Szemle

67 ezer ember kérésére van új védőszentje a daganatos betegeknek

Hatvanhét ezren írták alá azt a petíciót Olaszországban, amelynek hatására az Olasz Püspöki Kar 72. általános gyűlésén a rákbetegek, daganatos betegek védőszentjévé választotta Mandic Szent Lipót kapucinus szerzetest, aki maga is nyelőcső daganatban szenvedett.

Leopold Mandić 1866-ban született Dél-Dalmáciában, Herceg Noviban, tizenkét gyermekes nagycsaládban. Bogdan névre keresztelték a szülei. A rendkívül alacsony termetű, mindössze 140 centiméter magas, beszédhibás fiú az udinei kapucinusokhoz kérte felvételét, és a rend Bassano del Grappa-i kolostorában lett novícius. Itt kapta a Leopoldo rendi nevet. Délszláv eredeténél fogva, mivel ismerte a keleti ortodox egyházat is, kezdettől fogékony volt a keresztények egységének építésére, és abban látta a küldetését, hogy önmagát feláldozza a Krisztustól olyannyira óhajtott egy akolért. Tanulmányait Padovában és Velencében végezte, és a lagúnák városában szentelték pappá 1890-ben.

Kétszer is kérelmezte elöljáróitól, hogy küldjék keletre misszióba az egység szolgálatára, de gyenge egészsége miatt inkább gyóntatói szolgálatra rendelték. Leopold atya pedig engedelmesen azonosult ezzel a küldetéssel, a gyóntatószék missziójával.

hirdetés

Híre terjedt jóságának, megértő magatartásának, és tódultak hozzá az emberek. Amikor rendi elöljárói Fiumébe küldték, azt hitte, hogy eljött az ő ideje, és mehet majd tovább, még keletebbre is. Ehelyett a Leopold atya nélkül maradt Padova egyszerűen föllázadt, és a város nagy tekintélyű püspöke a kapucinus rend elöljáróin keresztül hazarendeltette padre Leopoldót. Ettől kezdve élete elválaszthatatlanul összeforrt a gyóntatószékkel és a gyóntatással.

Napi tíz-tizenkét órát töltött „Isten irgalmasságának székében”, és egyre többen keresték fel. De mint ahogy ez a szentek életéhez általában hozzátartozik, irigység, féltékenység és meg nem értés vette körül. „Túlságosan engedékeny!” – ez volt a vád ellene, és „hozzá még tudatlan is”. A vádakat csendben elviselte, csak egyszer mondott véleményt a túlzó nagylelkűségéről: „Ha a keresztre feszített Úr szemrehányást tenne nekem az engedékenységem miatt, akkor azt válaszolnám neki: »Uram, ezt a rossz példát éppenséggel tőled tanultam. Csak még nem jutottam el egészen addig az esztelenségig, hogy meghaljak a lelkekért.«”

Élete végén megértette az Urat, miért is nem engedte el őt misszióba, és így szólt: „Úgy látszik, az én Keletem itt van Padovában!” Utolsó napjaiban kórházba került, de szinte csak azért, hogy ott is gyóntathasson. Végül hazakönyörögte magát. 1942. július 30-át írtak, amikor nagy nehézséggel még egyszer beöltözött a miseruhába, de már nem itt a földön kezdte el a liturgiát, hanem az atyai házban, amelynek irgalmasságát oly nagy bőkezűséggel osztogatta egész életében. VI. Pál pápa avatta boldoggá 1976-ban, és II. János Pál pápa kanonizálta 1983-ban.

Forrás: TV2000.it

Még nem érkezett hozzászólás