„Számomra a keresztény élet abban teljesedik ki, hogy soha nem vesztem el a hitem” – Tóth Márton

„Majdnem olimpikon”, Konyhafőnök, pénzügyi szakember, aránykalászos gazda, de mindenekelőtt Európa-bajnoki ezüstérmes, többszörös magyar bajnok vízilabdázó és keresztény ember. Tóth Mártonnal beszélgettünk családról, hitről, keresztény életről, sikerről és kudarcról.

Sok éve egy ifjú vízilabdázó palánta egy pasaréti mise után autogramot kért Tőled. Ez mennyire számít egyedi alkalomnak?

Az, mint ahogy az is egyedi, hogy Pasarétre megyek misére, mert általában nem oda járok.

hirdetés

Merre lehet akkor találkozni veled vasárnaponként?

Keresztény családból származom, tény és való, hogy hetenként egyszer igyekszem elmenni vasárnap este misére. Budán, az I. kerületben nőttem fel, kezdetben még a Mátyás-templomban ministráltam. Később a XII. kerületi városmajori plébániára jártam a vasárnap esti hatos misékre, Dr. Bolbericz Pál atyához, szerintem a mai napig ő tartja. Most, hogy XI. kerületi lakos lettem, a Szent Imrébe szoktam olykor-olykor elmenni, de még ott van a tabáni templom is, úgyhogy én így járkálom a templomokat, igyekszem új papokhoz elmenni, több felé tájékozódni.

Abban az impozáns közegben el sem gondolkodtál azon, mi lenne, ha egyszer nem csak ministrálnál?

Nem gondolkoztam el, mert a sport azért már elég korán lekötötte a mindennapjaimat. De mi ugye öten vagyunk testvérek, mindannyian, sőt még az apukánk is ott ministrált, úgyhogy inkább egy családi hagyomány továbbviteléről szólt ez.

Ismerve egy élsportoló életritmusát, mennyire kivitelezhető, hogy minden vasárnap ott tudj lenni a templomban?

Amíg a bajnokságban nem érünk el a rájátszásig, addig egy megszokott tempó, hogy szerda-szombat ritmusban játsszuk a mérkőzéseinket. Most itt a szezon elején zsúfolt hétvégéink voltak, a különböző kupasorozatok miatt három meccseket játszottunk a hétvégéken, így nem is volt lehetőségem elmenni. De ha beáll ez a szerda-szombat ritmus, akkor a vasárnapom a családé. És nekem a családba beletartozik, hogy este elmegyünk misére.

Ha már család: egy korábbi interjúdban saját magad bemutatását avval kezdted, hogy ötgyermekes, összetartó családból származol, aminek a mai világban nagyon nagy értéke van. Miért?

Nagyon családcentrikus vagyok, nekem az első dolog az, hogy mi van a családdal. Ez az összetartás leginkább az édesanyámnak és az édesapámnak köszönhető. Már minden gyerek felnőtt, de azért arra nagyon törekszünk, hogy tartsuk ezt a szoros kapcsolatot. Szerintem ezek azok a dolgok, amik hosszútávon így a mindennapi életünket akár meg is könnyíthetik.

A szeretetből sokat tudunk táplálkozni, energiákat tudunk egymásból meríteni, ezért nekem egy percig sem kérdés, hogy ez nagyon fontos, és tovább kell vinnünk.

A mai világban azért értékes ez, mert már az is ritka, hogy emberek 1-2 gyermeket neveljenek, nem hogy ötöt. Szerintem ez példaértékű, és ennek hangot kell adnunk!

A sporttól és a keresztény neveltetéstől kaptad a legtöbbet, a kettő között milyen párhuzamokat lehet vonni?

Biztos lehet, ezen így még nem gondolkoztam el. Nekem a keresztény élet leginkább abban bontakozik ki, hogy soha nem vesztem el a hitemet. Most pont egy olyan pillanat van, hogy csapatszinten a földbe döngöltek minket, de én akkor is hiszem, hogy ez a csapat ebből a gödörből könnyen ki tud jönni, és sikereket tud elérni. Ez nem feltétlen aranyban mérendő, már az is jó eredmény lehet, ha a legnagyobb riválisainkat megszorongatjuk, megverjük, és kivívjuk azt, hogy kicsit tartsanak tőlünk. A siker tehát egy relatív fogalom nálam.

Emiatt, hogy a hitemet erősítsem, emiatt is járok vissza hétről hétre a templomba, és olyankor kicsit más dolgokban gondolkozzam.

A siker és a boldogság milyen relációban van egymással?

Az egyik nevelőedzőm mondta kis korunkban, a legnagyobb győzelmek után, hogy most kell és lehet is mire szerénynek lenni. A vízilabda megtanított minket arra, hogy bármekkora győzelmet is aratunk, a földön kell járni. Ez például egy párhuzam lehet, mert erre nem csak a sport, hanem a keresztény élet is nevelt. Hiszen ez utóbbiban is a szerénység, alázatosság az elsők közt szerepel.

Említetted a vereséget, a minap egy prédikációban a pap azt mondta, az embert a kudarc élménykor kezdi el megkísérteni a kétségbeesés. Volt ilyen élményed, a hit erre jó orvosság?

Meccs közben éreztem olyat, hogy kétségbeesés, de azért nekünk erre tanítottak technikákat, hogy lehet belőle kijönni, amit persze nem mindig sikerül alkalmazni. De ebben a kérdésben látok párhuzamot, a hit által,

ha valakinek erős a hite, ha valamiben nagyon hisz, akkor nem csak reménykedik, hanem tudja, hogy egyszer az, amit szeretne sikerülni is fog.

A sportot kevésbé követők is talán át tudják érezni a Te személyes drámádat, nevezetesen, hogy kiutazhattál tavaly a riói olimpiára, de csak tartalékként, tehát nem vallhatod magad olimpikonnak. Ezt az egészet hogyan élted meg, az előbb említettek mennyire segítettek ennek feldolgozásában?

Egy vízilabdázónak ugye mindig az a célja, hogy egy olimpián szerepeljen és olimpiai bajnok legyen. Ahogy a kerethirdetéstől az olimpiáig eltelt egy időszak, nem éreztem akkora kudarcnak az egészet. De ahogy így vége lett a játékoknak, és utólag sok minden kiderült a csapatról, a keretösszeállításról és egyéb dolgokról, már egyre inkább fájt, hogy nem lehettem ott. Azért is fájt, mert láttam, hogy mennyire közel voltam, nem csak, hogy ki is utaztam, de hogy mennyire közel voltam, hogy bekerüljek a 13-ba. Életem formája, gyakorlatilag azon a nyáron volt, minden adott volt, hogy ott legyek, és mégsem kerültem oda. A lelkiismeretem tiszta, mert én mindent megtettem, szóval így utólag semmiféle hiányérzet nincs bennem, hogy azon a felkészülésen esetleg valamit máshogy kellett volna csinálnom. Bizton állíthatom, hogy nagyon-nagyon próbára tett, az őszi szezonom utána kicsit rá is ment. Én azt gondolom, hogy el tudtam engedni, de sokan mondják, hogy ez a történet azért egy időre megpecsételte a teljesítményemet.

Haragot, vagy dühöt éreztél azon a nyáron?

Nem, én ezt el tudtam engedni. Elfogadtam a döntést, a szövetségi kapitány kérését, hogy segítsek kint is a felkészülésben. Ami nekem a leginkább fáj, hogy aztán nem kaptam meg azt a megbecsülést, ami nekem járt volna. A játékostársak Rióban még megköszönték nekem, hogy kimentem velük, elköszöntek, de utána valahogy el lett felejtve az egész. Köszönő levelet, elismerést nem kaptam, tudomásul vették, hogy ott voltam, és ennyi. A felkészülés során tehermentesítettem a két utazó centert, akik aztán nagyon jól szerepeltek kint.

Ez azt mutatja, hogy jól végeztem a munkámat, és ezért fáj, hogy nem kaptam megbecsülést.

Azt gondolom, hogy többre kellett volna, kellene becsülni embereket. Ráadásul, én külön laktam a csapattól, akkreditációt, étkezést magamnak kellett megoldanom. Egyszóval teljesen méltatlan helyzetbe kerültem, én megyek ki segíteni, hogy meglegyenek 14-en, hogy tökéletesen tudjanak gyakorolni, és aztán tettek rám… Ezek után azért személyes kapcsolataim is megromlottak egy kicsit, például az akkori szövetségi kapitánnyal, Benedek Tiborral.

Az fel sem vetődött, hogy nem mész ki velük.

Nem, abszolút nem. Egyrészt tudom mekkora munkát tettem, tettünk bele, azt nem akartam félbehagyni.

Nem szerettem volna valami olyat okozni a csapattársaimnak, amiből nekik hátrányuk származhat.

Harmadrészt pedig, és itt jön képbe a remény, sajnos rossz ezt így kimondani, de még mindig ott volt a lehetőség, hogy valaki megsérül, és akkor én vagyok a beugró. Baromi rossz így kimenni, hogy neked azért kell szurkolni, hogy valaki sérüljön meg, de azért ezt a részt sem lehet elfelejteni. Tehát, ha nem megyek ki, akkor esélyem sincs, hogy olimpikon legyek.

A történtek feldolgozásában pszichológushoz is jártál. Mi az, amiben a pszichológia segített és mi az, amire a vallás, a hit adott választ?

A pszichológus abban tud segíteni, hogy ha te valamit kimondasz, akkor az úgy is történik. Abban a tekintetben nagyon jó volt, hogy többször is beszélgettem Goschi Gabriellával, mert így ki tudtam beszélni dolgokat, ezáltal pedig sokkal könnyebb elengedni valamit. A templomba természetesen lejártam, sokat gondolkoztam Rión meg mindenen, de amikor kijöttem, azért mindig rájöttem, hogy az élet azért megy tovább. Így is sokan szeretnek, így is sikeresnek mondhatom magam, és hány ember cserélne velem, hogy ott lehessen egy olimpián 14. embernek.

A laikus olvasók kedvéért mondjuk el, hogy a Te legnagyobb erényed a vízilabdában az egy kétélű fegyver. Univerzális játékos vagy, olyan, aki minden poszton bevethető, de amilyen karakterből a válogatottba egyet, ha beválogatnak. Mivel ennek Te többször áldozatául estél, elmerengtél-e azon, hogy a Jóisten miért ilyen adottságot adott, és mondjuk miért nem kaptál plusz 10 centit, plusz 10 kg-ot, hogy egy adott poszton jobban tudj érvényesülni, közelebb kerülve az álmaidhoz?

Ez az én keresztem, hogy minden poszton játszom. Én ezzel a kérdéssel nagyon sokat foglalkoztam. Pár éve Szolnokon játszottam, ahol nagyon jó dolgom volt, ha ott maradok, ma Bajnokok-Ligája győztes (legnagyobb klub siker – a szerk.) lehetnék. De én az olimpiára akartam kikerülni, ennek szellemében átalakítottam az étkezésemet, az izomzatomat, hogy centerként (erőcsatárként) beverekedjem magam a csapatba. Megadtam magamnak az esélyt, klubot is váltottam, anyagiakról is lemondtam, csak azért, hogy ott lehessek az olimpián. Azt gondolom bevált, jó szezont futottam akkor, és azért odakerültem 14. embernek. Sőt, ha a szövetségi kapitány nem hívja vissza, a válogatottságot már kétszer lemondó Kis Gábort, én ott vagyok a csapatban. De ő visszajött, jobb volt nálam, kész elfogadom. Utólag nézve nem bánom, hogy így tettem, és azt sem, hogy így alakult a pályafutásom.

Már az utolsó olimpiai ciklusodban vagy, mersz még olimpiai álmokat kergetni?

A 2020-as olimpia évéig ezen a szinten fogok játszani. De abba a görcsösségbe, ami az elmúlt ciklust jellemezte, nem megyek bele még egyszer. Nem engedtem el a válogatottat, soha nem is fogom, de elfogadom, ha nem hívnak többet. Balczó András könyvét olvasva eszméltem rá, hogy a görcsösségtől szabadulni kell.

Minél inkább el tudsz engedni valamit, annál közelebb lesz az.

Balczó így lett egyéni olimpiai bajnok pályafutása végén, hogy elengedte a vele szemben támasztott legfőbb elvárást.

Még 2015-ben mondtad, hogy Rió után nem az olimpia lesz az első, szeretnél saját családot alapítani. Az eddig beszéltek alapján, akkor most hogyan állsz a saját család gondolatával?

Nagyon szeretnék lassan családot, el is jegyeztem a páromat. Nagyon reméljük, hogy a következő nyáron, most már konkrétumokba, esküvő és gyerek, tudjuk helyezni a kapcsolatunkat.

A házasság mit jelent számodra?

Fontos, abszolút fontos dolognak gondolom, és szeretném is ehhez tartani magam. Láttam, hogy az én családomban, hogy működött, ezt egy értékes dolognak tartom.

Két ember kapcsolatát egy házasság alapozza meg.

Egész életedben egyfajta zsinórmérték a szűk családodtól kapott minták…

Hiszek abban, hogy Valaki egyengeti az utamat!

Tóth Márton: 1985-ben született Budapesten. Európa-bajnoki ezüstérmes, Universiade-győztes, hatszoros magyar bajnok, Magyar Kupa és Euro Kupa győztes vízilabdázó. Pályafutása során számos magyar klubcsapatban játszott, egy évig pedig Nápolyban légióskodott. Jelenleg az A-Híd OSC-Újbuda játékosa. Civilben vendéglátóipari, pénzügyi, fölművelői és szakedzői végzettséggel rendelkezik. Hobbija a főzés, 2014-ben részt vett az RTL Klub, Konyhafőnök c. műsorában.
 

Farkas Márton
Fotó: Asszonyi Eszter

hirdetés