A Papp válaszol – lelkivezetés, szenvedés, elkárhozás

Tizenkilencedik alkalommal válaszol Papp Miklós az olvasóink kérdéseire: a Papp válaszol legújabb fejezetének tematikája közel áll a nagyhéthez.

Richárd (Erdély)

Többször is tapasztaltam azt papok körében, hogy elutasítják a lelkivezetést és azt is, hogy a legtöbb atya nem támogatja a pszichológiai tanulmányokat.  A kérdésem tehát a következő: Van köze a modern pszichológiának a teológiához? A pszichológia segítséget nyújthat a lelkivezetésben? Szükség van a mai társadalomban pszichológus papokra?  Mit gondol erről?

Az a pap, aki elutasítja a lelki vezetést, súlyosan vét a papi hivatása ellen.

Neki az a dolga. Papként nem kell mindenhez értenünk (pl. pályázatírás, építészet), de a lelkekhez kell értenünk. Hogy milyen is az emberi lélek, hogyan kell jól vezetni, ahhoz Isten igazságaira támaszkodunk. Isten az igazságait két módon, két „könyvben” nyilatkoztatta ki: a teremtésben és a Bibliában. Isten fokozatosan tárja fel az igazságait: először a teremtésben, majd az Ószövetségben, s mindezt beteljesítve a Krisztus-eseményben. Azaz: amire rájönnek a humántudományok (pl. a pszichológia) az sem Isten nélküli, a természetes ész sincs abszolút kegyelem nélkül. Ugyanakkor a humántudományok, a legjózanabb józan ész sem tud magától rájönni azokra az igazságokra, melyeket Krisztustól kaptunk ajándékba.

hirdetés

A jó kereszténynek így két „könyvből” kell folyamatosan olvasnia, s mindkettő mögött az igaz Istent keresni. Egyszerre nézünk „fölfelé” Krisztusra, hiszen Ő az emberlét teljessége. Az unio hyposztatika dogmája személyesen érint: érdekem Krisztussal elmélyült barátságban lenni, mert akkor leszek a legigazabb önmagam. Érdekünk közösségileg is Krisztusra tekinteni, mert Ő a humanizmus teljessége, Hozzá kellene igazítanunk a kultúra, az etika, a jog irányvonalait. Ugyanakkor jó keresztényként nem csak „fölfelé” nézünk, hanem „oldalra” is: azaz a tudományok, a művészetek felé is. A Bibliában nincs benne minden (pl. válasz a génsebészet kérdéseire), szükségünk van a természetes ész apró, tudományos lépéseire is (bízva abban, hogy azt is a kegyelem vezeti), szükségünk van a művészetek inspirációjára. Ha jó keresztényként megpróbálunk egyszerre két irányba nézni (irigyelve a kaméleont…), akkor valami csodás élményben lesz részünk: a teológia csodás csillagokat tud felmutatni az empirikusan tapogatózó tudományok felé, a teológia holisztikus látást ajándékoz, nem engedi eltévedni azt a tudóst, aki ráhagyatkozik a Bibliára, az Egyházra, a teológiai igazságokra. Ám fordítva is fontos a hatás: a tudományok sem engednek egy merev „biblicizmusba” zárkózni, egy olyan gettó-egzisztenciát felépíteni, akik csak egymást értik, ideologikusan-szektásan elzárkóznak a modern tudományoktól.

Sőt, a tudományokba belekóstolva tisztul és gazdagodik a Biblia istenképe is.

Amikor először vettem a kezembe metafizika könyvet, le sem tudtam tenni, elképesztő magasságba emelt a létről, a létezők dinamikájáról, az anyag és szellem viszonyáról. Ezek után sokkal magasabb szinten imádkoztam azt, hogy „Mi Atyánk”, hiszen valamit megsejtettem abból, hogy az Atya a Létteljesség. Ugyanígy, aki tanul fizikát, irodalmat, pszichológiát annak is gazdagodik az istenképe és az emberképe is. A két „könyv” igazságai spirálisan egymást lendítik előbbre, csodás magasságokba emelnek, soha nem sejtett víziókkal ajándékoznak meg. Én azt gondolom, hogy egy érett kereszténynek erkölcsi kötelessége a hitét folyamatosan érlelni, azaz kikerülhetetlenül interdiszciplinárisnak kell lennünk.

Ha kell óvatosságra intenem, akkor két dolgot említenék: egyrészt a teológia nem mondhat le a maga igazságairól, azaz nem pótolhatja semmilyen humántudomány a teológiát. A keleti atyák (Szent Bazil, Nazianzoszi Gergely) a méhek képét használják: a világi tudományok kincseiből csak a megfelelőket kell begyűjteni, válogatósnak kell lenni. Ők maguk is tanultak filozófiát, retorikát, jogot, irodalmat – örök példát adva a keleti (görögkatolikus és ortodox) teológusoknak is! A pszichológia nem filozófia és nem teológia: empirikus humántudomány, nem pótolja a holisztikus látószöget. Másrészt a pszichológiából is válogatósnak kell lenni: túl sok a leegyszerűsítő pszichológiai irodalom, előadás, arc – az elitet kell keresni, a legjobbakat.

Krisztián (Debrecen)

Az én Bibliámba az van írva, hogy a mennyországba csak Jézuson keresztül lehet bejutni. Kiérdemelni, rászolgálni, megdolgozni érte nem lehet, csak is a kegyelem, a kereszthalál által, ami egy ingyen ajándék, csak el kell fogadni. Ha végigsétálok az utcán látva az emberek viselkedését, amikor munkatársakkal, ügyfelekkel konzultálok… mondhatni bárhová nézek, az átlag emberről inkább azt süt, hogy a nagyon nagy többséget nem foglalkoztatja ezt a téma, hallani sem akarnak róla, bele sem gondolnak, hülyeségnek tartják. Amikor nagy ritkán feljön ez a téma, még meg is mosolyogják. Pedig élet halál kérdéséről van szó! Létezik, hogy az emberek csak egy nagyon kicsi százaléka juthat a mennybe? Isten, aki ennyire szereti az embereket, bele tud törődni abba, hogy csak töredékükkel lehet a paradicsomban? Vagy lehet, hogy a halál után még van egy utolsó esély “javítani”? Tudom, hogy épp ennek a komolysága miatt feladatunk az evangélizáció, de olykor szinte lehetetlen feladatnak tűnik. Kevés alkalom van arra, hogy el tudjam mondani az örömhírt. És akkor is inkább zárt fülekre találok, látszólag kevés lélek menthető meg. Ijesztő belegondolni, hogy szigorúan véve egy kisebbséghez tartozunk, és nagyot fog koppanni a többség, de akkorra már örökre elkárhoztattak.

Mi a Mennyek Országa? Ezen képben benne van az Ószövetség „országban” való gondolkodása, ahol fontos az „ígéret földje”. Benne van a tér-időben élő ember víziója, hiszen elképesztően nehéz tér-idő nélküli állapotról gondolkodni. Természetesen az ószövetségi és a mai tér-időben élő ember is transzcendálja a képet, tudja, hogy itt sokkal többről van szó. Nagyon sok naiv, gyerekes, hamis, ideologikus elképzelés született már a Mennyek Országáról, ezért felnőttként szeretnénk tudni: ha túlnézünk az „ország” képén, mi is ez?

A Katekizmus a segítségünkre siet: a Mennyország „életközösség a Szentháromsággal” (1024). Azaz perszonális, személyes közösség, részesedés, barátság, körtánc. Valamiképpen személyes, misztikus belehelyezkedés a Jelenlétbe. Már rég túl vagyunk a tér-idő kategóriáin, az országhoz tapadó fizikai elképzeléseken (határ, kapu). A Mennyország a Szentháromsággal való tökéletes élet: szeretetteljes élet az Atya tekintete előtt a Fiúban a Lélek által. Ezt Krisztus nem csak megmutatta, hanem képessé is tett minket rá. Krisztus nem csak egy jó tanár, hanem képessé is tesz a szentháromságos életre, azaz az igazi szeretetre (agapéra). Ezért a Mennyország Krisztussal való együttlét, élet Őbenne. Úgy szeretni, ahogy Ő szeret  – az Abbára tekintve, a Lélekben.

Nagyon izgalmas meglátásokra juthatunk, ha a Mennyországról a Szentháromságos jelenlétben való személyes jelenlétként töprengünk. Egyrészt valóban abszolút ajándék: önerőből soha nem jutnánk oda. Isten nagyvonalúsága, irgalmas alázata. Másrészt ez csak szeretetben valósulhat meg: a szeretet pedig csak szabadon ér valamit, sohasem lehet kényszer. Még Isten sem akarja ránk kényszeríteni a Mennyországot (a Szentháromságos jelenlétet), hanem szabadságot adott. Ezért láthatunk szívfájdalommal ennyi közömbös embert… Ugyanakkor abban is bízhatunk, hogy Isten fáradhatatlanul hív mindenkit: talán most „istentelennek” látod a másikat, de nem tudhatod, merre tart az ő élettörténete. Senki sem lezárt, ezért van valóban evangelizációs kötelességünk. Abban is bízhatunk: talán olyan isteni szemszögből láthatja az embertársunkat, olyan zenitpontról, amit mi sohasem érhetünk el, s talán talál olyan szempontokat, melyek alapján üdvözülhet az az ember. Persze nem hallgathatunk arról, hogy a szabadságnak kockázata is van: valóban elutasíthatja az ember Isten szeretetét, Pál szerint Isten nem hagy magából gúnyt űzni, az igazság szempontjai nem párologhatnak el.

Büntetlenül nem lehet egy életen át semmibe venni Istent.

A nagypéntek drámája semmit sem ér, ha nincs valóban súlyos kockázata annak, hogy elveszhet az ember. Bármennyire Isten ajándéka a Mennyország, valamit nekünk is kell tennünk: a fáradozást, az érdemet, a hatékony cselekvést nem szabad semmibe venni Isten ajándékozó nagyvonalúságára hivatkozva – Ő sem ezt teszi!

Mostanában sokat töprengek azon, hogy ha a Mennyország az isteni Jelenlétben való élet, akkor az tulajdonképpen már elkezdődött. A visio beatifica már elkezdődött. Akik már keresik ezt a Jelenlétet, már benne élhetnek, már részesülhetnek annak örömében, erejében, dinamikájában. Odaát nem valami egészen más lesz, hanem amivel csírájában már most megajándékoz. Már valódi. Már van. A húsvét nem emlékünnep, hanem a már megélhető Jövő belépése. „Százannyit kaphatnak már ezen a világon.” Így vannak köztünk, akik már üstökösök, próféták, szentek: nekik már most több adatik. Talán ők többet látnak mások lassúságából, bűneiből, de Isten szeretetéből is. Minden prófétának túl kellett jutnia a haragon, az ítélkezésen, s eljutottak az irgalmas Istenig, az emberek felkaroló szeretetéig (szép szóval, vagy kemény szóval), s Isten felfoghatatlanságáig. Az Ő üdvözítő útjai nekünk titkok – mi csak tegyük meg azt, ami rajtunk múlik.

Edit (Miskolc)

Nagypéntekre készülve sokat gondolkodom a szenvedésen, igyekszem tisztelettel részt venni a szertartásokon, de a szenvedésre akkor sem tudok megnyugtató választ kapni és adni. Mit kezdjünk a szenvedéssel? Sok kérdésre van okos hittanos válaszom, de a szenvedés témájára tényleg nem tudok jókat mondani – s úgy érzem, pont itt válok hiteltelenné.

A nagypéntek liturgikus megünneplésében benne van a válasz. A szenvedés sötét titok, így egy szenvedőhöz csak az tud igazán hitelesen fordulni, aki elmélyülten részt vesz rendszeresen a nagypénteki liturgián.

Először is kiderül, hogy a szenvedés sötét titok, szívszorító misztérium. Nem lehet a szenvedést egyszerűen az anyagvilágra kenni: valóban szenvedünk a rákos daganat, a biológiai halál, a szegénység miatt, de sok embertelenséget (nemi erőszak, gázkamra, népirtás) nem lehet a biológiára kenni. Ugyanakkor minden szenvedés oka nem lehet csak az ember sem: szabadságunk sok rosszról tehet, de nem lehet felelős a vulkánkitörésért és némely daganatért. Az ember nem Isten, nem áll minden történés az ő véges szabadsága mindenhatóságában. Ráadásul a gonoszság sötét titka is belekeveredik minden szenvedésbe, így van jelen félelem, bűn, hitetlenség… Jól mondod:

a szenvedés a kereszténységnek olyan Achilles-sarka, ahol mindig támadhatók vagyunk.

Ezt a sok „nem tudást” hívjuk „negatív teológiának”: sok mindent nem tudunk pontosan Istenről, az Ő útjairól, s ezért az emberről sem, létezik egyfajta „negatív antropológia” is. Mégis két dolgot kijelenthetünk: egyrészt talán nem a „mindentudás” a legfőbb életvezető pilótánk, hanem a lelkiismeret. Keresztényként nem abszolút felvilágosultan, mindent értve kell élnünk, hanem lelkiismeretesen: azaz bizalommal. Gyökössy Endre egyik kulcsszava volt a „Mégis”. Mindent nem értek, mégis bízom. Mindent nem érdemel meg a másik, mégis segítek. Mindenkit nem válthatok meg, mégis cselekszem. Elestem, mégis fölkelek. Krisztus-követőként tehát igyekszem a végletekig megfeszíteni intellektuális kérdéseimet, keményen kutatva a válaszokat (a teológia, a filozófia, a jog, a természettudományok, a pszichológia területén), de tudom, hogy mindezen túl a legmagasabb rendű Krisztus-követés az együtt cselekvés, az új szövetség, még ha nem is értek mindent. Az ember csúcsszerve nem az ész, hanem a bizalomteljesen együttműködő lelkiismeret. Krisztus nagypénteke is erről szól.

Másrészt a negatív teológia mégsem marad pusztán negatív: húsvétkor átfordul pozitív teológiává. Húsvétkor minden részletkérdésre nem kapunk kimerítő választ, viszont megkapjuk a legnagyobb választ. A húsvét fénye, végleges igenje, a bűnt és halált legyőző ereje fényt vet minden evilági szenvedésünkre: bár marad valami a negatív teológiából (nem szabad triumfalistán semmibe venni a nemértést, a szenvedést!), de mégsem uralkodhat el rajtunk a „semmit nem értünk, minden homályos” életérzés sem. Húsvét óta pozitív előjelű negatív teológia van. Nem értünk mindent, de van értelme bizalommal a húsvét perspektívájában cselekedni.

Szent II. János Pál pápa a szenvedésről írt egy nagyszerű apostoli levelet „Salvifici doloris” címmel, mely magyarul is olvasható. Ebben elképesztő erővel ír arról, hogy a szenvedőnek hivatása van: hivatása kapcsolódni Krisztus szenvedéseihez. Krisztus megváltotta a világot, de meghagyta a lehetőséget, hogy mi is csatlakozzunk a szenvedéseihez. Fájdalmainkat felajánlhatjuk szeretteinkért, a világért. Nagy titok ez. Sohasem lehet elég a szenvedésről csak orvosi vagy pszichológiai síkon gondolkodni: hívőként a teológiai dimenziót is meg akarjuk élni.

Aki részt vesz a nagypénteki és húsvéti liturgiákon, az nem egyszerűen intellektuális válaszokat kap, hanem sokkal többet: élhető életet.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés