2023. 12. 28.

„Beláthatatlanul veszélyesnek tartanám, ha megnyílna a lehetőség az aktív eutanáziára” – Balog Zoltán református püspök levele Karsai Dánielhez

„Súlyos károkat okozna életünk értékének megítélésében és a gyógyító szakmák művelőinek  szemléletében, ha a szenvedő döntése alapján orvosok vagy mások törvényes felhatalmazással  segíthetnék kioltani a szenvedő életét. Miközben elfogadom, hogy Ön ezért a lehetőségért küzd, arra kérem,  ne akarja kinyitni ezt a kaput, mert ha egyszer kinyílik, akkor azt nem fogjuk tudni többé  nemcsak bezárni.” Balog Zoltán református püspök levele Dr. Karsai Dániel alkotmányjogászhoz, aki gyógyíthatatlan betegsége miatt azért pereskedik, hogy maga dönthessen az élete végéről. A levelet változtatás nélkül közöljük.

Tisztelt Karsai Dániel,  

amikor ezzel a levéllel Önhöz fordulok, akkor nemcsak Önt szólítom meg, hanem mindazokat,  akik nem akarják olcsón adni az életüket, s halálukat sem. Akik nem kizárólag világnézeti  sémákban gondolkodnak, hanem tudják, hogy az általuk felismert igazság mindenkor ki van  téve az emberi elme megkérdőjelező hatalmának, a korok, szokások, élethelyzetek  változásainak és sokféleségének. Ezért az igazságról mindig újra vitatkozni nemcsak  lehetősége, hanem kötelessége is minden gondolkodó embernek. Különösen akkor, ha élethelyzete erre drámai módon kényszeríti. Ön, ha jól látom és érzékelem, ilyen helyzetbe  került. Kikerülhetetlen kényszernek érzi, hogy küzdjön a „méltósággal” meghalás jogáért, ha  már az élethez való jogát emberi számítások szerint nem tudja érvényesíteni. S miután eme  szándéka nem csak a közvélemény figyelmét keltette fel, hanem politikai mozgalmak is zászlójukra tűzték, biztosan számított arra, hogy az Ön által elindított kezdeményezés nyilvános  minősítéseket, ellentmondásokat vonhat maga után, valamint olyan irányba fordulhat, mely  nem szerepelt az Ön eredeti szándékában. Azon túl, hogy szeretném kifejezni az Ön iránti mély  együttérzésemet, az az aggodalom íratja velem ezt a levelet, hogy lesznek olyanok, akik az Ön  kezdeményezését kizárólag abban a tekintetben érzik biztatásnak, hogy akár ők is eldönthetnék,  hogy mikor legyen vége az életüknek.

Nem ítélkezni akarok Ön felett, hogyan is tehetném.  Ellenkezőleg.

Úgy akarom megítélni és elutasítani kezdeményezését, hogy közben küzdelmét  a szenvedéssel, a kiutak keresésével tiszteletben tartom, s szívemből kívánom, hogy  mindabban, ami Önnel történik, találjon békességre.  

hirdetés

Emberi együttélésünkre tekintettel viszont károsnak és beláthatatlanul veszélyesnek tartanám,  ha megnyílna a jogi lehetőség az aktív eutanáziára, illetve az asszisztált öngyilkosságra. Súlyos  károkat okozna életünk értékének megítélésében és a gyógyító szakmák művelőinek  szemléletében, ha a szenvedő döntése alapján orvosok vagy mások törvényes felhatalmazással  segíthetnék kioltani a szenvedő életét. Ma ez Magyarországon, miként a világ országainak  többségében, büntetendő. Miközben elfogadom, hogy Ön ezért a lehetőségért küzd, arra kérem,  ne akarja kinyitni ezt a kaput, mert ha egyszer kinyílik, akkor azt nem fogjuk tudni többé  nemcsak bezárni, hanem annak egyre szélesebbé tárását sem megakadályozni.  

Lelkipásztorként gyakran álltam, ültem haldokló ember betegágya mellett, s bizony előfordult,  hogy bennem rekedt a szó látva, s töredékesen átélve reménytelen szenvedésüket. Hogy is ne  jutna ilyenkor az ember eszébe a kérdés: meddig még és miért? Mi értelme van még ennek? S  persze az a kérdés is, hogy ki az, akinek itt, egy ilyen helyzetben joga, lehetősége és képessége  lenne dönteni arról, hogy idehozva a halált, megállítsa az életet? S ha ez a döntés megszületik,  akkor ki hatalmazhat fel és kit arra, hogy éppen ő hozza ide a halált, adja be a halálos dózist vagy más módon asszisztáljon egy ember halálához? Maga a haldokló, vagy hozzátartozói?  Kire ruházhatja bárki ezt a felelősséget, ezt a lelkiismereti terhet? Ezekre a kérdésekre nincs és  talán nem is lehet megnyugtató válasz. Ez persze nem jelenti azt, hogy ne kérdezhetnénk  tovább, újra és újra. De azt sem jelenti, hogy cserébe lebontunk egy olyan gátat, mely  emberemlékezet óta, ha nem is kötelez mindenkit az élet aktív védelmére, de annak kioltását  mindenkinek tiltja: ne ölj! Igen, ezt az ősi parancsot újra és újra áthágták és áthágják magasabb  rendűnek nyilvánított szempontok nevében, de kiiktatni az emberiség egyetemes erkölcsi  életrendjéből mégsem lehet. Mert akkor kinyílik egy kapu, amit többé nem lehet bezárni.  

Nekünk, teremtményeknek, az embernek, nem adatott meg, hogy életünk kezdetére igent vagy  nemet mondhassunk.

Ezért születésünket sokkal egyszerűbb kívülről kapott, isteni ajándéknak  tekinteni, mint egész életünket, különösen annak végét. Itt jön a „boldog meghalás” kísértése.  Látszólag a tudomány adja kezünkbe azokat az eszközöket, melyek hozzásegítenek, hogy  magunk dönthessük el életünk befejeződésének időpontját, hogy itt is istent játszunk. De ez  csak a látszat. Az ember mindig is szembesült vagy eljátszott azzal, hogy maga is véget vethet  annak az életnek, melyet nem ő indított el. Szókratész csak egy a klasszikus példák közül. A  Biblia Istenének embereit, keresztyének példaképeit is megigézheti, megkísértheti ez a  vészkijárat. Jób és Illés nem akarnak tovább élni, életük végét vágyják. Mégis, nagy a különbség  az öngyilkosságba vagy aktív eutanáziába menekülőkhöz képest. „Illés…meghalni kívánt, és  ezt mondta: Elég most már, URam! Vedd el életemet, mert nem vagyok jobb elődeimnél!” (1Kir  19,4) Illés és Jób annak akarják visszaadni életüket, akitől kapták. És ha Ő másképp dönt, akkor  tovább szenvednek, vagy útra kelnek és beteljesítik küldetésüket.  

Iszonyúan nehéz azt mondani egy borzalmas szenvedéseket átélő beteg embernek, hogy nincs  joga mások segítségével véget vetni életének, de mást nem mondhatunk. S azok sem  mondhatnak és tehetnek mást, akik orvosként esküt tettek arra, hogy „tehetségemhez és  tudásomhoz mérten fogom megszabni a betegek életmódját az ő javukra, és mindent elhárítok,  ami ártana nekik. Senkinek sem adok halálos mérget, akkor sem, ha kérik, és erre vonatkozólag  még tanácsot sem adok orvosi tevékenységem soha nem irányul emberi élet kioltására” (részlet  a hippokratészi esküből). 

A gyógyítás során orvosok, ápolók nap mint nap szembesülnek súlyos döntésekkel. Hiszen az  átmenetet az aktív és a passzív eutanázia között elvileg, jogilag talán lehet egyértelműen  definiálni, de a gyógyító gyakorlatban a határok bizony nem ilyen egyértelműek. Keresztyén  alapon is el lehet fogadni, ha valaki előzetesen lemond az élethosszabbító kezelésekről. Ezzel  nem megszünteti, hanem „visszaadja” az életét. Az aktív és passzív eutanáziának ehhez a  megkülönböztetéséhez az egész világkeresztyénség ragaszkodik. S néhány országot leszámítva  – ahol a legalizálás után több mint tíz évvel sem egyértelmű a kérdés erkölcsi megítélése −  alkotmányok és törvények tiltják az aktív eutanáziát, védik az embert és az embertársat saját  döntésének halálos következményétől. Ha ezt valamiféle emberiességi szempontra vagy  személyes jogra hivatkozva feloldjuk, olyan ajtót nyitunk ki, amit később nem lehet bezárni. Ki  fog majd „hozzásegíteni” a döntéshez, hogy eltaláld a megfelelő pillanatot, amikor már nem  érdemes tovább élni? Miért ne „tanácsolhatná” a felelősen gazdálkodó betegbiztosítás a  „feleslegessé vált” embernek, hogy inkább döntsön a befejezés mellett, így „mindenki jobban  jár”? Ezek olyan döntések, amelyeket, ha meghoznak, nem lehet „megbánni” vagy utólag  „kijavítani”. Egy olyan társadalom, amely a jótékonyságra és méltóságra hivatkozva a halál  lehetővé tételében látja a szenvedő ember számára a megoldást, önkéntelenül is felmenti magát  a gondoskodás kötelezettségének személyes és közösségi felelőssége alól.  

Mi, keresztyének annyit mondhatunk, hogy az élet Isten ajándéka. S keresztyénként Jézus  Krisztusra tekintünk úgy, mint aki szenvedésével, mely egész élete, minden szenvedőnek  társául szegődött. Feltámadása pedig Isten válasza a szenvedésre. Csak Ő veheti el és csak Neki  adhatjuk vissza életünket. Ez nem formális hittétel csupán, melyhez szívtelenül ragaszkodunk,  hanem védelem, mely saját rossz döntésünktől is képes minket megóvni. De tényleg csak ennyit  mondhatunk? Ha nem szeretetben mondjuk a hitben felismert igazságot, az nem lesz életet  mentő igazság. Márpedig Isten igazsága életmentő. Szeretettel mondani az élet eldobását is tiltó  parancsot, azt is jelenti, hogy odaállunk haldokló embertársunk mellé, s mindent megteszünk  lelki-testi szenvedésének enyhítésére. S az aktív eutanáziát tiltó államhatalomnak is kötelessége  mindent megtenni azért, hogy Magyarországon méltósággal lehessen meghalni. Ma, különösen  a szegény emberek számára, nem mindig adatik meg ez a lehetőség. Kevés a hospice, az olyan  államilag támogatott hely, ahol a hozzátartozók jelenléte, a palliatív ellátás esélyt ad arra, hogy  emberi és emberies körülmények között távozzon az életből az, akinek távoznia kell. Közös felelősségünk, az egyházak különös felelőssége együtt alakítani a haldoklók kísérésének együtt  érző, testi-lelki fájdalmaikat elhordozni segítő kultúrát. A halálra készülők és szeretteik  félelmét, kétségeit és magányát személyes lelki kapcsolaton belül lehet a leghatékonyabban  enyhíteni. Ez folyamatos erőfeszítést igényel a lelkigondozóktól, akik sohasem elégedhetnek  meg előre elkészített válaszokkal, hanem a haldoklóra figyelve kell újra és újra  megfogalmazniuk az élet-igazságot szeretetben. Ezeknek a lehetőségeknek a megteremtésére  több erőt és figyelmet kell fordítanunk. A kapcsolat az élet Urával és embertársainkkal az élet végén akkor is fennáll, amikor részünkről a kommunikáció az életből távozóval már  lehetetlenné válik.

Csak alázattal állhatunk meg az élet e titka felett, belátva, hogy az emberi  élet megtartására, gyógyítására irányuló lehetőségünk és tudásunk emberi határaihoz érkezett. 

Az élet végéről, a meghalás méltóságáról folytatott vitát hatalmi szóval, valamilyen vallási vagy  állami tekintélyre hivatkozva lezárni nem szabad, és nem is lehet. De a szenvedő ember  szenvedése iránti megértés és irgalom nem old fel attól a kötelezettségünktől, hogy az egész  emberi közösség jövője iránti felelősség vezesse döntéseinket. 

Személyesen Önnek, kedves Karsai Dániel, csak azt kívánhatom, hogy találjon legalább  EGY olyan embert, aki képes megosztani Önnel az életét, a tudását, s képes úgy szeretni Önt,  hogy ha eljön az utolsó pillanat, ne legyen egyedül. S legyenek, akik nem rutinból, nem jobb  híján imádkoznak Önért, hanem azzal a meggyőződéssel, hogy a teljes szívvel, akarással és az  élet Ura iránti nyitottsággal végzett imádságban lelki erő, energia van, mely elvezet ahhoz, Aki  képes megváltoztatni azt is, ami nekünk megváltozhatatlannak tűnik.  

Budapest, 2023. december 21.  

Tisztelettel köszönti:  

Balog Zoltán református lelkipásztor, püspök


Korábbi beszélgetésünk a témában: 

Szemle
hirdetés