Egészen különleges oldaláról mutatta be a cölibátust és a papi életet Gájer László: a fiatal pap szerint a világ azért tekint provokatívan erre az életformára, mert az Isten országáról tesz tanúságot.
A Prédikátor könyvének visszatérő gondolata a ,,minden hiábavalóság.” Ez a gondolat jelenik meg a 37. zsoltárban is: ,,minden hiábavalóság, még az emberi élet is”. Amikor 17 éves koromban eldöntöttem, hogy a papi hivatást választom, akkor kicsit ez a gondolat is motoszkált bennem, mert semmi más nem érdekelt, csak az Isten ügye.
Azért szerettem volna pap lenni, mert engem csak az Isten országa érdekelt.
A papságnak, az Istennek szentelt életnek és magának a hivatásnak is ez lehet a kulcsmotívuma: ,,csak az Isten ügyével való foglalatosság”. Csak ez számít, csak ez jelent valamit. Most is érzem, hogy minden, amit csinálun az mulandó, tetteink sokszor alig érnek valamit: az egyetlen dolog, aminek súlya van az, amit az Isten országáért teszünk. A napi szentmise az egyetlen, aminek van súlya és értelme.
Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatjuk, hogy Pál és Barnabás az egész életüket Isten országának szentelték. Amikor valaki a papságot vagy a szerzetességet választja, akkor ez motoszkál benne: egy egész életet Isten országának szentelni. Ez nem egy praktikus döntés vagy választás, nem arról szól, hogy többet tudok tenni, ha egész életemet odaszánom, vagy hogy ha nem alapítok családot, akkor az emberekre tudom szánni minden időmet. Ez sokkal mélyebb annál!
Ha az ember az egész életét Isten országának szenteli, akkor a lelki életnek a tere sokkal nagyobbra tárul, mint másoknál. Az érzelmi és a testi életünk bizonyos szempontból beszűkül, ezeket le kell csendesítenünk. Azonban a lelki életünk nagyon nagyra növekszik, olyan tágasra, hogy azt csak azok tapasztalhatják meg, akik az egész életüket ennek szentelik. A hivatás ez: odaszentelni az egész életünket Istennek, hogy megnyíljon egy belső tér, amelyet nem lehet leírni vagy átadni. Éppen ezért a papságnak az egyik kulcsa az, hogy szánok-e elég időt a csendre és az imádságra.
Ha nem imádkozom, akkor ezt igazából nem tudom megélni.
Aki egyedül marad az Isten országáért, az meglát valamit. Valami többet! Amikor hivatásról gondolkodunk, akkor ez motivál bennünket. Csodálatosan hangzik, de napról napra megélni roppant nehéz: befelé figyelni, csendben lenni elképesztő nehéz, de új tereket nyit meg a számunkra.
Manapság, amikor azt látjuk, hogy sok pap élete válságba kerül – barátainkról és ismerőseinkről van szó – újra bele kell kapcsolódnunk ebbe az evangéliumi motivációba. Pál és Barnabás egész életüket Istennek szentelték, és nem csak azért, hogy több területet bejárjanak és több emberhez eljussanak. Sokkal inkább azért, mert az érdekelte őket, hogy az egész életüket az Úrnak szenteljék!
Vissza kell nyernünk a hitünket abba, hogy ez tud működni! Mert amikor valaki egész életét az Isten országának szenteli, akkor arról tesz tanúbizonyságot, hogy az létezik! Ha az Isten országa nem létezik, akkor minden ilyen életáldozat felesleges és nevetséges. De ha létezik, akkor én vagyok az élő jele és bizonysága, hogy ez az ország van! Ezért provokatív a világ szemében az egyedül élő papság és szerzetesség, mert azt demonstrálja hatékonyan és keményen, hogy Isten országa létezik!
Amiért érdemes minden másról lemondani.
hirdetés
1 Komment
,,csak az Isten ügyével való foglalatosság”. Csak ez számít, csak ez jelent valamit. Aki szeretne papnak menni,tegye,semmi bajom vele. Azonban ne állítsa,hogy “csak ez jelent valamit”.!! Ez nagyon csúnya gondolkodásra vall. És nem értettem félre mert : “az egyetlen dolog, aminek súlya van az, amit az Isten országáért teszünk.” Még egy pap is tud rengeteget tenni Isten országán kívül,hát még egy hétköznapi ember. Ha valaki csak Isten országát látja az szerintem baj. Figyelem,itt a CSAK -on van a hangsúly.
“Ha az ember az egész életét Isten országának szenteli, akkor a lelki életnek a tere sokkal nagyobbra tárul, mint másoknál.” Szomorú ezt olvasnom. Aki úgy dönt,hogy lelki életet él,lelke rajta,csinálja egészséggel. De nehogy már sorrendet állítsunk fel és azt mondjuk a földműveseknek,kőműveseknek,hogy ne termeljetek és ne építsetek templomot,mert a lelki élet fontosabb. Mindenkinek megvan a fontos szerepe,van aki nem szeret lelkizni de ha megtámadják,meg tudja védeni magát.
“A hivatás ez: odaszentelni az egész életünket Istennek,” Hmm,ha egy család bölcsen és szeretetben felneveli a gyerekeit,nem istennek tetsző dolgot tesz,nem szenteli átvitt értelemben Istennek az életét??
Végezetül:kívánom,hogy minél több bölcs pap legyen Magyarországon de ez a cikk nekem bántóan felértékeli a papok “foglalatosságát” és utalva rá,leértékeli azt aki nem ezt csinálja. Én tisztelem a papokat (is) de egyáltalán nem tartom őket nagyobbra mint azt az embert aki az utcát sepregeti. Ha úgy érzi ez a hivatás felel meg neki,Isten segítse az útján. Hasonlóan őt,mint aki utánunk takarít.