A Papp válaszol – szexualitás, csodák, megváltás

Újabb három kérdéssel folytatódik a Papp válaszol: rovatunkban Papp Miklós görögkatolikus pap minden héten a Ti kérdéseitekre válaszol!

István (Budapest)

Sokan élnek egyedül, elváltak, megözvegyültek, vagy épp agglegények. Ezek az emberek egész életükben halálos bűn végtelen sorozatát követik el, ha házasságon kívül testi érintkezésbe kerülnek egy asszonnyal? Meg kell-e ezt minden héten gyónni, ha vasárnap szeretnének áldozni? Lehet, hogy ezen bűnüket egy élet során több asszonnyal követik el, de lehet, hogy egy párkapcsolatban élnek sok-sok éve. Eddig nem sikerült ezt az isteni parancsot a napi élettel összhangba hoznom.

A keresztény erkölcsi tanítás alapja nem a statisztika. Sajnos a mindennapi életben mindannyian hazudunk is, mégsem azt tartjuk a normálisnak. A keresztények hősiesen tartják magukat ahhoz, hogy a királyra kimondják „meztelen”, még ha ezzel statisztikailag a kisebbséghez is tartozunk. Az erényt akkor is erénynek tartjuk (pl. a szűzi házasságkötést), ha mások kinevetnek érte, s a bűnt akkor is bűnnek tartjuk (pl. a házasságon kívüli szexualitást), ha sokan igenlik.

hirdetés

Másrészt a keresztény erkölcs sohasem a zátonyra futott életekhez igazodik, hanem a sikeres életekhez.

Az elithez, a sóhoz, a hegyre épített városhoz. Az igazán boldog emberekhez, a boldog családosokhoz vagy cölibátusban élőkhöz. Keresztényként valahogy egészségesebbnek kellene lennünk, mint a kritizálóinknak, vagy a világ bazáraiban elveszőknek. Persze végső soron a keresztény erkölcs alapja Krisztus: Krisztus nem csak az isteni lét teljességet nyilatkoztatta, hanem az emberi lét teljességét is. Ő a tökéletes ember, a II. Vatikáni Zsinat úgy mondja: „föltárja az embert az embernek” (GS 22). Egészen biztosak lehetünk abban, hogy elveszíti az egyetlen élete szépségét, igaz örömét, aki a bűnös mintához, és nem Krisztushoz igazítja az életét. Különösen a fiataloknak kell ezt megszívlelniük, akik előtt még ott az egész élet:

nagyon nem mindegy, hogy kikhez orientálódnak!

Biztos vagyok benne, hogy akik rendetlen szexuális életet élnek, azok is szeretet keresnek és boldogok akarnak lenni. Valahogy azt nem értem: hogyan hihetik, hogy olcsó életvitellel, olcsó szexualitással ők majd nagyon boldogok lesznek? Kielégültek lehetnek néhány percre, de boldogok nem. A boldogság komplex dolog, több, mint a kielégülés. Nem csak azokat alázza meg az ember, akiket tárgyként használ egy-egy szexuális kapcsolatra, hanem önmagát is: az egyetlen drága szabadságát szétszórja a sárba. A szabadság csodálatos dolog! De nem arra kaptuk, hogy szétszórjuk, igénytelen szinten élvezkedjünk. A szabadságnak valami hatalmas tétje van: az énünket alakítjuk, sorsokat alakítunk. Bárhogy alakul is a sorsa valakinek (egyetemista, elvált, megözvegyült, vendégmunkás) nem lesz boldog a bűnös élvezetkereséstől. A lelkiismeretünkbe Isten beleírta a jóra, a szentre való törekvést:

éppen a saját lelkiismeret-furdalásunk nem engedi, hogy maradéktalanul élvezzük a bűnös dolgokat.

Egy-egy dologban próbálhatunk hazudni a lelkiismeretünknek, de egy életen át büntetlenül nem lehet. A szabadság életdöntésre való: hogy életünk nyersanyagát (genetika, szexualitás, pénz, történelmi helyzet) megműveljük, létrehozzuk életművünket. Ez lehet család vagy cölibátus, polgári élet vagy remeteség, de a cél a nagy mű. Míg a liberális Sartre szerint a szabadság célja önmaga, az a szabad, aki mind dönthet máshogy, bárhogy – a teológus Rahner hangsúlyozza: a szabadság arra való, hogy valami véglegeset alkossunk, ami megmarad a halál után is. A szabadság tétje a halálon túlra nyúlik!

Papi szolgálatunk talán legnehezebb helyzete, amikor valaki a halál felé közeledve megbánja az egész életét. Igazán nem egy-egy nagy bűnt szoktak bánni (persze az is visszatér), hanem azt, hogy nem éltek igazán. Hogy szétszórták önmagukat, hogy csak dolgoztak, hogy nem foglalkoztak a széppel, hogy csak élvezkedtek, hogy lehetőségeket a nagyobb igazságra elszalasztottak, hogy mások szekerét tolták, hogy sodródtak a „mindenkivel”, hogy nem élték azt a gyönyörűséges ajánlatot, amit Isten ajándékozott nekik. A haláltudat tisztító, s akik szép döntéseket nem hoznak meg a jó szó hatására, Demmer szerint majd a halál közelgő prése kényszeríti jobb döntésekre, kapkodásra, a menthető mentésére. Bőven látunk ilyet pl. a gyermekvállalást illetően…

Az Eucharisztia vételéről pedig most csak annyit: hogyan merészeli azt hinni valaki, hogy szemtelenül bűnös életet él, hetente meggyónja, s aztán a kegyelem áradni fog? Az ilyen gondolkodás mindkét szentség meggyalázása. Krisztus a vérét adta azért a szent kenyérért és borért. Sohasem vagyunk méltók rá, de szándékosan meggyalázó módon nem közeledhetünk hozzá! 

Péter (Budapest)

Természettudományos ismereteim révén mindig is nehéz volt felfogni a csodákat, amelyek ellentmondanak a természet törvényeinek, inkább csak elfogadtam azokat. Tudom, hogy a csodának mindig célja van, hogy erősödjön az ember hite, de ha Isten meg tudja változtatni a természeti törvényeket, mint ahogy tette, amikor Jézus a vízen járt,feltámasztotta Lázárt, vagy a szeplőtelenül fogantatáskor, akkor manapság miért nincsenek ilyen volumenű csodák? Személyesen úgy gondolom, hogy ha egy jó dolog jókor történik, vagy nagyon kicsi a valószínűsége, az is lehet csoda, például ha valaki megmenekül egy életveszélyes helyzetből vagy valószínűtlenül hamar meggyógyul egy súlyos betegségből. És bár tudjuk, hogy holnap nem fog kettéválni a Duna vagy becsapódni egy bolygó a Földbe, de akár meg is történhetne? Tényleg minden lehetséges? Olyan nagy fizikai törvények is megborulhatnak, amelyekkel eddig ez soha nem történt meg?

Krisztus következetesen visszautasította, hogy csodáival cirkuszt csináljon: már pályája kezdetén ezzel kísérti a gonosz („követ kenyérré; ugorj le, s nem lesz bajod”), s majd a végén is ez a kísértés („szálljon le a keresztről, s hiszünk neki”). A csodákkal nem akar olyan apokaliptikus látványosságot, ami megkerülné az ember szabadságát, ami elbűvölő csodálatosságában térdre kényszerítené az embert. A csodák másra valók:

Isten országa Krisztussal elérkezett, s nagyerejű szavát nagyerejű tettek kísérik.

Meg kellene fontolni, hogy az evangéliumok direkt nem használják a „csoda” szokásos (meseszerű) kifejezését, hanem dünamisz-t használnak, ami „erőt”, „hatalmas tettet” jelent. Krisztus „nagyerejű tettei”  egy sokkal nagyobb csoda morzsányi megvillanásai: annak a nagy misztériumnak a jelei, hogy Krisztussal elérkezett Isten országa. Az igazán nagy misztérium ez. Minden kisebb csoda csak ennek az illusztrációja. Krisztus nem javítgatja csodáival a világot, hanem az új teremtés, az új világ csodáját villantja fel. „Nagyerejű tettei” a látható jelei annak a nagyobb és láthatatlan történésnek, ami a szívekben végbemegy. Krisztus „nagyerejű tettei” prófétai tettek: azt mutatják, hogy az anyagvilág hogyan engedelmeskedik a szeretet erejének. Előre mutatják Isten országának beteljesültségét, ahol nem lesz betegség, halál, fogyatékosság.

Ma miért nincsenek ilyen látványos csodák? Mindenekelőtt a „nagyobb csoda” a fontos, s ezt az Egyház viszi tovább.

A nagyobb csodát, Isten országának elérhetőségét a szent igékben és a szentségekben.

Maga Krisztus is a nagyobb csodára mutatott egész életében, ma sem kereshetünk kevesebbet. Másrészt titokzatos történések igenis ma is vannak: a Teremtő nem a természet része, szabadon rendelkezhet a természet erőivel, Krisztus korában és azóta is. Persze a cirkuszt ma is kerüli: csodák ma is vannak, de Isten tapintatosan nem megkerüli a természet természetességét, hanem inkább felhasználja. Isten mindig hagy helyet a szabad hitnek, mert a szabad hit és a szabad szeretet ér valamit. Csodás gyógyulások, csodás véletlenek, az esélytelenségek csodás felülmúlása ma is megtörténik. Isten ilyen csodái hitre hívnak: s bár mondhatja az orvostudomány, a fizika, a hangos közvélemény, hogy ott és akkor csak véletlen történt velem, könnyek között máig beismerem, hogy akkor odalépett hozzám az Isten. Egzisztenciális hívójelek ma is vannak, melyeket kristálytisztán csak az lát csodának, akinek az szól. S aki megérti, egy életen át emlékezik rá és él belőle.

Természetesen nem hallgathatunk arról, hogy az evangélium történeteit irodalomkritikai módszerrel kell olvasni. Olykor a föltámadt Krisztus fenségét jelenítik meg visszamenőleg, máskor az ószövetségi csodák felülmúlását szemléltetik. Igen bonyolult az evangélium szövegkritikus olvasása, valóban érdemes felnőtt fejjel teológiát tanulni, kicsit tudományosabban is olvasni a Bibliát. Alapműnek számít Walter Kasper: Jézus a Krisztus c. könyve, ahol a csodákról egy egész fejezetben ír. Barsi Balázs atyánk mindig mondta: „Bármi is lesz a foglalkozásotok, felnőtt fejjel kell tanulni teológiát!”

A csillagos ég gigantikus méretei engem mindig megnyugtatnak: ki lehet az az Isten, aki térben és időben fölötte van az egész kozmosznak? Micsoda hatalmas Isten imádok én a kis történelmi valómban! Eszembe jut az egyik tanítványom, aki miután látott reverendában, elkezdett „Neo atyának” becézni, a Mátrix c. filozófiai film alapján. Neo elkezdte a valóságot látni és megélni minden zöld betűk, kódok mögött.

Az igazi csoda, amikor minden láthatón túl elkezdjük Isten országát szemlélni, dicsőíteni, s annak a törvényei szerint élni.

Mária (Budapest)

Mit jelent az, hogy Jézus megváltott minket? Milyen atya az, akit csak szenvedéssel és halállal lehet kiengesztelni? Hol itt az irgalmasság? Nem túlságosan emberi, már-már kereskedői megközelítés ez az adok-kapok elv? Hogy lehetne magasabb, méltóbb, isteni logikával megfogalmazni a megváltást?

Krisztus megváltása végtelen misztérium. A teológus is csak vödörrel próbálja merítgetni az óceánt, ezért mindig kritizálható, hiszen bármit is mond, egyoldalú, mindig „túl emberi” a mindenséggel szemközt (persze olykor a hangos és magabiztos kritikusok vödre sokkal kisebb). Krisztus megváltásának gazdagságát sok irányból próbáljuk alázatosan értelmezni: pl. emberré válásával megváltott minket attól, hogy a testet, az anyagvilágot rossznak tartsuk (dualizmus). A történelembe belépésével megváltott attól, hogy a történelmet ciklikusan a semmibe futónak tartsuk. Családba születésével megváltott attól, hogy családot liberálisan és gőgös modernséggel ódivatúnak tartsuk. A szeretet és a hit elválaszthatatlan összekapcsolásával megváltott attól, hogy a hit nevében uszítani lehessen, Isten nevében ártatlanokat gyilkolni lehessen. A bűnbocsánat meghirdetésével megváltott attól, hogy a bűneinkben elsorvadjunk. Feltámadásával megváltott attól, hogy a halált az utolsó szónak tartsuk. A túlcsorduló etikájával megváltott a szőrszálhasogató régi moráltól. Sorolhatnánk a kimeríthetetlent:

mindegyik egy mozaikkő a nagy mozaikból.

A „helyettesítő szenvedés”, „a váltság megfizetése” a jog világából ered, a jog szemüvegével is próbáljuk értelmezni a titkot. Ezt kiélezve a középkori teológia Jézus kereszthalálát Istennek helyettünk elszenvedett haragvó és büntető ítéleteként fogta fel. Természetesen nehezen tudjuk ezt összeegyeztetni a jóságos Atyával, a szeretet Szentháromságával. Sohasem szabad azt gondolni, hogy az Atya végeztette ki a kereszten a Fiút, ez egy szadista isten lenne. Krisztust az emberi gonoszság feszítette keresztre. Mégis van ebben a „helyettesítő” gondolkodásban valami, amit finoman kellene átültetnünk a mára. Krisztust az emberi gonoszság feszítette keresztre: nagycsütörtök este Krisztus és az Atya azt döntötte el, hogy ebben a helyzetben mit akarhat az üdvösség terve. S Krisztus arra jutott, hogy a keresztet fel kell venni, mert van két olyan hely az emberek életében, ahol Istentől elhagyottnak gondolják magukat. Ez pedig a szenvedés, a halál.

A szenvedésben és a halálban elsősorban nem a biológiai dimenzió a fontos, hanem a teológiai: Ha szenvedek, büntet az Isten? Elhagyott az Isten, megérdemlem? Miért szenvednek az ártatlanok? Ha meghalok én vagy a szeretteim az a végső halál, nincs utána semmi? Krisztus ebbe az az órába, ebbe a helyzetbe akarta belemondani azt a nagy szeretetet, ami az ilyen helyzetekben is odaköt minket Istenhez. Nem a haragvó Atyát kellett kiengesztelni, nem váltságdíjat kellett fizetni, hanem ezeket a sötét helyzeteket is szeretettel kellett átitatni. Krisztus nem megmagyarázza a szenvedést és a halált, hanem belemondja önmagát: drámai és vigasztaló módon innentől magunk mellett tudjuk a nehéz órákban is.

Megváltani a sötét élethelyzetet kellett.

A teológusok a „helyettesítő szenvedést” szeretik „szolidaritással” értelmezni: Isten már az Ószövetségben is sokat bizonyította, hogy szolidáris a legkisebbekkel, az elesettekkel, a szegényekkel. Ezt fokozva folytatja Krisztus: a kicsikbe mondja magát, az elesetteket keresi, észreveszi a púpos asszonyt. Ám Krisztus szolidaritása, velünk léte, megbocsátása éppen ott kell, ahol a legelesettebbek vagyunk: amikor bűnösen keresztre feszítünk, szenvedünk és szenvedést okozunk, amikor gyászolunk és haldoklunk. A kereszten elmondott szavai a világtörténelem végéig fognak visszhangozni: szeretettel imádkozik a bántalmazókért, és mégis bizalommal ajánlja Lelkét a távolinak érzett Atyának. Jézus nem csak mondani akar valamit szolidaritásáról, hanem a legmesszebbre megy el: önmagát mondja bele ezekbe a helyzetekbe. Krisztus halála mint „helyettesítő szenvedés” nem helyettünk történt, hanem úgy mondanánk: mintaként történt. Innentől keresztények ezrei is képesek így szenvedni és meghalni. Krisztus megváltott attól, hogy a nehéz órákban káromkodjunk, haragudjunk, elkeseredjünk, visszaüssünk. Tudunk másként viselkedni! Krisztus halála ontológiailag és morálisan lehetővé teszi, hogy mi is tudjunk így viselkedni.

A keleti teológia a „váltságdíj” szemléletet sohasem tette magáévá. Húsvétkor a görögkatolikusok végeláthatatlanul éneklik: „Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott!” Legyőzte a kereszthalállal a halált, nem csak a biológiai halált, hanem az Istentől való elszakítottság halálát. Minden sírban lévőnek (elhunytnak, de morális sírban fekvőknek is) odaajándékozta az új élet, az új teremtés sanszát.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés