Blog

Keresztény „őslakosok”

A 21. század Európájának egyes részein már kifejezett ellenszenvvel lehet találkozni, amikor kereszteket függesztenek ki állami hivatalokban az egyház és az államhatalom szigorú szétválasztása mögé bújva, ezzel előtérbe helyezve a vallásellenes, értéksemleges gondolkodást.

Induljunk ki abból a megállapításból, hogy a hit nem magánügy. Nem az, mert saját meggyőződéseink, gondolkodásunk „nyomokban valamelyik vallást, világlátást tartalmazza” és egyfajta szűrőként engedi be az információt, valamint ehhez mérten is nyilvánulunk meg. „Mert a szív bőségéből szól a száj” (Mt 12,34).

El kell ismerni azonban azt is, hogy a hit egy nagyon személyes, bensőséges kapcsolat Istennel, amiről igazán nyíltan csak ritkán beszélnek az emberek.

Amikor azt állítjuk, hogy a hit nem magánügy, akkor arról is van szó, hogy Európán belül egyre inkább kényes témává válik, hogy ki és mennyire hajlandó felvállalni a hitét. Egy ilyen helyzetben az, akibe legalább egy kevés vallási önérzet szorult, érzi, hogy a tétlenséggel valamelyest meghazudtolná saját meggyőződését.

Különösen akkor üt be az „aha-élmény”, amikor azt olvassuk, hogy az újonnan megválasztott szocialista kormányfő a spanyol demokrácia történetében először vallási jelképek nélkül tette le az esküjét.

Ilyenkor felugrik a kis kérdőjel a fejünk fölött, hogy vajon mit kell nekünk, saját magunknak megtenni azért, hogy a kereszténységnek ne csak a kirakatban legyen helye, ne csak felszínes maradjon, hanem valóban a gyökereinkhez (Európa gyökereihez) való ragaszkodást és a Teremtővel átélt mély kapcsolatot jelentse, amelyet egy multikulturális közegben sem kell a véka alá rejteni, amikor szóba kerül a vallás kérdése.

Ennél egy nehezebb szint, amikor érvekkel kell kiállni a saját igazunk mellett és el kell magyarázni valakinek, hogy a keresztény hit és az abból fakadó nyitott gondolkodás nem egyenlő a kor elvárásaihoz kínosan idomuló társadalmi szokásrenddel.

Az ilyen érvelések alkalmával sajnos gyakran esünk abba a hibába, hogy tudományos „csipegetésekkel”, igazságmorzsákkal támasztjuk alá a saját igazunkat, ami óhatatlanul is ingatag alapra helyezi az érvelésünket.

Ehelyett – persze nem nélkülözve a hit és tudomány viszonyát és az érvekre alapuló, kulturált vitát – inkább arra kellene helyezni a hangsúlyt, hogy „miért ne gondolhatnánk másképpen?” Miért lenne illegitim kiállni egy olyan hitrendszer ellen, amely fő parancs szerint a szeretetre épül (de nem a relativizmusba fulladó, mindent toleráló nihilista életfelfogásra). Miért kellene a kereszténységet, mint „őslakos” vallást a kirakatban mutogatni, mint egy letűnt kor kulturális hagyatékát, amelyet mára meghaladott a progresszív poszt-modernizmus értéksemleges ideológiája?

Fontos kiemelni azt, hogy itt nem keresztény magamutogatásról és nem a keresztény fundamentalizmus újjáéledéséről van szó, hanem arról, hogy a meggyengült kereszténység újból teret követel magának, amivel nem hódítani és hadjáratba kezdeni szeretne, ahogy azt sokan egyébként tévesen elképzelik. A kereszténységre gyakran, mint ideológiára gondolnak, ami azért nem teljesen igaz, mert a megváltásra nehéz csupán egy gondolati irányzatként tekinteni.

Ami szintén sokszor elhangzik ellenérvként a keresztényekkel szemben, hogy kirekesztőek és a „mi-ők” kettősség alapján gondolkoznak. Ezt általában azok hozzák fel leggyakrabban, akik távolról elkerülik a templomokat és ahányszor felmerül a hit témája, szerintük a buddhizmuson kívül az összes nagy világvallás, köztük elsőként a kereszténység az „elnyomás és a tömegek befolyásolásának eszköze”.

Aminek valóban van némi alapja, hogy a hagyományos értékrendszerrel bírók gyakran ellenségesen viszonyulnak a többnyire liberális, kozmopolita gondolkodásra helyezett érvelésekkel szemben.

De képzeljük el azt, hogy van egy házunk, amit egyszer felépítettünk és őrizzük azt, mert az a miénk, abban otthon vagyunk és az abban kialakult szabályok alapján éljük az életünket. Erre egyszer csak jön valaki, és azt mondja, hogy azok a szabályok nem érvényesek többé, meg kell őket változtatni és új gondolati síkra kell helyezni a saját morális meggyőződésünket, amelyben az isten-kérdés relatív, a haza, mint olyan fogalma nem létezik többé és család alatt bármi érthető.

Érezzük, hogy ilyenkor a tétlenség és fejünk homokba dugása csak azért, mert nem elég „progresszív” a véleményünk, nem a helyes választás. Irtó kényelmetlen felvállalni a keresztény coming out-okat, de ez is jól mutatja azt, hogy a helyzet annyira a visszájára fordult, hogy tényleg ki kell lépni a templomokból és aktív közéleti, társadalmi szerepvállalással helyre kell hozni a kereszténységen esett csorbákat, amelyeknek olykor mi, hívek a tétlenséggel, és az egyház az inaktivitással is okozója. Ha ebben valaki többet lát a mérsékelt önkritikánál, akkor gyorsan olvassa el még egyszer a fenti sorokat, hátha megérti, hogy miről is van szó pontosan.

Az pedig, hogy ezekről már írni is kell, bizonyítja az időszerűséget.

KB

Fotó: James Pond (Unsplash)

Előző bejegyzés Következő bejegyzés

Még nem érkezett hozzászólás