A Papp válaszol!

A Papp válaszol – Nem önzés a vértanúság?

Kísérleti jelleggel ezen a héten külön-külön publikáljuk A Papp válaszol rovatunkat: 3 kérdés, 3 cikk. Ezúttal a vértanúságról kérdeztétek Papp Miklós görögkatolikus papot és családapát.

Gábor (Szombathely)

Sokat hallunk keresztény vértanúkról, akik a hitet a legvégsőkig megtartják. Mi a megítélése a vértanúságnak, ha az ember feleséget, gyerekeket hagy maga után? Tudom, hogy “százannyit” kapunk vissza, de nem magam miatt, hanem a család iránti kötelességeim miatt kérdezem. Velük szemben ez nem önzés?

A kereszténységbe előre van programozva a vértanúság. Nincs két Krisztus: egy a jóléti kereszténynek, egy pedig az üldözötteknek. Nincs két boldogság. Csak egy Krisztus van, csak Krisztussal lehetünk boldogok – ebből pedig kihagyhatatlan a kereszt, a vértanúság. Ennek persze fokozatai lehetnek, de semmiképpen sem egy keresztmentes, polgári jóléti életre törekszünk, hanem Krisztus követésére.

„A világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot” (Jn 3,19) – ez a mondat érvényes Krisztusra, de a Krisztus előtti igazakra is (próféták, ószövetségi igazak, Makkabeus vértanúk), és Krisztus utáni keresztényekre is. A hit megvallása alapvetően konfliktust jelent a világgal, a botlás kövét. A baj éppen azzal van, aki tökéletesen belesimul evilágba hitével és erkölcsével.

Az alaphelyzet az, hogy valljuk meg a hitünket a világban. Ez így igazságos. A nyílt, őszinte hitvallás az alapállás: igaz módon ez felel meg a benső világunknak és a közösségnek is. Jól esik a hit benső világát kifelé is megélni: szóban és tettben megvallani, szertartásokra járni, karitász-munkában részt venni, hívő közösséghez tartozni, keresztény szimbólumokkal élni.

A hit külső megvallása az ember belső igénye, ez így természetes.

A nyílt megvallás lehetőség arra is, hogy másokra is hassunk, meghívjunk szóval, tettel, életvitellel, ne fosszuk meg őket a többtől. Végső soron minden szavunk, tettünk, munkánk, házasságunk, gyereknevelésünk, politizálásunk, szenvedésünk és vértanúhalálunk is hitvallás: ezek mögött felsejlik, ki az a nagyobb Úr, akiben bízva alakítjuk ezeket. Bárhol éljen is az ember, köteles kifejezésre juttatni élete példájával és szavaival az Atyában való hitet és az új embert (Katekizmus 2472).

A hit megvallása fokozódhat egészen a vértanúságig: nem nagyobb a szolga Uránál, az üldözöttség a tanítványsághoz elválaszthatatlanul hozzá tartozik. Krisztus tanítása, kereszthalála és feltámadása aranyfedezet a vértanúság vállalásához. A vértanú a legmélyebb kapcsolatban van Krisztussal: nem egy eszméért hal meg, hanem Krisztusért, aki előzetesen meghalt őérte. A vértanúk a legbeszédesebb tanúk arról, hogy a hit nem olcsó elv, fakultatív eszme, kockázatmentes filozófia, önkényes világnézet, hanem győzelem. Az Egyház „morális csodának” tartja a vértanúságot, ami hiteles tanúbizonyság a kereszténység isteni eredetéről, csodálatosan bizonyítja a hit hihetőségét. Ezért az illetékes tekintély kérdezésére akkor is meg kell vallani a hitünket, ha annak súlyos következményei vannak ránk nézve. Aki ilyen fórum előtt ateistának vagy más hitűnek vallja magát, ill. bálványoknak áldoz nyilvánosan, az direkt hittagadást követ el, s ezzel vét Isten, önmaga igazsága, és a közösség hite ellen is. Van úgy, hogy jobban megbánnánk, ha a Lélek szava ellenére elrejtenénk a hitünket. Van úgy, hogy a gyermekünk fejlődése és világban való helytállása érdekében többet teszünk a vértanúsággal, mint ha évekig még babusgatnánk. A kommunizmus alatti hittagadók sem tudják könnyen felmenti lelkiismeretüket: talán inkább kellett volna vállalni az áldozatot…

Ugyanakkor nem számít a hit tagadásának, ha magánérdeklődésre (villamoson), vagy illetéktelen személy kérdezésére kitérünk a válasz elől. Senki nem írhatja elő (az állam sem), hogy a hitvallást kifejező jellegzetességet viseljünk (kereszt, sárga csillag, kendő), az ilyen illetéktelen törvénynek senki sem tartozik engedelmeskedni.

A történelem minden pillanata azonban egyszeri: a Szentlélek az adott történelmi órában sugallhatja azt is, hogy a hitet el kell rejteni. A Katekizmus beszél a jogos elrejtésről is: nem kell mindenkinek mindent tudnia, lehet olyan helyzet, ahol el kell rejteni az igazságot (2488). Maga Krisztus is bátorít: „Ha valamelyik városban majd üldöznek benneteket, meneküljetek a másikba” (Mt 10,23), valamint Pál apostolt is többször megmentették a lincseléstől. Az Egyház kezdettől nagyra értékelte a vértanúságot, de nem tartotta az egyetlen üdvözítő útnak, s elítélte a montanista eretnekséget, akik magasztalták a vértanúság eszméjét, és egyenesen megtiltották a menekülést. Ágoston is meghagyja a döntést az érintetteknek: ha a papokat és a híveket egyszerre éri üldözés, akkor ne hagyják egymást magukra sem a menekülésben, sem a vértanúságban.

Egy nyíltan keresztényellenes társadalomban (pl. szélsőséges iszlám közösségben) nem kell a megtérést senkinek sem a háza homlokzatára írni, helyenként a hívek nyilvánosan nem gyakorolhatják hitüket. Ők felmentést is nyerhetnek bizonyos kötelességek alól (pl. vasárnapi liturgia), bizonyos helyzetben a hit elrejtése megengedhető lehet, sőt, olykor kötelező is, ha a ránk bízottakat így kell védenünk. Persze lehetnek emberek (papok, szerzetesek, és civilek is) akiknek bizonyos esetekben a menekülés nem út, az üldöztetésből többet kell vállalniuk hittestvéreik megerősítésére. A történelmet és a lelkiismeretet komolyan vevő erkölcsteológia alapszabálya: kívülről sohasem ítélhető meg adekvát módon, hogy egy üldöztetés idején ki hogyan viselkedik jól, ki menekül, ki marad csöndben és ki vállalja a fizikai vértanúságot. A hit megvallásának erkölcsi kötelessége alól senki sem bújhat ki, Krisztus üldöztetéséből minden őszinte keresztény valahogy részesedik, de mindenkinek majd Krisztus előtt kell erről felelnie.

„Fehér vértanúságnak” nevezzük azt, amikor valaki nem ontja vérét Krisztusért, de tulajdonképpen meghalt önmagának, és hősiesen Krisztusnak él. Mindennapi vértanúk azok, akik becsületesen dolgoznak, de nem kapnak annyi bért; akik nem ütnek vissza, pedig lenne rá okuk; akik kitartanak emberi kapcsolatokban, még ha az terhes is nekik; akik megkérhetők, kihasználhatók sokadszor is.

Van, akitől a történelem csöndes, nem látványos, mindennapi odaadást vár el, van, akitől sajnos nyilvános vértanúságot. A hit vonzó megvallása, mások elé-élése, a hitért vállalt fehér vagy véres vértanúság olyan nyomot hagyhat mások szívében, amiről maga a hívő-hitvalló nem is tud. A szeretet gyakran hullámzik úgy tovább, hogy nem is tudjuk jó hatásait másokban.

A történelmi órában megszólaló Szentlélek mutatja meg, melyikünknek hogyan kell megvallani a hitet.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

Még nem érkezett hozzászólás