Gyermekkori erőszak, LMBTQ-tréning, rózsaszín köd nélküli házasság – többek között ezekről beszélt Kozma-Vízkeleti Dániel család- és párterapeuta, klinikai szakpszichológus a Válaszkeresők legújabb adásában. A kérdéseket ismét Tőletek, a 777 olvasóitól kaptuk.
Hogyan lehet feldolgozni, ha gyerek-, illetve kamaszkoromban rendszeresen vert az anyám?
Ennek a feldolgozását sokszor egy hosszabb, elmélyült, komoly önreflektív munka teszi lehetővé, pszichológussal, terápiás folyamatban. Ilyenkor végiggondolom, hogy vajon hogyan tudom megérteni anyámat; hogyan lett annyira frusztrált és indulatos, hogy bántott engem. Aztán kifejezem, hogy ez nekem nagyon rossz volt, ebben én sérültem, és érzékenységként ez a mai napig bennem van. Azért érdemes megdolgozni a korai sérüléseinket és érzékenységeinket, mert később nehezíthetik a kapcsolataink – kiemelten a párkapcsolatunk – kiegyensúlyozott működését.
Szerinted szükséges a feldolgozáshoz a megbocsátás, vagy anélkül is fel lehet dolgozni?
Ha nyíltan beszélünk a múltról, és megértjük egymás nézőpontját, az megkönnyítheti a megbocsátást. De ha ez nem lehetséges, mert mondjuk az édesanyám nem nyitott vagy már évekkel ezelőtt elhunyt, akkor egy ilyen „beszélgetés” létrejöhet a fantáziámban is, erre lehetőséget nyújtanak a terápiás ülések vagy a pszichodráma módszere. A pszichológia szülősebeknek nevezi az anyánktól vagy apánktól elszenvedett sérüléseket – a sebekből szükséges gyógyulnunk, ennek pedig egy lélektani feldolgozás az útja.
Mit lehet tenni, ha a munkahelyem kötelez LMBTQ-tréningeken részt venni, de úgy érzem, hogy ez ellenkezik a vallásommal?
Mindig nagyon komoly dilemma, hogyha a munkahelyünk értékrendje ütközik a saját értékeinkkel. Egy újszövetségi igehely jut eszembe, amely persze csak részben válasz: Krisztus azt mondja, hogy adjuk meg a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené. Az érzéseimért, a gondolataimért én vagyok felelős. Ha részt kell vennem valamin, ami nem önazonos, ami ellenkezik a hitemmel, de közben tudom, hogy ezt azért teszem, mert ez az állás most fontos nekem, hogy megteremtsem a családom anyagi biztonságát, hogy megalapozzam a jövőmet, akkor ez reális kompromisszumnak hangzik. Itt is igaz, ami a párkapcsolatokra, hogy
az önazonosságom határáig érdemes elmenni, azon túl egy lépést sem.
Tehát az is egy érvényes válasz, ha jelzem a főnökömnek, hogy ez számomra nem önazonos.
Bele szabad-e menni úgy egy házasságba, ha a partnerem számomra fizikailag nem túl vonzó, de a belső tulajdonságait nagyon értékelem, úgy gondolom, más szinte a közelébe sem érhet?
A vonzalomnak három fő összetevője van: a szenvedély, a lelki intimitás és az elköteleződés. Ebből a szemszögből úgy látom, hogy a kérdező kapcsolatában nagyon magas a lélektani intimitás, nagyon erős az elköteleződés, de nincs meg a lángoló szenvedély. Vajon lehet-e erre alapozni egy hosszú távú kapcsolatot? A válaszom: igen. A párkapcsolat természetes velejárója, hogy a rajongó szerelem, a rózsaszín köd időszaka általában néhány év alatt csökken, és átadja a helyét a társ-szeretetnek. Nem tudnék pszichoterapeutaként családokkal és párokkal dolgozni, ha nem hinnék abban, hogy
bármikor a kapcsolat történetében tudunk azért tenni, hogy bármelyik összetevő, amelyről úgy érezzük, hogy kiveszett vagy alábbhagyott, újra erősödjön.
A kérdező által leírt helyzetnek az lehet a hozadéka, hogy egy lecsillapult szenvedélyben, de erős elkötelezettségben és intimitásban nagyon jól lehet összecsiszolódni, egymás felé fordulni, konfliktusokat megoldani és megdolgozni. Illetve nagyon jól lehet ebben a szakaszban az elköteleződés vállalásáról, vagyis a házasságról felelős döntést hozni.
Kérdéseidet Te is bátran felteheted, mostantól YouTube-videóink alatt kommentben! A 2. évadban egy-egy adásnak nem lesz külön tematikája, így minden adásban találhatsz olyan kérdést és választ, mely aktuálisan érint téged, legyen szó mentális egészségről, kapcsolatokról, szexualitásról, hitbeli vagy hivatásbeli kérdésekről.
Még nem érkezett hozzászólás