A Papp válaszol!

A Papp válaszol – lelki szegénység, adózás, elváltak áldozása

Éva (Miskolc)

Boldogok a lelki szegények, mert övék mennyeknek országa. Hogyan kell ezt érteni? Mit jelent az, hogy lelki szegény? Miért kell lelki szegénynek lenni? Vagy ez csak vigasztalás azoknak, akik azok?

A „Boldogok a lelki szegények, mert övék mennyeknek országa” nem csak a legelső boldogságmondás, hanem az összes Boldogságmondás, sőt az egész Hegyi beszéd tételmondata. Örülök, ha ráéreztél, hogy ezen a mondaton érdemes élethossziglan töprengeni!

A „lelki szegénység” tulajdonképpen ellentéte a lelki önelégültségnek, gőgnek, a szellemi fennhéjázásnak, a másokat lenéző elitizmusnak, az istentelen elbizakodottságnak. Az ipari forradalom óta, a robbanásszerű IT fejlődés óta, a humántudományok mélyülése óta a mai ember képes önelégülten azt hinni, hogy felvilágosult szellemével és csúcstechnikájával képes az életet önerőből jól vezetni. Mintha az életvezetés, a boldogság egy termék lenne, amit jól le kellene gyártani, okosan elő kellene állítani.

Ha az ember érett alázattal túlnő a lelki önteltségen, akkor kezd közel kerülni a lelki szegénység állapotához.

A lelki szegénység bizalomteljes együttműködést jelent a Teremtővel, amiben van passzivitás is (ráhagyatkozás, bizalom, a teremtmény alázata), de van aktivitás is (tegyem meg, ami rajtam múlik). A lelki szegénység evilági szempontból tűnhet balgaságnak, lassúságnak, passzivitásnak, „ópiumnak”, pedig valójában nem az: a lelki szegény kozmikusabban, tágabb törvényszerűségek szerint él. A lelki szegénynek nem kell törés, élettörténeti katasztrófa ahhoz, hogy túllépjen pökhendi önteltségén, s hogy belássa: bármilyen elszánt is, bármilyen áldásosak a tudományai és hatékonyak a technikai eszközei, nem minden rajta múlik, nem ő a teremtés istene. A lelki szegény engedi, hogy a kezdeményezés Istennél legyen, Ővele együtt akar aktívan szeretni. Tulajdonképpen minden Boldogságmondás alanya Jézus Krisztus: elsősorban Őreá vonatkoznak, s onnan vonatkoznak a tanítványokra, reánk is. Krisztus „lelki szegénysége” a kenózisa, a barlangi születése, az egyszerű földi sorsa, s lelki szegénységének csúcsa a kereszt. Egész földi életében bizalomteljesen ráhagyatkozott az Atyára, szomjasan kutatta az akaratát (Mit tegyünk, hogyan lesz jó az üdvösség tekintetében?), a kereszten pedig tökéletes lelki szegénységgel lehelte ki Lelkét az Atyának. Így a „lelki szegénység” és az „Abba-Atyánk” a legszorosabban összetartozik jó dolgunkban, szolgálatunkban és keresztjeink idején is.

A lelki szegénység semmi esetre sem jelent mentsvárat egy jámbor passzivitásba, vallásos mázzal bekent semmitevésbe, hanem cselekvés, de másfajta cselekvés: készséges együttműködés az „új szövetség” keretein belül. Isten nem véletlenül mutatkozik be férfiként (Atya, Fiú), ami azt jelenti: a kezdeményezés az Atyánál van, mi pedig készségesen várjuk, éber figyelemmel rezdülünk, merre is sejlenek fel a jövő fonalai, az üdvösség jobb útja. Aztán jön az aktivitás: igenis kell döntést hozni, aktívan egy életstílust kialakítani, az életvezetésünket kontrollálni, a bűnöket keményen kerülni. Az Istenszülő Mária modell a lelki szegénységben is: készségesen, figyelmesen vár, hogy Isten kezdeményezzen – aztán aktívan dönt, megszüli a Gyermeket, vállalja istenanyai hivatását.

A lelki szegények boldogsága az, hogy övék a mennyek országa.

Ez a „mennyek országa” nyilván nem egy fizikai hely, hanem tulajdonképpen az Isten jelenléte. Ott van Isten országa, uralma, ahol az Ő szent jelenléte van. A lelki szegények azok, akik már Isten szent jelenlétében élnek, szeretnek, dolgoznak, s szenvednek. S ettől boldogok. Ez földrengést okoz a boldogságfogalmunkban: nem az a boldog, akinek minden rendben van az életében, abszolút egészséges és családjában sincs gond, hanem aki már Istennek ebben a szent jelenlétében él és aktívan szeret. Az ilyenek arcán kezd felragyogni Isten dicsőségének szelíd fénye, ahogy azt láttuk pl. Roger testvér arcán.


Elek (Győr)

Vállalkozó vagyok, és nagyon nehéz minden adót befizetnem. Egyrészt tudom, hogy az adóval mások életét is segítem, másrészt zavar, ha az adómból pl. abortuszt is támogatnak, fegyvereket vesznek, vagy a korrupcióra megy el. Persze kiszállni ebből a pénzhálózatból nem lehet, de mégis szeretnék erkölcsös lenni ezen a téren is.

Nagyon örülök a kérdésnek, mert a keresztények mintha aránytalanul sokat foglalkoznának a szexuális és bioetikai kérdésekkel, s nagy homályban marad pl. az adómorál problémája. Nem maradhatnak ki a keresztények gondolatvilágából a gazdasági és a politikai kérdések, nem hagyhatják szabad prédának ezt a területet!

Mindenekelőtt a Biblia ad egy támpontot: már Krisztust is faggatták adókérdésekről, s Ő azt válaszolta: „Adjátok meg a császárnak, ami a császáré” (Mt 22,21). Szent Pál is azt javasolja a keresztényeknek, hogy adják meg az adókat, akit adó illet, a tiszteletet, akit tisztelet illet, el kell ismerni a hatóság közrendért végzett szolgálatát (Róm 13,7). Bár biztosan voltak visszaélések (vámosok, rómaiak), mégsem buzdítottak adómegtagadásra. Későbbi korokban sok volt az igazságtalan adó, az abszolutizmus idején hatalmas volt a fényűzés, és gyakran folytattak igazságtalan háborúkat. A moralisták ilyen esetben az adómegtagadást nem tartották súlyos bűnnek.

A mai demokráciában azonban más a helyzet. A Katekizmus alapvetően azt állítja: „Jogtalan a társadalombiztosítás szerveinek járó, a törvényes hatóságok által megállapított hozzájárulás befizetésének elmulasztása” (2436). Az adó a közös élethez kell (iskolák, kórházak, államvédelem, közalkalmazottak), s úgy igazságos, ha a közjóhoz mindenki hozzájárul. Nem csak szemtelenség, hanem erkölcstelenség (akár törvénytelenség is) az adót úgy kikerülni, hogy adóparadicsomba tesszük a székhelyünket, kijátsszuk a kiskapukat. Az adófizetés szolidaritás másokkal, a legszegényebbekkel, valamint azokkal, akik befizetik az adójukat. Aki kihúzza magát minden közteherviselés alól, az nem szolidáris senkivel, az szeretetlenség.

A súlyos adócsalást nyugodtan nevezhetjük súlyos bűnnek, hiszen súlyosan hátráltatja a közösség boldogulását.

Természetesen fillérre pontosan nem könnyű elszámolni: sem a morál, sem az adóhatóság nem várja ezt el. Sőt, megengedett a magam érdekében minden törvényes kereten belül adójóváírással élnem. Van itt mérlegelési játéktere a lelkiismeretnek: ahogy egy sebésznek sem tudja megmondani a morálteológus, hol és hogyan vágjon a szikével, úgy a vállalkozónak is tanácsokat, kereteket tudunk mondani, de a lelkiismerete átháríthatatlanságát senki sem veheti el. Szabad erkölcsösen minden törvényes kedvezményt a maga javára kihasználni. De sem a morál, sem az adóhatóság nem fogadja el az adókerülést, a súlyos csalást.

Az általános adómorál emeléséhez fontos, hogy az adózó lássa értelmét az adója befizetésének. Lássa, hogy igazságosak az adótörvények, korrekt módon behajtják mindenkin, a közjó javára használják fel, és átláthatóan elszámolnak vele. Mindig gyengül az adómorál, ha azt látja az állampolgár, hogy igazságtalanok a törvények (pl. lobbik diktálták), nem fizetnek a gazdag rétegek, nem hajtják be következetesen mindenkin, ha azt látja, hogy az állam pazarol, s nem számolnak el tisztességesen.

A morál nem csak a befizetőkre vonatkozik, hanem az adót megállapítókra, elköltőkre és elszámolókra is!

Szabad-e megtagadni az adót, kibújni az adófizetés alól, mert a pénzemből nekem nem tetsző dolgokra is jut? A morál azt mondja: az adót akkor is be kell fizetni – a nekem nem tetsző kormánnyal, az adót kiszabó helyi vezetőkkel nem ezzel az eszközzel kell megküzdeni. Ha nem tetszik egy kormány, egy helyi vezető, az adómat akkor is fizessem be, de a szavazáskor élhetek választójogommal, be is perelhetem az államot, fordulhatok a nyilvánosság erejéhez elszámoltatás ügyében – de a vélelem ott van, hogy az adót akkor is be kell fizetni. Különben mindenki mondhatná, hogy neki melyik kormánytag nem tetszik, milyen intézkedéssel nem ért egyet – mindenki találna ürügyet a kibúvóra. Demokratikus államban szabad küzdeni a jobb adótörvényekért, a jobb vezetőkért, az átláthatóbb elszámoltatásért – de ennek eszköze nem az adómegtagadás. A kórházaknak, közintézményeknek, államvédelemnek akkor is működnie kell. Az adófizető nem láthatja át a közös élet minden mozaikdarabját, nem is lehet elvárni tőle egy pénzügyminiszter komplex látásmódját. A demokratikus játékszabályok szerint mindenki fogadja el a saját szerepét és felelősségét, az egyszerű polgár dolga, hogy a törvényesen kiszabott adókat fizesse be, működjön együtt. Persze keresztényként tudjuk, hogy egyetlen állami vezető sem a Messiás, és egyetlen földi adószisztéma sem a Mennyek országa. Így reálisabbak az elvárásaink.

Az adómorál javítása nem csak az adóhatóság dolga, hanem mindenki felelőssége. Egyes országokban az adókerülőre úgy néznek, mint egy gyerekgyilkosra. Mindannyiunknak kell adnunk és kérnünk számlát, rá kell szoktatnunk egymást a fekete pénzmozgás kerülésére, erősítenünk kell a korrektség szellemét. Szent II. János Pál pápa állandóan kérdezi tőlünk: „A bomlás, a halál civilizációját építjük, vagy az élet, a szeretet civilizációját?”


Katica (Budapest)

Azok, akik elváltak, és volt utána kapcsolatuk, miért nem járulhatnak az oltáriszentséghez? Miben más ez a helyzet, mint a többi, esetenként súlyosabbnak tűnő bűn? (Vagy csak nekem tűnik súlyosabbnak…? Mitől függ ez…?) Vagy rosszul tudom, és más bűnök esetén is van ilyen ,,tilalom”? Bocsánat, hogy nem vagyok túl jól tájékozódott, de próbálkoztam, és az interneten nem találtam semmi hasznosat… Azt se tudtam, hogy keressek rá 😀 

Valóban aránytalanul sokat beszélünk az elváltak és újraházasodottak Eucharisztiához való járulásáról, pedig vannak más súlyos bűnök is, melyekkel nem lehet szentáldozáshoz járulni.

Mindenekelőtt kijelentjük: az Eucharisztia alapvetően ajándék, mégis valamennyire meg kell érdemelni. Az Egyház állandó és kényes egyensúlyozásának ez van a hátterében: egyrészt sohasem érdemeljük meg, senki sem méltó rá. Mind a görög, mind a római katolikus Liturgián a méltatlanságot kifejező szavakkal, imákkal közeledünk a Szentséghez. Másrészt, ha Krisztus mégiscsak itt hagyta, tudta, kiknek hagyja itt, azaz a „megérdemeltséget” nem szabad végletesen túlhangsúlyozni. A keleti Egyház talán kicsit jobban hangsúlyozza a „terápiás jelleget”, hogy az Eucharisztia gyógyszer a bűnösöknek, táplálék a gyöngéknek, erő az erőtleneknek. Mégsem közeledhetünk a szent ajándékhoz mindenféle erkölcsi erőfeszítés nélkül! Az Egyház joggal várja el, hogy súlyos bűnökkel ne menjünk áldozni, hanem szakítsunk velük, gyónjuk meg, azaz tegyünk erkölcsi erőfeszítést (Katekizmus 1385).

A bűnök súlyosságának mérlegelése nincs egyszerűen az egyéni szubjektivitásra bízva.

Bár a lelkiismeretünk a legvégső és átháríthatatlan végső erkölcsi fórum, de a lelkiismeretünk is teremtett, azaz lehet éretlen és tévedhet. Nagy segítség az Egyház objektivitása, amikor konkrétan megmondja, hogy mi számít súlyos bűnnek, amivel nem mehetünk áldozni. Még ha ezt egyesek tehernek is érzik, akkor nagy segítség az Egyház biztos hangja, hiszen óriási lehet a zűrzavar belül és kívül, a belső világunkban (ösztönök, érzelmek, gondolatok, lelkiismeret) és a külső világban (ideológiák, sokféle vallás, történelmi tragédiák).

Súlyos bűnnel tehát valóban ne közeledjünk az Eucharisztiához. Ám mi számít annak? A morálteológia szerint egy bűn mérlegelésénél 3 szempont fontos: „tett, szándék, körülmény” (Katekizmus 1750). Perdöntő az elkövetett tett minősége, súlya, gyakorisága. Az Egyház tanító módon tárja fel azokat a törvényeket, értékeket, jogokat, melyek objektíve megnevezik, mi a jó és a mi a rossz tett. (Ezért kell megtanulni a hittant, olvasni a Katekizmust, képezni magunkat a teológiában.) Aztán fontos a szándék: mennyire tudatosan, előre megfontoltan, ill. milyen kényszerek hatása alatt vagy éretlenül cselekedtem. Végül nem tekintünk el a körülményektől-következményektől: milyen helyzetben, milyen hatással követtem el a bűnt. Általános módon azt mondjuk: minél súlyosabb mindhárom, annál súlyosabb bűnről beszélhetünk. A halálos bűnhöz mindháromnak súlyosnak kell lennie, azaz halálos bűnt azért nem olyan egyszerű elkövetni, nehogy rigoristán túlzottan vádolja magát egy szentáldozásra készülő!

Amikor szentáldozásra készülünk, megvizsgáljuk: van-e olyan súlyos bűnünk, amivel ne közeledjünk, s amitől előbb igyekezzünk megszabadulni. Káromoltuk-e súlyosan, tudatosan Istent? Volt-e bálványimádás, súlyos babonaság, hittagadás az elmúlt időben? Bántottunk-e szóval, tettel súlyosan másokat? A beszéd, a szexualitás, a munkavégzés területén okoztunk-e súlyos károkat? Követtünk-e el az élet ellen súlyos bűnt, van-e súlyos bűnrészességünk ebben? Követtünk-e el égbekiáltó bűnt (mások személyes méltóságának megsértése, igazságos bér visszatartása)? Romboltuk-e súlyosan családunkat, közösségeinket, társadalmunkat? Ártottunk-e súlyosan az önszeretetnek (alkohol, kötelességek, egészség, tanulás, lelki hanyagság)?

Bár mindig méltatlanok vagyunk, nem kell enyhe bűneink miatt távol maradnunk az Eucharisztiától, akinek nincs súlyos bűne, az menjen csak áldozni minden egyes Liturgián! Az Eucharisztiának ugyanis van olyan olyan hatása, hogy megszabadít az enyhe bűnöktől, s előre megóv a jövőbeni bűnöktől. Minél inkább elmélyedünk Krisztus barátságában, annál nehezebben szakítunk vele mindenféle bűnökkel (Katekizmus 1395).

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

 

Még nem érkezett hozzászólás