A Lélektől való szűzi foganás megvallásának bibliai alapja vitathatatlan. Maga Isten kezd Mária méhében egy új kezdetet: az újszövetség kegyelmi többlete nem érhető el emberi erőfeszítéssel, hanem Isten kezdeményezése, ajándéka lesz. Továbbá Krisztus nagyon izgalmas módon megszenteli a szüzességet (Mária szüzessége), az anyaságot, a családi létet, sőt, az örökbefogadást is (József adoptálja Jézust, s ezért nem kövezik meg Máriát). Lám, milyen isteni ötlet, mennyi életállapotban lévőt megszentel az Isten, s mennyivel gazdagabb ez így, mintha egyszerűen egy anya és apa édesgyermeke lett volna, akit aztán Isten a saját fiává fogadott volna (arianizmus).

Istenhez méltóbb ez a komplex gondolkodás, s a titkoknál nem azt kell néznünk, hogy a mi biológiai-filozófiai kereteinkbe hogyan fér (vagy nem fér) bele a misztérium, hanem Isten nagyszerűségéhez kellene nyújtózkodni, „gondolkodása” legmagasabb síkjához kellene közelíteni személyesen és tudományosan is.

Jómagam is sokat töprengek Krisztus belépőjén a történelembe, s a kilépőjén onnan. Istenhez méltó, hogy mind a belépése (fogantatása), mind a kilépése (föltámadása) misztérium. Akármennyi évezred múlt is el azóta, ugyanolyan élénkséggel tud izgatni minket a misztérium, mintha ott lennénk a történéseknél. Elképesztő, ahogy az örök Isten történelmivé lesz: az örökké létező időbeli lesz, hogy az időn átragyogjon az örökkévalóság. S elképesztő, ahogy a feltámadáskor az időbeli átmegy az örökkévalóba, az időbelinek végső komolyságot adva. Nagyon komoly, serkentő és vigasztaló hatása van ennek a mi földi időnkre és az örökkévalósághoz való viszonyunkra nézve. Az ember az örökre irányul: a misztériumok ezt tartják serkentően ébren, de az örök nem teszi porrá, semmivé az időbelit.

Isten misztériumai soha meg nem kopó fénnyel ragyognak ma is, titkai csodálatra és kutatásra serkentik a mai embert is. Jó dolog dicsőíteni a misztériumot, s engedni, hogy a fénye hasson az életvezetésünkre!


Jenő (Budapest)

Végre a választások után szeretném megkérdezni, hogy mint gondol a hazaszeretetről. Nem is tudom mit gondoljak arról, amikor „populistának” hívnak minket, ha szeretjük a hazánkat. Én is látom, hogy a Föld egy nagy falu lesz, mindenki lakhat és dolgozhat ott, ahol akar, mégis valahogy légneműnek tűnik ez az egész. Isten nem azt akarja, hogy egy nagy család legyünk, ne legyenek határok? 

Az utazási lehetőségek, az információs technológiai robbanás miatt soha nem voltunk olyan közel ahhoz, hogy a Föld lakói egy nagy faluvá váljanak, mint napjainkban. Ez üdvözlendő: ideje hathatósabban tudni egymás kincseiről és szenvedéseiről, ideje belátni, hogy tényleg egy nagy család vagyunk. Gazdagítsuk egymást és segítsünk egymáson! A globalizációnak vannak üdvözlendő hatásai – ám a hazaszeretnek mégsem kellene elpárolognia.

A Katekizmus szerint a Tízparancs 4. parancsolata a saját szülőkön túl tágabb értelemben vonatkozik a hazánkra is (2199). A szülőkön túl tisztelnünk kell a tágabb törzsünket, népünket, hazánkat. Nagyon fontos igazság van itt, amit nem szabad elfeledni:

a hazaszeretet a családias szeretet kitágítása.

Akkor tudom majd a többi parancsot is (ne ölj, ne lopj, ne hazudj stb.) komolyabban megtartani, ha családtagomnak, testvéremnek tartom valamennyire a felebarátomat. A magyar nép is úgy jött létre, hogy törzsek, azaz nagycsaládok kötöttek szövetséget. Ez persze nem zárta ki sem akkor, sem ma, hogy fogadjunk be idegeneket, hogy a nagycsaládhoz tartozhassanak olyanok is, akiknek a biológiai gyökereik máshol vannak, persze a teherbíró képességhez megfelelő arányban. Mégis fontos itt a kinyilatkoztatott igazság: igyekezzen egy nép, egy ország családias szeretetben együtt élni. Ráadásul Krisztus még inkább testvérekké tesz azzal, hogy emberré lesz, s megtanít a Miatyánkra. Ám Krisztus sem világpolgárként érkezik, hanem egy családba, egy konkrét népbe: azaz nem tartja semminek ezeket. Másrészt nem egy lelketlen Abszolútumnak nevezi a „főistent”, hanem Atyának, azaz a családias vonásokat emeli magasabb szintre. Tehát sem az emberiség természetes szerveződése (család, törzs, nemzet), sem a teológia nem indokolják, hogy a hazaszeretetet semmibe vegyük.

A hazaszeretet a pszichológia szerint elsősorban a családtagjainkat, rokonainkat, barátainkat jelenti: hőseink a háborúk, szabadságharcok frontján nem egyszerűen a magyar hazáért, hanem abban a feleségükért, gyerekeikért, barátaikért küzdöttek. A hazaszeretet és a családi szeretet egymást erősítették. Mindez fordítva is igaz: nagyon gyakran azt látjuk, azok beszélnek a hazaszeretet semmisségéről, akiknek nincs rendben a családi életük, képtelenek férfi-nő kapcsolatra, kilúgozódtak a rokoni kapcsolataik, nincs tág baráti körük. Nekik nincs mit „kitágítani”, nincs családi és baráti szeretet, amit ki lehetne tágítani, ezért beszélnek világpolgárságról. Ahogy a hazaszeretet és a családi-baráti szeretet egymást erősíteni tudják, úgy gyöngíteni is. A szociál-pszichológia szerint (ami a közösségi élet pszichológiáját kutatja) egy nagy utópia a nagycsaládok, nemzetek, kultúrák nélküli világfalu ideája, a lélektan mindig határozottan óv, amikor az ember természetes szükségleteit ideologikusan semmibe veszik.

Persze teológiának van még egy szempontja: Krisztus is beszél „országról”, Isten országáról, ami a Szentháromság országa. Minden földi család, nemzet, haza, nagyközösség ezen isteni ország pazar gazdagságából fel tud ragyogtatni valami szépet. A keleti teológia különösen hangsúlyozza, hogy az istenképiség nem csak az egyedi emberre vonatkozik, hanem a közösségekre: szentháromságképű a család, a baráti kör, a munkahelyi közösség, a haza is. Egyetlen földi állam sem az Isten országa (bár voltak erre történelmi kísérletek), mégis minden nemzet, kultúra fel tud valami egyedien szépet ragyogtatni Isten országának gazdagságából.

Így teológiailag sem helyes, ha valaki mindent jobbnak tart, ami külföldi, s mindent lenéz, ami magyar.

Nekünk az a sansz adatott meg, hogy a magyar kultúrából Istennek olyan szépségét, igazságát, jóságát értsük és éljük meg, ami sajátosan nekünk adatott. Sajnos lehetnek családi terheink, vannak történelmi sebeink, van kelet-európai kiéhezettségünk, mégis minden más nép, nemzet, kultúra kincsei előtt ebben az egyetlen drága életünkben meg kellene próbálnunk Isten országából azt megérteni, ami a magyar létben jó, szép, igaz. Ez olyan szép lehetőség!


 

A Papp válaszol rovat most egy hosszabb nyári szünetre vonul: a 777 csapata ezúttal köszöni meg Miklós atya eddigi fantasztikus szolgálatát, amelyre a lehető legnagyobb mértékben számítunk a szünetet követően!

1 Komment

  • Válasz Géza 2019. 06. 04. 16:28

    A Wikipédia szerint:
    “A szeplőtelen fogantatás egy katolikus hittétel, amely szerint Szűz Mária már édesanyja, Szent Anna méhében szeplőtelenül, vagyis eredendő (másképpen áteredő) bűn nélkül fogant.

    A szeplőtelen fogantatás tehát nem azonos azzal a hittétellel, hogy Mária Jézust szűzen foganta és szülte. “