A Papp válaszol – jó gyónás, buddhista tetoválás, titkok

A Papp válaszol legújabb részében a jó gyónásról, a titkokról és egy buddhista tetoválásról olvashattok!

Enikő (Debrecen)

Készülve a húsvéti gyónásra, olyan nehéz jól gyónni. Már nem akarok elsőáldozói szinten gyónni, olykor az atyákon is látom, hogy többet várnak. Magamat is utálom, amikor az elsőáldozói hangom, gesztusaim veszem elő, s nem tudok úgy „felnőtt” módon gyónni. Mi számít igazán bűnnek egy majdnem-felnőttnél, vagy ki mit gondol annak?

A posztmodern kor nagy érzékenységet mutat a szubjektivitás, a személyes világ, az egyéni élethelyzet felé. A diktatúrák masírozása, uniformizálása után jó dolog ez az érzékenység! Csakhogy azt érezzük: a szubjektivitás áttolódott szubjektivizmussá. Míg az előbbi a belső, személyes világ, egyéni élethelyzet iránti érzékenységet jelenti, addig a szubjektivizmus önkényt: „azt csinálok, amit akarok, azt tartok bűnnek, amit akarok”.

hirdetés

Benedek pápa ezt hívja a „relativizmus diktatúrájának”.

Az Egyház mindig is fontosnak tartotta a személyes életvilágot (ne feledjük: a személyfogalom a szentháromságtani töprengések nyomán kristályosodott ki), de mindig is óvott az önkénytől. Az Isten rendje nagyobb és megelőzőbb a személy egyedi világánál: azaz van objektív rend, az Isten rendje. Az igazság megelőzi a szubjektív világot. Az Egyház a Lélek vezetésével fogalmazza meg azokat az objektív igazságokat (erényeket és bűnöket), melyek mindenkire vonatkoznak. Nem legyinthetünk egy nemi erőszakra, népirtásra, csak mert azt a cselekvő lelkiismerete nem tartja bűnnek. Így tehát a bűnöknek-bűncselekményeknek is van egy objektív rendjük, melyet az egyházi, erkölcsi, kánonjogi törvények fogalmaznak meg. A bűnbánatunknak tekintettel lenni az ezekben megfogalmazott értékekre, és azok hierarchiájára.

A legsúlyosabb bűnök között van Isten káromlása, gúnyos megvetése, vagy a tartós közömbösség Isten felé. Nem csak arról van szó, hogy ezek a bűnök sértik Istent, hanem visszahatva ártanak nekünk is. Isten az abszolút origó: ha nem adjuk meg Istennek, ami Istené, akkor nem tudjuk megadni az embereknek és önmagunknak sem, ami minket megillet. Akinek Isten sem szent, annak ki, vagy mi lesz az?

Ha nincs abszolút origó, minden relatív.

Szintén a legsúlyosabbak között vannak a gonoszságból elkövetett bűnök. Követünk el bűnt fáradtan, figyelmetlenségből, vagy kiszáradt szeretetvágyból – de a gonosz bűnök minőségileg magasabb rendűek. Ilyen az, amikor tudatosan ártunk más jó hírének, álnokul megfúrjuk mások szerelmét, igyekszünk tönkre tenni egy családot, direkt megalázunk, bántalmazunk valakit. Olykor megtűrünk az életvezetésünkben hibákat, kisebb bűnöket, de gonoszságot ne tűrjünk meg! Szeretném a figyelmet felhívni arra: egy családot létrehozni és egységben tartani nagy művészet, de szétverni könnyű. Tartsa mindenki súlyos bűnének, ha beszédével, tetteivel, mulasztásaival szétver egy családot (testvérek, szülők-gyerekek, anyós-após, szexuális csábítók, kegyetlen munkahelyi főnökök stb.).

Az Egyház ismeri az „égbekiáltó bűnök” fogalmát: az élet és a személyes méltóság elleni durva tettek, a súlyos szexuális visszaélések, a munkások jogos bérének visszatartása. Ezek olyan súlyosak, hogy nem lehet „véletlenül vagy jó szándékból” elkövetni.

A személyes életvezetésünkben annál súlyosabb egy bűn, minél inkább tönkreteszi az életdöntéseinket: a családunkat, keresztény életünket, hivatásunkat, közösségünket, szakmánkat, testi-lelki egészségünket. A bocsánatos bűnök nem ölik meg a szeretetet, csak megnehezítik: olyan púpok a hátunkon, melyekkel azért haladunk, ellátjuk alapkötelességeinket, megvalósítjuk döntéseinket, de azért lassabban. Annál súlyosabb egy bűn, minél inkább megöli ezeket a szeretetkapcsolatokat, a hivatásunkat, életpályánkat.

A túl szubjektív világban nem szabad elfeledkezni a strukturális bűnökről sem: én milyen rendszereket szilárdítok meg? Mindannyian részt veszünk a gazdaság, a politika, a média, a kultúra, a sport világában, s meg kell fontolnunk, hogy milyen bűnökkel járulunk hozzá a rendszerek igazságtalanságához, emberellenességéhez, pornográfiájához, nemzetellenességéhez.

Végül különös hangsúly kerül az utóbbi időkben a gondolati bűnökre: „Ki mint gondolkodik, úgy is él” – vallja Klaus Demmer. A jó élet a szívben kezdődik, de a bűnök is. Az önszeretet parancsa éppen azt igényli, hogy a belső világunk is legyen szép, tiszta, igényes. Meg kell küzdenünk belső kísértő gondolatainkkal, ami annál súlyosabb, minél inkább tudatosan hergeljük magunkban, rögzülünk azokban, s lassan gonosz tettekké akarnak válni.

A húsvét a pászka, a megszabadulás ünnepe:

legyen megszabadulás a bűneinktől is!

Gábor (Budapest)

Van-e “jó” titok, “hasznos” titok? Ha eltitkolok a másik ember előtt valamit, ami mindkét félnek ártana, azzal jót teszek, vagy rosszat? Ha az igazság végső soron ártalmas, és próbatételt, akadályt gördít az üdvösség elé, akkor mi a haszna? Kaphat-e az ember Istentől olyan keresztet, (pl. Pál apostol “tüskéje”), amivel jobb ha egyedül küzd meg, mintsem a közösségét terheli?

A felnőttkor ott kezdődik, amikor az ember ráérez az igazság komplexitására. A gyerek naiv igazságérzetében még összeér a mese és a valóság. A serdülő szigorúan el akar határolódni a gyerekkortól, megszállottan keresi az igazságot, fekete-fehéren látja a világot, állandóan kritikus a felnőttek világa felé. A felnőtt kor érett látásmódjához tartozik, hogy az igazság nagyobb, mint mi magunk; hogy az igazság komplex; hogy az igazsággal szeretettel bánni roppant nehéz. Aki nem tud erre a szintre eljutni, azok maradnak 40 évesen is lázadók, tiltakozók (hippi élet, nudisták, a társadalmi életet megvető motorosok, szabad szexualitást hirdetők, anarchisták, egyházellenesek, házasság-gyerekmegvető szinglik stb.). Nem a jogos forradalmi lelkületet vagy a normális motorozást akarom leszólni, hanem amikor egy életforma évtizedeken át tiltakozássá válik, s olyan érzésünk van, mintha megrekedt, lázongó kamaszokkal lenne dolgunk, akik nem bírnak mit kezdeni az igazság komplexitásával.

Krisztus Urunk halálra ítélése a világ legnagyobb igazságtalansága volt: a keresztények azóta ódzkodnak az igazság leegyszerűsítésétől. Pilátusnak egyszerűbb, ha nem ellenkezik a zsidókkal. A főpapoknak egyszerűbb egy embert megölni. A tömegnek egyszerűbb azt kiabálni, amit a többi. A katonáknak egyszerűbb nem kérdezve a parancsot végrehajtani. Mindenki a maga egyszerűbb igazságát keresi, s ez összeadódik a legnagyobb igazságtalansággá.

Az igazság nagyobb, mint mi vagyunk.

Az ószövetségi népet a pusztai vándorlásában Isten vezette tűzoszlop és felhő alakjában. A keresőt Isten vezeti. Az Igazság van előbb, s az vezeti a keresést. A Splendor veritatis kezdetű enciklikában (34) is megjelenik, hogy a lelkiismeret a tőle nagyobb igazságra irányul. A jó életvezetéshez rá kell találunk a nagyobb igazságra, a nagyobb ügyre, mint mi magunk vagyunk – s annak kereteiben (szőlőskertjében) találhatjuk meg életünk kisebb és nagyobb igazságait. Minden Liturgián úgy kellene részt vennünk, úgy hallgatni az evangéliumot, úgy meghajolni, úgy részesedni az Eucharisztiából, hogy érezzük: az Igazság ragad meg most minket!

Az igazság komplex: egy állítás minél inkább az ember anyagi-empirikus síkjához tartozik, annál egyszerűbb (pl. a veséjének működése), és minél magasabb szintű területeit érinti, annál komplexebb, hiszen abban már jelen vannak a természettudományok, a humántudományok (pszichológia, szociológia) megállapításai, a filozófia, az etika szempontjai, s kikerülhetetlenül jelen van a teológia. Az a hatékony segítő, jó lelki vezető, aki tud komplexen és a lényeget kiemelően is látni.

Az igazsággal jó nehéz szeretettel bánni. Kinek mit mondjak el? Tartozik-e másokra? Hazudok, ha visszatartok igazságot? Alapvetően azt mondjuk: az igazsággal csak a szeretet tud bánni. Aki jól akar bánni az igazsággal, kerüljön közel a szeretethez, a nagybetűs Szeretethez. Akkor kialakul egy lelki érzékenysége, s differenciáltan tud bánni az igazsággal. Van igazság, amiről nem kell hallgatni, most a szóvá tétel ideje van (pl. házassági krízisben, lecsúszó testvérem sorsában, lusta gyermekem életvitelében). De lehet olyan helyzet is, ahol nem tartozik minden mindenkire. A Katekizmus szerint van olyan igazság, amit nem kell megosztanunk olyanokkal, akikre nem tartozik (2489). A közösségünkkel sem kell megosztani mindent. Sőt, olyan élethelyzet is lehet, ahol kötelességünk elrejteni az igazságot: pl. ha ártatlan üldözöttet rejtegetünk, ha gyónási titokról kérdez valaki, ha túl intim területről faggatózik, ha állami-orvosi-hivatali titkok után kémlelődnek.

Én szeretnék mindenkivel úgy találkozni, mint aki úton van az Igazság felé. Ő is meghívott a nagy Igazság felé, azaz az üdvösségére. Úgy kell találkoznom vele, hogy a találkozásunk transzparens, áttetsző legyen a legnagyobb Igazság felé. Mi válik az üdvösségére? Ennek perspektívájában tudjuk a kisebb-nagyobb igazságok helyi értékét megtalálni. Ennek érdekében, ha kell, szólok, ha kell, hallgatok.

Vanessza (Nagykanizsa)

Tiszteletem! Egy kérdésem lenne csupán.. Keresztény vallásos vagyok, de van egy Buddha tetoválásom. Ezzel rosszat csináltam? Valóban Isten káromlás? Köszönöm a választ.

Nagyon izgalmas kortünet, amikor egy fiatal buddhista tetoválást rakat fel, aztán rájön, hogy talán van ezzel probléma. Kortünet, mert a harcos kommunista ateizmus után beköszöntött a posztmodern ateizmus, ami már nem olyan élesen ateista. A harcos, szó szerint olykor véres ateizmus után a posztmodern ateizmus más: már megengedőbb, közömbösebb, olykor kacérkodó a távol-keleti vallások felé, az ezotéria felé. Hiába: nem lehet elnyomni, hogy az embert Isten hívja magához! Isten halála után mindig Isten feltámadása következik. Az elnyomott vallásosság után feltámad a vallás utáni éhség: ennek tünete pl. a buddhizmus, az ezotériák utáni érdeklődés. Ilyenkor a pap egyik szeme sír, a másik örül. Örülök, hogy valaki nem abszolút materialista, hisz a transzcendens életben, de ez csak félút: sürgetném, hogy menjen tovább a személyes Szentháromság felé!

Talán kortünet, talán kamaszos lázadás, talán haverok csábításának eredménye egy buddhista tetoválás:

de keresztényként nem problémátlan.

A tetoválás lehet puszta „testdísz”, de egy vallásos szimbólum tetoválása semmiképpen sem az. A legtöbb esetben nem hiszem, hogy az az egy igaz Isten szándékos és tudatos, gonosz megvetése miatt kerülne fel valakire, nem hiszem, hogy általában tudatos istenmegvetésről lenne szó. Mégis az ezoterikus, a távol-keleti vallások, vagy egyáltalán a pogányság szimbólumai nem egyeztethetőek csak úgy össze a kereszténységgel. A világvallások minden tisztelete mellett sem hallgathatunk arról a többletről, amit Krisztus hozott. A test a Szentlélek temploma. Úgy is néz ki?

Mindezen túl a tetoválásról azt gondolom: régen a rabszolgákra, a maffiózókra, a prostituáltakra és a katonákra raktak tetoválást, hogy ne tudjanak megszökni, dezertálni. Valamiképpen a rabság szimbóluma volt. Bár mára a test szépítésének módja, divat és szubkultúra lett, mégis maradt ebből a rabságból valami utóíz. Az ember bőre olyan mint egy fehér lap. Bármit írunk-rajzolunk rá, sohasem tudja azt kimerítően megragadni, hogy kik is vagyunk. Képek felbukkannak, majd kinőjük. Talán kamaszkorban szeretjük a sasokat, aztán vonzódunk a távol-keleti szimbólumok iránt, majd keresünk valami fiatalító hatású képet… Ahogy elkezdjük kinőni, egyre jobban elkezd zavarni. Miért voltam ilyen buta, szűklátókörű, egyoldalú? Alapvetően semmilyen szimbólum, kép, írás nem tudja kimeríteni a személyiségünket, az élet gazdagságát. A tetoválás mintha fogva tartana: egy korábbi színvonalam foglya leszek. Mégiscsak van benne valami rabság…

A végtelenre nyitott emberhez az üres lap jobban illik.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés