Egyéb

Az utolsó vacsora – értelmezési variációk (1. rész)

Gondolkodtál már azon, hogy vajon mit tanítanak az egyes felekezetek az úrvacsoráról? Dr. Blázy Árpád evangélikus lelkész egy cikksorozatban, egészen a kezdetektől vezeti le a történelmi egyházak különféle értelmezéseit és azok kialakulását.

A kezdet – kizárólag Eucharistia (hálaadás) az első századokban

Az úrvacsorára vonatkozó legrégebbi írásos feljegyzést Pálnál olvashatjuk (1Kor 11,23–26). A szertartásban egyértelműek a zsidó gyökerek: áldásmondás a kenyér és a bor felett, majd hálaima a végén. A keresztyénné lett gyülekezetnél azonban ez kiegészül Jézus halálára való emlékeztetéssel. Tehát Jézus halálát követően az úrvacsora-közösség a messiási közösség ismertető jegyévé válik.

A keresztyén Isten-tisztelet rendjében is felfedezhetjük a már meglévő zsidó Isten-tiszteleti hagyományokat. Ilyen a zsoltározás és a szent iratokból való ciklikus felolvasás, de hamar ki is egészítették a régi rendet himnuszokkal, hitvallásokkal (lásd.: Jn 1,1–14, Fil 2,6 –11, Kol 1,15–20, Ef 1,3 –13, 1Pt 2,21–25), valamint a Miatyánkkal és az Eucharisztiával.

A Didache – A 12 apostol tanítása című ókeresztyén irat Krisztus után 90 körül íródott. Az írás javarészt erkölcsi intelmeket tartalmaz, de az Eucharisztiáról is olvashatunk benne. A Didache valószínűleg Szíriában keletkezett, és tartalma alapján:

– az úrvacsora étkezéssel volt egybekötve, amit a 3. századik gyakoroltak;

– különös jellemzője a hálaadás (Eucharisztia), az áldásmondás először a kehely felett hangzik;

– feltűnő, hogy nincs utalás Krisztus passiójára;

– áldó formulái alapján egyértelműen zsidó gyökerű.

Részlet a Didaché-ból (9,1–5):

Az Eucharisztiáról…, így végezzétek: először a kehely fölött: Hálát adunk Néked Atyánk a Te szolgádnak, Dávidnak szent szőlőjéért, melyet megismertettél velünk szolgád, Jézus által (tou paidoj sou!) Dicsőség néked mindörökké!

A kenyértörésről pedig a következőképpen: Hálát adunk néked, Atyánk, az életért és tudásért, melyet kinyilatkoztattál nekünk a Te szolgád, Jézus által. Dicsőség néked mindörökké!

Ahogyan e kenyértöredékek szét voltak szóródva a hegyeken és eggyé váltak összegyűjtve, úgy gyűljön össze egyházad királyságodban a föld határairól! Mert tiéd a hatalom és dicsőség Jézus Krisztus által mindörökké!

Ne egyék és ne igyék az Eucharisztiátokból senki más, csak az, aki meg van keresztelve az Úr nevére! Erről mondta ugyanis az Úr: ne dobjátok a szentet a kutyák elé.”

(10, 1-6v):

Miután pedig beteltetek, így adjatok hálát:

Szent Atyánk, hálát adunk néked szent nevedért, melynek sátrát szívünkben ütötted fel, a tudásért és hitért és halhatatlanságért, melyet kinyilatkoztattál nékünk a Te szolgád, Jézus által! Dicsőség néked mindörökké! Mindenható Uralkodónk, ki mindent nevedért teremtettél, ételt és italt adtál az embereknek, hogy élvezzék, nekünk pedig lélek szerinti ételt és italt adtál, és örök életet Szolgád által! Mindenekelőtt azért adunk hálát néked, mert hatalmas vagy! Dicsőség néked mindörökké!

Emlékezzél meg, Uram, egyházadról, hogy szabadítsd meg őt minden gonosztól és tedd tökéletessé szeretetedben, és gyűjtsd össze a négy szél irányából a megszenteltet országodba, amit neki készítettél!

Jöjjön a kegyelem, és múljon el e világ! Hozsanna Dávid Istenének!

Aki szent, jöjjön, aki nem az, térjen meg! Maranathá! Ámen!”

A 2. század közepére már kialakult a keresztyén Isten-tiszteletek alapvető rendje. Erre vonatkozóan Justinus (103–166) Első védőiratából olvashatunk részleteket. A rend szerint az igeliturgiás (első) rész nyilvános volt, az úrvacsorás együttlét viszont csak a megkeresztelteknek szólt. Részben ezt az ókeresztyén tradíciót elevenítette fel a reformáció, és ezért máig sok magyar protestáns gyülekezetben külön van igeliturgiás Isten-tisztelet, és azt követően (nagyünnepeken ill. minden hónap valamely vasárnapján) külön úrvacsorai Isten-tisztelet az azzal élni szándékozóknak.

Justinus külön ki is emeli a keresztség fontosságát:

Az Eucharisztia vétele senki másnak nincs megengedve, csak annak, aki hiszi, hogy igaz az, amit tanítunk, és azután a bűnbocsánat és az újjászületés fürdőjében már megkeresztelkedett, és úgy él, ahogy azt Krisztus meghagyta…”

Justinus részletesen beszámol a vasárnapi szertartás rendjéről is:

Vasárnap a városokból és a falvakból mindnyájan egy helyre összejövünk, és az apostolok buzdításait vagy a próféták írásait olvassuk, amennyire az idő engedi. Amikor pedig a lektor elvégezte az olvasást, az elöljáró int és buzdít a hallott fontos dolgok követésére. Ezután mindnyájan felállunk, és közösen imádkozunk; majd – mint említettük – imádkozás után kenyeret és bort és vizet hoznak; és az elöljáró – amennyire erejéből telik – imádságot és hálaadást mond, s a nép ráfeleli: Ámen.”

Majd azokat, amikkel hálaadást mondtunk, szétosztják, és a jelenlevők mindegyike magához veszi, a távollevőknek pedig diakónusok viszik el.

Az Isten-tisztelet részeként továbbá megemlíti az adakozást is, az összegyűlt javakat a rászorulók között osztják majd szét.

Következzék egy további részlet a 2. század végéről a kis-ázsiai Irenaeustól (†202k), Lyon második püspökétől. Ő ugyancsak Eucharisztiáról szól, amely egyben a feltámadás záloga.

Részlet Irenaeus Az eretnekség ellen című iratából:

Ha az emberi test nem üdvözülne, akkor vérével az Úr nem váltott volna meg minket, az Eucharisztia kelyhe sem lenne az ő vérében való részesedés, sem a kenyér, amelyet megtörtünk, nem lenne az ő testében való részesedés…”

Amikor tehát a vízzel kevert bor és a megsütött kenyér – amely növeli és fenntartja testünk életét – befogadja az Isten szavát, és Krisztus vérének és testének Eucharisztiájává lesz, hogyan lehetne azt állítani, hogy az a test, amelyet Krisztus teste és vére táplál, és amely az ő tagja, képtelen lenne Isten ajándékának, az örök életnek a befogadására?… Ő ezt a halandót halhatatlansággal veszi körül, és a romlandó testnek, ingyenes ajándékából, romolhatatlanságot ad, hiszen az Isten ereje a gyengeségben nyilvánul meg.”

A 3. századra datálják az un. Traditio Apostolicá-t (Apostoli hagyomány, 210–235), amit Római Szt. Hippolütosznak (170k–235) tulajdonítanak. Ebben a következő szertartásokról esik szó: Húsvét vigíliája, a Keresztség, a Konfirmáció, Eucharisztia, Nagy hálaadó imádság, Püspökszentelés – tehát még ekkor is egyedi, külön alkalom az Úrvacsora.

 

A sorozat következő részében bemutatjuk a történelmi egyházak úrvacsora értelmezéseit, pontosabban a reformáció előtti : ortodox (keleti), római katolikus (nyugati) ill. reformáció utáni: evangélikus és református értelmezéseket.

Dr. Blázy Árpád

Kép: hoppinghadrianswall.com

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás