„A kegyelem árad, na én ezt tapasztalom minden egyes gyóntatásnál.” – meséli Schmotzer Kristóf atya, akit idén júniusban szenteltek pappá Esztergomban és augusztus eleje óta szolgál a budapesti Páduai Szent Antal plébánián. Mesélt többek között az elhívásáról, a gyóntatások szépségéről, hogy miért szimpatikus számára a vértanúság gondolata és arról, hogy hogyan árad szét Isten kegyelme. Őt hallgatva az ember úgy érzi, hogy ma is járnak köztünk olyanok, akikben lángol a tűz Jézusért és bármikor képesek lennének odaadni az életüket Istenért és a hitükért.
Nagyjából 2 hónapja, hogy felszentelt papként éled a mindennapjaidat, de ehhez hosszabb út vezetett. Mikor érezted először a Szentlélek hívását és ez hogyan bontakozott ki?
Erre nehéz válaszolni, mert az Úr szerintem nagyon régóta hívott engem erre, csak én ezt nem ismertem fel először. Hogy konkrétumokat mondjak, a gyerekkoromban mindig is volt egy vonzódásom a Szenthez, de nem volt ez biztos, hogy az Úr erre a szolgálatra hívna. Csak közel akartam ülni a szentélyhez, hogy lássam, hogy mi történik a szentmisén. Aztán később ministráltam, és jól éreztem magam, de igazából nem tudtam, hogy miért. Nem olyan terveim voltak, hogy akkor én érettségi után papnak jelentkezem.
Egy katolikus emberben, gyerekben megfogalmazódhat az a gondolat, hogy pap legyen, mint ahogy sok minden más is megfogalmazódhat, de ez nem ugyanaz, mint amikor az Isten ténylegsen hívja erre.
Később, az érettségi után 2 évvel történt, hogy a szombat esti szentmisék alkalmával tényleg elég egyértelműen tapasztaltam az Úrnak az egyre egyértelműbb hívását, hogy akkor Ő azt szeretné, ha én pap lennék. A hívásnak a természete az érdekes, nagyon kitartó, lágy, finom, és, ha nem hallom meg, akkor nem dupla fokozatra kapcsol, hanem akkor kicsit erősebben, és aztán még egy kicsit erősebben. Amíg meg nem hallom – gyakorlatilag mint a telefon zörgésésénél: előbb utóbb észreveszem, vagy azt, hogy volt egy nem fogadott hívás.
A családod és a barátaid hogyan fogadták, milyen reakciókat kaptál, miután elmondtad, hogy szemináriumba jelentkezel?
Hála Istennek a családom jól fogadta, de az egyéb köreim között azért voltak, akik szkeptikusabbak voltak. Előfordultak lelkesebb és rosszhiszeműbb reakciók is. Talán egyébként az a legjobb, ha valaki egyszerre meghökken és őszintén is örül, vagy tesz fel kérdést. Mert olyan is volt, aki nem hülyeséget gondolt rólam, hanem csak nagyon a derült égből villámcsapás volt neki és nem értette, hogy ez micsoda, és jószándékkal tett fel kérdést. Aztán 1-2 nap elteltével teljesen normálisan viszonyult hozzám meg ehhez az egészhez. Nem mondta álarccal, hogy jaj de jó, miközben hülyének gondolt, hanem őszinte volt.
Fotó: Szabó Csaba
A papi jelmondatod, hogy „Ne félj, mert Én veled vagyok”. A szemináriumban volt benned bizonytalanság, kérdések a papsággal kapcsolatban?
Persze, gyakorlatilag szünet nélkül. Nyilván voltak olyan pillanatok, amikor nagyon biztos voltam benne, de szerintem ez normális, ha van egy kis bizonytalanság. Nem úgy bizonytalanság, hogy vajon nekem akkor tényleg ez-e az utam – abban is volt, de nem állandóan – hanem, hogy tudom-e én csinálni, nyilván Isten kegyelméből, mert egyedül nem menne. Oké, hogy az Úr erre hív, Ő ismer engem a legjobban, de ebben én nem vagyok annyira biztos, hogy ez tényleg jó lesz nekem.
Azóta nemcsak, hogy biztos vagyok, hanem tapasztalom is, hogy a lehető legjobb dolog történik éppen velem.
Manapság sokakban felmerül a kérdés, ha egy férfi papnak megy – főleg ha fiatalon -, hogy miért mond le a párkapcsolatról, a házasságról és a család lehetőségéről. Te személyesen hogyan élted meg ezt a fajta lemondást?
Ez egyébként egy nagyon jó kérdés, csak sok kérdés – nem csak ebben, hanem más témában is – talán rossz origóból van feltéve. Az optimistább, vagy pozitív hozzáállású kérdés talán úgy hangozna, hogy mire mondok igent, nem pedig mi az, ami nincs! Van ez a vicces szólás is, hogy én eggyel több nőről mondtam le, mint egy házas ember, – ha nagyon a lemondás felől nézzük a dolgot. De Jézus nem erre hív, hanem az osztatlan szívűségre, hogy én teljesen az Istené szeretnék lenni. Ahhoz, hogy az ő papja lehessek, ahhoz engem úgy hívott meg az Úr, hogy osztatlan szívvel szeressem Őt. A feleségemnél a fele szívem az övé, és ez így van egyébként rendjén. Ha valakinek felesége van, legyen is!
Viszont én teljesen az Úrnak és az Ő népének vagyok szentelődve.
Természetesen, nekem is van, mint minden normális embernek pszichéje, a biológiám is megmaradt és ugyanúgy vannak érzelmeim. De egyrészt ezeket elfojtani egyáltalán nem jó dolog, hanem hagyni kell, hogy ez itt van és az Úr elé kell tárni, és akkor Ő majd csinál vele, amit akar. Nekem is voltak bukdácsolásaim, de emberből vagyok. Véleményem szerint erre nem létezik fix stratégia.
Felszentelt papként milyen átkerülni a gyóntatószék túloldalára? Vártad, hogy gyóntathass?
Bűnöket hallgatni rendkívül unalmas dolog. És jó értelemben, mint Schmotzer Kristófot egyáltalán nem érdekelnek a bűnök. Persze, én nagyon figyelek rá, hogy ki mit mond, száz százalékosan, meg utána reflektálok is rá, ha van idő, akkor tanácsot is adok és nyilván az elégtételt is úgy igyekszem adni, hogy az Istennel való találkozás utána megvalósuljon.
Szimplán azért nagyon jó gyóntatni, mert eljönnek. Nagyon jó, hogy eljönnek, és igazából ezen csodálkozom mindig.
Pedig tudom, hogy fognak jönni gyónni, de mégis egy csodálattal tölt el, hogy eljött.
A Bosnyák tér sajátossága – ahol szolgálok – az, hogy nagyon sok a gyónó akár napi szinten is, de hétvégén rengeteg. Ennek pedig előnye, hogy rengeteg megtérésnek vagyok a tanúja, akár napi szinten is – ma reggel is volt már 5 darab megtérés! Ez egy nagyon nagy csodatapasztalat! Csiszér Lacinak van ez a száma, hogy a Kegyelem árad, na én ezt tapasztalom minden egyes gyóntatásnál. Nyilván még a szolgálati helyemen csak az első hónapban vagyok benne, kötve hiszem viszont, hogy bármikor is unni fogom a gyóntatást.
Sokan azt hiszik, hogy én ítélkezem az emberek felett. De ez nem igaz, én egyáltalán nem ítélkezem semmi felett. Azért ülök be oda, azzal az előfeltétellel, hogy bűnöket fogok hallgatni. És amikor valaki mentegetőzik, akkor igazából nincsen oka rá, meg amikor kicsit próbálja fel is menteni magát, hogy amúgy mennyi jót szokott megtenni, akkor az mind szép és jó, csak nem azért vagyunk ott. Azt egy másik lelkibeszélgetésen nagy örömmel, és akkor megdicsérem. Csak a gyónásnál arra vagyok felkészülve, hogy akkor ki akar engesztelődni az Úrral. Volt olyan is, hogy valaki elnézést kért, hogy engem ilyenekkel traktál, de én ezért vagyok ott, és engem ez lelkileg nem visel meg.
Egyetlen dolog visel meg, amikor valakit nem tudok feloldozni. Ez az egy megvisel, ezzel nem tudok mit csinálni, ezt csak imában lehet odavinni az Úrhoz.
Az összes többi, legyen szó tényleg bármilyen bűnről, mivel nem kell vele foglalkoznom, hogy ki mit csinált, hanem úgymond rajtam átfolyik Isten irgalma, emiatt nem, hogy nem nehéz, hanem egyenesen csodálatos ilyen bűnöket hallgatni és utána az embert, aki az Úrnak a gyermeke, feloldozni.
Fotó: Szabó Csaba
A szakdolgozatod témája, hogy miért nem szentelhetőek a nők pappá, ami manapság egy eléggé megosztó kérdéskör.
Alapvetően a Szentírásban már az Ószövetségben is végigvonul az a motívum, hogy Izrael a menyasszony és Isten a vőlegény. Izrael viszont újra és újra elfordul az Úrtól, viszont az Úr nem tud nem hűséges lenni és emiatt Izrael mindig visszatér hozzá. Van is ez mondás, hogy ezért ilyen vastag a Biblia. Majd a menyegzőn fognak egybe kelni, és ez kicsit már a Menyországnak az előképe. És ezt a vonalat viszi tovább Jézus, aki saját magára alkalmazza a vőlegényt és Izraelre, vagyis már az Egyházra a menyasszonyt. Az Egyház amúgy is nő nemű a teológiában, és ha megnézzük a házasság szentségét, ami amúgy a Szentháromságos egy Isten szeretetkapcsolatának a leképződése, akkor abban azt figyelhetjük meg, hogy a nő az, aki befogad és a férfi az, aki ad. Jézus is adja magát és az Egyház az, aki befogad. Jézus a keresztfán adja magát – „mégpedig a kereszthalálig” – és mi pedig ezeket a kegyelmeket, szentségeket fogadjuk.
Egy szentmise nem csak imaalkalom, istentisztelet, hanem áldozatbemutatás is: Jézus adja magát ott. Azt csakis egy pap tudja ott úgy bemutatni, aki úgymond Jézus személyében cselekszik az oltáron.
Tehát, amikor én beöltözöm mindenféle ruhába, akkor nem azért öltözöm be, mert az jól néz ki, hanem mert én ott Jézus vagyok és eltakarom magamat, mint Schmotzer Kristófot.
Amikor én ott kimondom azokat a szavakat, hogy „ez az Én testem, mely értetek adatik!” akkor én ott nem én vagyok, hanem Jézus mondja ezt az én hangomon, én általam. Jézusnak a szavait, az értetek adást a legteljesebben egy férfi tudja bemutatni. És innentől eljutunk oda, hogy ez az Úr kegyelme, hogy meghív bizonyos férfiakat arra, hogy Őt jelenítsék meg az oltárnál, amit amúgy Ő mutat be. Senkinek nincs joga arra, hogy pap legyen. A férfiaknak sincs joga erre, mert Jézus az egyetlen főpap, Ő az egyetlen pap, aki az áldozatot bemutatja. És Ő neki a kegyelme az, hogy némelyeket kiválaszt arra, hogy papok legyenek. Ezért inkább a helyes hozzáállás, hálát adni azért, hogy vannak olyan férfiak, akiket meghív arra, hogy papok lehessenek, ha ők is erre igent mondanak.
Milyen céllal indultál el a megszentelt élet útján? Korábbi interjúdban említetted, hogy nem állna tőled távol akár az sem, hogy vállald Krisztusért a halált.
Az akarat megvan bennem, mint a gyónóban, hogy ne kövesse el újra ugyanazt a bűnt. Nyilván a meghalás Krisztusért nem csak a papoknál van meg, de igazából ez már most megtörtént. És hogyha ezt naponta begyakorlom – akár a napi szentmise bemutatás során, amikor azt mondom, hogy „ez az én testem” -akár Schmotzer Kristóf teste is – „mely értetek adatik!”. Én értetek adom magam, én az Istenért adom magam, tehát ezzel ilyen módon is “begyakorlom” a meghalást. De legyen ez bármilyen szeretet cselekedet, vagy indokolatlan cselekedet. Amikor van valami, ami vonzó tudna lenni, logikus is lenne megtenni, minden afelé mutat, hogy miért is ne, de én mégis az Istent választom és az ő akaratát. Na ez kicsit ilyen meghalás. De a meghalásból mindig származik élet! – Ha legalábbis az Istenért halok meg. És ez a szép ebben, nem a mazohizmusért csinálom, hanem mert ebből egy nagyszerű élet származik.
A vértanúság meg csak szimplán azért vonzó úgy számomra, mert ez egy nagyon egyértelmű, nagyon drasztikus kifejeződése a Jézus követésnek. Én nem Jézus tanait szeretném követni, hanem Jézust szeretném követni! És Jézusnak a követése az talán valami ilyesmi. És nyilván, aki nem lesz vértanú, az attól még ugyanúgy szent tud lenni más úton, csak nekem ez nagyon tetszik, hogy az egész életüket a végsőkig odaadják Jézusnak.
És ez nem radikális kereszténység, hanem talán inkább ez a kereszténység!
Hogyan tudjuk a világnak megmutatni, hogy keresztények vagyunk a nagy „szembeszélben”?
Nem olyan jó megközelítés, hogy mindig valami ellen vagyunk. Úgy tudjuk Jézust megmutatni, hogyha úgy cselekszünk, úgy gondolkodunk, ahogy Ő. Ez előbb utóbb sikerül, ha sokat időzünk Vele együtt, mert akkor ismerni fogjuk Őt. Akkor tudjuk, hogy Ő hogyan reagálna, hogyan szólna. Mert, ha valakivel sok időt töltünk, legyen az a feleség, férj, gyerek, barát…, akkor egy idő után kiismerjük a gondolkodását, már tudjuk, hogy mire gondol. És az Istennel sincs ez másképp. Ha olvassuk az Ő szavát, akkor előbb-utóbb ismerni fogjuk azt. Viszont, ha nem és a többiek sem, akkor, ha én nem mutatok példát, ki fog?
Szerinted hosszú távon hogyan fogod tudni ezt a tüzet megtartani, ami így újmisés papként benned van?
Nem tudom. Kicsit hétköznapibb válasz, de a katolikus szóhasználat szerint az Úr kegyelméből, de ez igazából a nem tudom, mert fogalmam sincs, hogy mi az Úrnak a kegyelme, mert pont ez a lényege a kegyelmének, hogy ez teljesen indokolatlan, azt én úgymond nem érdemlem ki, meg nem tudom semmivel kiváltani, mert az jön! Árad, ha én beengedem. Tehát így értem a nem tudom-ot. Ez az Úrtól függ, és, olyan módon persze tőlem is, hogy én mennyire engedem be. De én betervezem engedni a jövőben is száz százalékosan, tehát minden bizonnyal ez így megmarad.
Nagyon sokan imádkoznak értem, és ezúttal ez egy felhívás arra is, hogy aki esetleg hívást érez rá, az bátran becsatlakozhat ebbe a körbe. Én naponta felajánlok szentmisét azokért, akik imádkoznak értem. Ezt az “egyezséget” tudom ajánlani, hogy aki imádkozik értem, azért mindenképpen naponta egy szentmise fel van ajánlva. (Nevet.) Ennek a közbenjáró imádságnak a hatását is nagyon érzem, tapasztalom, ez is segít abban, hogy az ajtót sohase csukjam be az Úr előtt, hogy az Ő kegyelme tudjon munkálkodni bennem, ami által többek között ez a tűz is megvan bennem és a felszentelt társaimban is!
Papp Dorottya
hirdetés
