2023. 10. 03.

„A prédikáció nem rólam szól” – beszélgetés Bellovics Gábor jezsuitával

Mélyinterjú Bellovics Gábor jezsuita atyával, a budapesti Jézus Szíve-templom segédlelkészével szentbeszédről, lelki kísérésről, egyházi zenéről. Arról, mi ad életet, és hogyan válik felnőtté egy pap. A Szív magazin interjúját szemlézzük, amelyet Martí Zoltán készített.

Mikor volt utoljára olyan az éle­tedben, hogy teljesen átélted a pil­lanatot?

Ha hirtelen kell válaszolnom, ak­kor azt mondom, hogy amikor a ke­zemben tartottam néhány napja a ke­resztlányomat. Ő a testvérem kislánya, még pici baba. Egyszerűen nem tudok nem arra figyelni, ami abban a pilla­natban történik, amikor ott van a ke­zemben. Minden kérdés másodlagossá válik, olyankor a problémák, fájdal­mak – amelyek mindig, mindenhol előfordulnak – lényegtelenné válnak. Nagyon ritka az, amikor az ember tényleg úgy érzi, mintha mindent lesö­pörnének az asztalról, és csak az adott pillanat létezik. Amikor nem kérdő­jeleződik meg az élet értelme. Azért is tudok ilyen felszabadultan érezni, amikor a kezemben van ez a kisba­ba, mert őszintén úgy tudom szeret­ni, hogy nem irigylem a testvéremtől.

Nem pont az tetszik neked egy kisbabában, hogy őszinte? Nincse­nek játszmái, önmaga tud lenni, anélkül, hogy meg kellene felelnie bárkinek.

Amikor sír, akkor azért annyi­ra nem tetszik. (Nevet.) A babákban van egy leplezetlen kiszolgáltatottság. Ő egyedül nem tud csinálni semmit, és mi is gyakran ennyire kiszolgálta­tottnak érezzük magunkat, csak meg­tanultuk leplezni.

Bizonyos szempontból papként a liturgia közben is kiszolgáltatott vagy. Több száz ember figyel téged, hallgatja a prédikációdat, pedig korábban többször úgy fogalmaz­tál, hogy introvertált ember vagy. Istentől kaptál egy olyan hivatást, amelyben teljesen ki kell mozdul­nod a komfortzónádból. Ennek a kettősségét hogyan dolgozod fel?

Az extrovertált onnan nyeri az energiáját, hogy sokan nézik és hall­gatják, ez tölti fel, míg az introvertált embert inkább egy-egy személyes be­szélgetés, lelki élmény viszi előre – én az utóbbiak közé tartozom. A lélek­tan egyébként a személyiségtípusokat ennél sokkal árnyaltabban határoz­za meg, nem használja ezt a két ki­fejezést. Mindenesetre fárasztó szá­momra, amikor sok ember előtt kell állnom, komoly kihívás és feladat. Gyerekként sem szerettem színpad­ra állni, a memoriter elmondása az osztály előtt sem volt a kedvenc mű­fajom. Kétségkívül kihívást jelent ez nekem a mai napig, amely bizonyos esetekben szorongást is ki tud válta­ni belőlem.

Fotó: Orbán Gellért/A Szív

Van, hogy felteszed Istennek a kérdést, hogy miért éppen te vagy az, akinek a prédikációi sokak szívé­hez elérnek? Akinek ez kihívás tud lenni, nem pedig magától értetődő rivaldafény.

Ez volt az egyik legnagyobb kér­désem, amikor elindultam ezen az úton: hogy

képes leszek-e valaha egy normális prédikációt elmonda­ni? Ez nagyobb szorongást jelentett számomra, mint hogy képes leszek-e család nélkül élni.

 Pedig az a kérdés nyilván fajsúlyosabb.

A siker, a visszajelzés ezt men­nyire változtatja meg?

Nagyon jólesik, zavarba ejtően, de én sokkal kritikusabb vagyok ma­gammal szemben, mint mások. Sokat jelent az emberek visszajelzése, hiszen azért beszélünk. Amikor a szent litur­giában elhangzik a prédikáció, az az embereknek van. Ha csak az Istenre figyelnénk, akkor nem kellene prédi­kálni. Érdekes megfigyelni, hogyan formálódik a magamról alkotott kép attól, hogy mások hogyan látnak en­gem. Egészen biztos, hogy ezek a vis­szajelzések hatással vannak rám.

Megnőtt a magadba vetett hited és az önbizalmad ezeknek a vissza­jelzéseknek köszönhetően?

Biztosan, bár én inkább az önbe­csülés szót használnám. Úgy tűnik, tényleg vannak dolgok, amikben jó vagyok – illetve ami fontosabb, hogy tudok másoknak segíteni. Sokat ta­nulok erről, de amikor magamról van szó, akkor azért nehezebb ezt objek­tíven megítélni. Habár sokat adnak ezek a visszajelzések, a végső identi­tásom az Isten hozzám való jóságából származik. Emiatt merek egyáltalán kiállni az emberek elé.

Ha megkér­deznéd, melyik a kedvenc napom, ak­kor azt felelném, hogy a vasárnap. És mi az, amiben a legjobban elfáradok? Az is a vasárnap.

Mennyire vagy más papként, li­turgia és prédikáció közben, minta magánéletben? Van különbség a „vasárnapi” Bellovics Gábor és a hétköznapi között?

Van. Arra nagyon figyelek, hogy a prédikáció közben ugyanúgy be­széljek, mint ahogy most, ne legyen például más a hanghordozásom csak azért, mert egy templomban vagyok. De amíg a baráti beszélgetéseimnél elmondhatok mindent, ami eszem­be jut, a prédikációnál ez nincs így, ott sokkal tudatosabban végiggon­dolom a mondataimat és a súlyukat. Nem mintha az életemnek titkos ré­szei lennének, de a saját példákat tu­datosan háttérbe szorítom.

Nem szeretnél kitárulkozni, vagy szerinted nem fér bele a pré­dikáció műfajába?

Amikor még nem voltam pap, rengeteg olyan prédikációt halottam, ami közben azon gondolkodtam, hogy nem érdekel ennyire részlete­sen, hogy a pappal mi történt. Tuda­tosan elhatároztam, hogy erre oda fo­gok figyelni. A prédikáció nem rólam szól! Nagyon szép dolog, ha én ren­geteg mindenen keresztülmentem az életben, és ezeknek a tanulságait tu­dom integrálni a mondanivalómba, de az inkább mutatkozzon meg ab­ban, hogy amit én mondok, ahhoz kapcsolódni tudsz – anélkül, hogy közben magamról mesélnék. Mert nem rólam szól, hanem Isten igéjé­ről, az emberekről, és ha én valamit megemlítek az életemről, akkor an­nak annyiban – és csak annyiban – van ott helye, hogy

az emberek úgy tudjanak viszonyulni hozzám, mint aki nem valahonnan felülről szól, ha­nem egy közülük.

Fotó: Orbán Gellért/A Szív

Tömegével mennek vasárnapon­ként a Jézus Szíve-templomba a fiata­lok. Mit szeretnének ott kapni? Miért jönnek el ilyen sokan?

Nagyon bízom benne, hogy látják, igyekszünk őszintén beszélni hozzá­juk. Nem nagyon mondtam az elmúlt hat évben olyan dolgot, amivel mé­lyen ne értettem volna egyet. Inkább nem beszélek arról, amit még nem ér­tettem meg, vagy amivel problémám van, mert hiszen nem vagyok még al­kalmas arra, hogy erre másokat tanít­sak. De igazából azt gondolom, hogy valójában nem én vagyok fontos ne­kik. Ez nagyon csalóka, mert kön­nyű elhinni, hogy miattunk jönnek ennyien, miközben engem nem is is­mernek. Honnan is ismernének? Ho­gyan alakulhatna ki személyes kapcso­lat anélkül, hogy egyszer is leülnénk így beszélgetni, mint mi most? Sokan azt gondolják, hogy az alapján, amit mondunk, megismernek minket, hi­szen ahhoz érzelmileg közel kerülnek. Nekem nagy felismerés volt, hogy so­kan azt hallják ki egy prédikációból, amit szeretnének hallani, amit viszont nem szeretnének, azt meg sem hallják. De a leglényegesebb, amiben mélyen hiszek, hogy az emberek ebbe a temp­lomba is a szentségek megünneplése miatt jönnek el.

Sokan kifejezet­ten a te miséidre járnak, mert sokat kapnak a tanításaidtól. De ha meg­fordítom, akkor Bellovics Gábor mit tanult ezektől a fiataloktól?

Én nagyon válogatott réteggel találkozom, olyan egyetemistákkal, akik eleve keresztény közegből ér­keznek. Mégis azt látom, hogy sokkal bátrabban tudnak rákérdezni azokra a dolgokra, amelyek valóban foglal­koztatják őket. Ez nagy dolog. Őszin­tén tudnak érdeklődni a saját életük­kel kapcsolatban, és többen közülük tiszteletre méltóan foglalkoznak a sa­ját életükkel, kérdéseikkel. Szerintem ez nagyon jó fiatal egyetemistaként. Nagyon sok mindent tanulok tőlük, ami tiszteletet ébreszt bennem irán­tuk.

Martí Zoltán

Forrás: A Szív

Borítókép - Fotó: Orbán Gellért/A Szív
Interjú Szemle
hirdetés