2017. 01. 21.

Egy beiktatás után…

Imádkozzunk, Elnök Úr!

Az Amerikai Egyesült Államok 45. elnökének – bizonyos Donald J. Trump – beiktatását nézve a közéleti-politikai kérdésekre nyitott ember számára kérdések és gondolatkísérletek garmadája tör felszínre. A napokban megjelenő kommentárok világszerte vizsgálják az új elnök programját, személyiségét, fürkészik gesztusait, elemzik beszédeit. Mindenhol gondolkodnak azon, mit hoz saját hazájuk a világ vezető hatalma közötti relációban az új elnök. És olykor keresünk párhuzamokat, eltéréseket is a hazai és amerikai szokások között.

Nem a magyar közvetítést néztem, mert abban sajnos elsikkadt számos lényeges pont. Inkább stúdióbeszélgetéssel és színes információkkal dobták fel az esemény sugárzását. Tanulságosabbnak látszott kommentár nélküli amerikai közvetítést figyelni.

A beiktatási ceremónia részeként a keresztény néző még akaratlanul is felfigyelt volna a “Let us pray!”, vagyis “Imádkozzunk!” felszólításra. Igen: az elnök (és az alelnök) beiktatása előtt és után a legjelentősebb  egyházak egy-egy prominense mondott imát, fohászkodva nem csupán az új vezetőkért és családjaikért, de az egész amerikai népért. Kérve alázatot, hűséget, kitartást a szolgálathoz. Kérve bölcsességet és türelmet. Békét és egységet. Ki-ki szokásai és vérmérséklete szerint, de mindannyian Istenhez fordulva és Tőle kérve áldást.

Néztem ezt és azon gondolkoztam, idehaza micsoda felháborodás követné egy hasonló lebonyolítású esemény hírét. Milyen intenzíven támadnák elsősorban liberális körökből ezeket az imákat. Hivatkozva persze a szekuláris állam elvére, amely azonban nem azt jelenti, hogy az állami vezetők nem imádkozhatnak, hanem azt, hogy intézményesen különválik egyház és állam. De nálunk ez már casus belli lenne: meg nem tűrt cselekedet, tiltakozás oka.

Pedig mindarra, amit az egyházi vezetők a világi vezető szavai előtt és után kértek, az egyes személy hitvilágától függetlenül a közjót szolgáló adományok – mindannyian békére vágyunk, megfelelő együttműködésre a társadalom széles rétegei között és arra, hogy vezetőink nehéz döntések idején bölcsen, a nemzet javát szem előtt tartva határozzanak. Hogy pozíciójukat szolgálatként fogják fel. És talán az sem baj, ha tudják; van kihez fordulni imáikkal. De ez utóbbi persze már hit dolga.

Félreértés ne essék, nem szeretnék beállni a “másoljuk le Amerikát!” kórusba. Elfogadom a történelmi hagyományok közötti különbséget. De őszinte leszek: azért azt egy kicsit irigylem, hogy pártállástól függetlenül minden egyes elnök az “Isten áldja Amerikát!” fordulattal zárja beszédeit, hogy minden elnök Bibliára esküszik fel a Kapitólium teraszán, s hogy mindenki az “Isten engem úgy segéljen!” kéréssel zárja eskütételét. Tudom, tudom, sokan a formaságok és a tradíciók miatt. De hátha vannak azért, akik – ebben szocializálódva – komolyan is gondolják…

Isten, áldd meg a magyart!

Vágvölgyi Gergely

Blog Vágvölgyi Gergely
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás