„Hét év házasság után egyszer csak megcsörrent a telefon. Elmondták, hogy van egy kisgyerek, még azt sem tudtuk, hogy fiú vagy lány, kérdezték, mikor érnénk rá? Mondtuk, hogy most azonnal.” Gilyén Mátyás és Mária megindító tanúságtétele az örökbefogadásról és a gyermek utáni vágyról a 777 imaesten, az Avilai Nagy Szent Teréz templomban.
„Zsámbékról jöttünk, gyógyszerészként és tanárként dolgozunk. 15 éve vagyunk házasok, és Gábor atya hívott minket, akivel Szentkúton ismerkedtünk meg az általa tartott lelkigyakorlaton. 2009-ben házasodtunk meg, Mari akkor még csak harmadéves egyetemista volt, elég fiatal, így az elején még nem terveztünk gyermeket” – mesélt a kezdetekről Gilyén Mátyás.
„Mind a ketten nagy családból származunk, Matyiék öten vannak testvérek, mi meg nyolcan, úgyhogy nekünk adott volt, hogy nekünk is nagy családunk lesz. Miután én is elkezdtem dolgozni, úgy gondoltuk, hogy lassan érkezhet a gyermekáldás, de két év elteltével csak nem érkezett” – folytatja a Gilyén Mária. Ő javasolta azt Mátyásnak, hogy vizsgáltassák ki magukat. „Sokan félnek ettől, pedig jó látni, mi lehet az ok. Véget ért a vizsgálat, és
megszületett az orvosi vélemény, hogy nekünk természetes úton nem született gyerekünk. Ez elég fájdalmas volt, nagyjából, mint egy halálos ítélet.
Elkezdtünk gondolkodni, hogyan tovább” – mondta Mátyás arról az időszakról, amikor életük eddigi legnehezebb időszakában voltak.
A lombikot több okból sem akarták: erkölcsi akadályok is voltak bennük, és az orvosok sem javasolták. „Utólag látva sok házaspárt, sok ismerőst, bizony sok fájdalomtól kímélt meg minket a Jóisten azáltal, hogy nem erre az útra léptünk” – tette hozzá a férj.
Mária szerint ekkor következett a gyászfolyamat. „Emlékszem, hogy körbejártuk a családjainkat, az összes testvérünket, meg szüleinket is meglátogattuk. Mindnyájuknak sírva elmeséltük, hogy ez van. Sokat sírtunk együtt és magunkban is. Az is nehéz volt, hogy bár fiatalon házasodtunk, a sokkal később házasodott barátok sorra szülték gyermekeiket, azok is, akik nem tervezték előre.”
Érzékeny témáról van szó, így mindenki máshogy küzd meg vele, de fontos, hogy az adott házaspár jusson egyetértésre abban, kivel mennyit oszt meg a küzdelmeikből. „Azt döntöttük el Matyival, hogy nem hogy nem mondjuk el az okát pontosan senkinek. Én utólag azt hiszem, hogy jól döntöttünk, mert sok keresetlen tanács megtalált még így is, sok ötletet kaptunk, hogy mit kéne, hogy kéne csinálni” – számolt be a feleség.
Ezt erősítette meg a férj is: „Nem elég, hogy az ember maga alatt van, még jönnek a tapintatlan, jóindulatúnak szánt megjegyzések. És bizony mi is elgondolkodtunk azon, hogy vajon a Jóisten mit akar ezzel az egésszel.”
Szentkúton hangzott el ez a részlet, amely nagyon sokatmondó volt számunkra. János evangéliumában a 9. fejezet elején olvassuk ezt: „Amikor Jézus továbbment, meglátott egy születése óta vak embert. Tanítványai megkérdezték tőle: „Mester, ki vétkezett: ez vagy a szülei, hogy vakon született?” Jézus így válaszolt: „Nem ő vétkezett, nem is a szülei, hanem azért van ez így, hogy nyilvánvalóvá legyenek rajta Isten cselekedetei.” (Jn 9,1-3)
„Számunkra ez sokat segített, hogy valahogy ebben a gyermektelenségben kell megdicsőítenünk az Istent.
Ebben a sebünkben, gyászunkban azt kell megmutatni, hogy hogy minket nagyon szeret az Isten, csak nem úgy, ahogy mi elképzeljük”
– mondta a könnyeivel küszködve Mátyás.
Ekkor jutottak arra a döntésre, hogy az örökbefogadást választják. „Nagyon sok családot felkerestünk, akik ezen az úton előttünk jártak. Papokat is megkerestünk, olyan párokat is, akik ketten maradtak, olyanokat is, akik örökbefogadtak. Ezek a beszélgetések megerősítettek abban, hogy talán jó úton járunk, ez nekünk való” – mondta Mária.
Az egyik atya azt mondta nekik, hogy engedják el azt a gondolatukat, hogy majd egy keresztény nagycsalád lesznek. „Sok olyan mondatot megfogalmaztak, ami akkor és ott fájt, de tényleg előre vitt minket. Egyszer az egyik atya nekünk szegezte a kérdést, hogy miért nem fogadtok örökbe? Akkor éppen még nem voltunk megérve erre a gondolatra, de szíven talált, és megjegyeztük legbelül” – emlékeztek vissza.
Minden egyes találkozás és beszélgetés reményt adott nekik, így végül elkezdték a felkészülést az örökbefogadásra, ami hosszú folyamat. „Sok idő telt el, amíg minden papírt megszereztünk, és akkor elkezdtünk várakozni. Nagyon jó volt, hogy biztos reménnyel várhattunk, hogy ennek a végén ott lesz egy gyermek. Jártunk Szentkútra ekkor is lelkigyakorlatra, nagyon sokat adott, hogy egy cipőben járó emberekkel vagyunk ott együtt, értjük egymás nehézségét, és hordozzuk egymást” – hangsúlyozták.
Sokáig csak vártak és vártak. „Aztán hét év házasság után egyszer csak – máig emlékszem, előző nap még bánkódtunk, Mari mondta, hogy ő már nem bírja ezt a várakozást – egy hétfőn megcsörrent a telefon. Egy szervezettől kerestek, és elmondták, hogy van egy kisgyerek, még azt sem tudtuk, hogy fiú vagy lány, kérdezték, mikor érnénk rá? Mondtuk, hogy most azonnal. Persze megszeppentünk. Egy fiúcskát mutattak be, kinyitotta a szemeit, ránk nézett. Ő megérezte, hogy a miénk lesz. Mesélték a nővérek, hogy addig nem nagyon akart rendesen enni, több hete bent volt, mert koraszülött volt, onnantól kezdve követelte az ételt, és tudta, hogy ő révbe ért” – mondták, ezt már mosolyogva.
Onnantól kezdve felpörögtek az események a házaspár életében, babakelengyéket és iratokat kellett beszerezniük. „Egyszer csak pénteken hazavittünk egy élő kisbabát, és
szülők lettünk öt nap alatt.”
Voltak nehézségek is, mert lassan kiderült, hogy Ágostonnak van egy szívfejlődési rendellenessége. Öt hónaposan volt egy nyitott szívműtétje, de jól sikerült a műtét, és azóta egészséges kisfiú.
„Ő most hétéves, lassan nyolc. Amikor már jól volt, és eltelt nagyjából egy év, akkor szerettünk volna testvért neki. Elindítottuk újra ezt az eljárást, és rá két évre ismét szólt a telefon, hogy hajnalban született egy kislány. Egy hét múlva hazavittük Boglárkát. Nekünk most így van két örökbefogadott gyermekünk, egy szőke meg egy barna, úgyhogy a kisfiú rám hasonlít, a kislány meg Matyira” – számolt be Mária.
„Amikor Ágoston megérkezett, valahogy minden korábbi bánatunk és szomorúságunk tovaillant, mintha nem is lett volna.
De ennek a szomorúságnak, ennek a gyásznak a gyümölcse megvan. Minket ez a kereszt megerősített, a házasságunkat még erősebbé tette, és rácsodálkoztunk arra, hogy micsoda ajándék a gyermek. Ahol könnyen jönnek a gyerekek, látjuk, hogy nem is értik igazán, hogy ez tényleg óriási ajándék. Minden nap, ahogy megsimogatom a fiam fejét, eszembe jut ez. Kerek az életünk, harmadik gyerekre már nem is vágytunk, ennél többet mit akarhatunk? Istennél semmi sem lehetetlen!” – zárták a tanúságtételüket.
hirdetés
