Kedves Ilka vendégszerzőnket mélyen elgondolkodtatta egy kísérlet, amely során embereket egy kényelmes szobába zártak öt napra, ahová semmilyen kommunikációs eszközt nem vihettek magukkal. Dermesztő reakciókat váltott ki belőlük az eltöltött idő, többen közülük elkezdtek magukba beszélni, volt aki a villanykörtékkel kezdett el veszekedni.
Teljesítmény- és megfelelési kényszeres emberként gyakran meggyűlt a bajom a csendes szentségimádással. Ha már öt percig ott térdeltem az Oltáriszentég előtt és nem jutott eszembe egy értelmes gondolat sem, akkor bepánikoltam, és rögtön valami már előre betanult imádságot kezdtem el mondani. Teljesíteni akartam. Meg akartam felelni az általam vélt elvárásoknak. De ez sohasem tántorított el a szentségimádástól.
Most kezded az egyetemet? Tele vagy félelemmel vegyes izgalommal? Nem tudod, hogy jó döntést hoztál-e, amikor erre a szakra jelentkeztél? Vagy egyszerűen csak annyira új minden körülötted? A hivatásod megtalálása egy olyan pontja lehet az életednek, amin keresztül még jobban meg tudod tapasztalni Isten gondoskodását és vezetését. Ez az ima reméljük, rávilágít arra, hogyan érdemes kezelned a bizonytalanságaidat, és hogyan tudod átadni Istennek a félelmeidet.
Néha a kevesebb szó sokkal többet mond, mint egy félórás imádság. Szívünk és lelkünk összes gondolatát bele lehet tömöríteni két rövid kis szóba.
Bár a napok óta tartó hőséggel már érezzük, hogy beköszöntött a nyár, de sokan ilyenkor még az utolsó vizsgákat teljesítik és csak utána szabadulhatnak fel. Következik két hónapnyi szabadság, ami jó lehetőség arra, hogy Istennel való kapcsolatunkra is odafigyeljünk, ha esetleg a vizsgák között csak gyors imákra futotta volna az időnkből.
Ezt a gyönyörű imát mindenképp érdemes a gyűjteményetekbe elmenteni, kiírni. John Henry Newman angol filozófus és bíboros tollából származik, a magyar fordítását pedig az “Imádkozni: szomjas vágyakozás” című könyvből írjuk meg Nektek.
Indítsuk az új évet annak a Valakinek az elismerésével, aki minden álmunkat és reményünket irányítja!
Hajlamos vagyok olykor arra gondolni, hogy hát “olyan régen beszéltem már Istennel, csak megérdemelne már egy kis időt, hogy vele töltsek”. De vajon szüksége van-e Istennek arra, hogy beszélgessek vele?
Hodász András atya mesélte egyszer, mikor még oktatott gyermekeket hittanra, hogy nehéz a fiataloknak Istenről mint Atyáról beszélni. Mikor rákérdeztem, hogy miért érzi így, András válasza megdöbbentett: azért, mert az osztály nagy része számára az „apa” szó nem a biztonságot, az elfogadást és a szeretetet jelenti, hanem valakit, aki távol van, aki szigorú, aki sokszor kiabál, és nem tudja kifejezni az érzéseit. De vajon az Atya valóban ilyen apa lenne?
Hippói Szent Ágoston, latin nevén Aurelius Augustinus az egyik legmeghatározóbb alakja az egész kereszténységnek, felekezetektől függetlenül. Alábbi Szentlélek kérő imádságát nemcsak pünkösd alkalmából mondhatjuk el, hanem mindennapi áhítataink részévé is válhat.
