Ádám Éva fiatal nő, aki annyi megrendítő emberi sorsot látott már, hogy talán egy élet is kevés volna, hogy mindet elmesélje. Szociális munkásként és gyógypedagógusként elszánt hivatástudattal segít azokon, akikről sokan lemondtak. Dolgozott szenvedélybetegekkel, és roma származásúként évekig magyar roma prostituáltak segítője is volt Berlin legnyomasztóbb „piros lámpás” negyedében. Jelenleg Európa-szerte előadásokat tart iskolákban, hogy megismertesse a romák kultúráját és történelmét az ifjakkal. De honnan merítette az erőt és a kitartást ahhoz, hogy olyan utat járjon be, amilyet előtte senki a családjában? A Képmás Magazin interjúját szemlézzük.
15 éve vagyunk barátok, a Tatai Református Gimnázium menzáján álltunk sorban, amikor ismeretlenül odaléptél hozzám, és megdicsérted a hajam. Mindenkihez van egy kedves szavad, és mindig figyelemmel, érdeklődéssel hallgatsz másokat. Honnan jön ez az érzékenység?
Ez egy lelki alkat, de rengeteget köszönhetek édesanyámnak, gyermekkorom példaképeinek és talán a megpróbáltatásoknak is. Édesanyám egyedül, egy takarítónői fizetésből nevelt fel egy egyszobás kicsi lakásban, mégis csodás gyerekkorom volt. Rengeteg időt töltöttünk együtt, bensőséges kapcsolatunk volt – és van a mai napig. Az iskolás évek a származásomra tett megjegyzések vagy a kiközösítés miatt nem voltak könnyűek; nem értettem, miért csinálják az osztálytársaim, hiszen otthon teljesen természetes volt, hogy mi romák vagyunk. Mindezek ellenére sem tartottam magam sosem áldozatnak. Nem szeretem az áldozatszerepet, hiszen ezzel is erősödik az előítélet.
A családodban te szereztél elsőként diplomát és nyelvvizsgát. Szociális munkás és gyógypedagógus vagy, felsőfokon beszélsz németül, angolul pedig középfokon. Mi motivált téged ebben?
Édesanyám támogatott és motivált, hogy tanuljak keményen, tűzzek ki célokat és érjem is el azokat. Számomra ő a legerősebb ember, hiszen feláldozta értem az egész életét, és megtesz most is mindent értem és a kisfiamért, hiszen kinn él velünk Berlinben. Egyedülálló anyuka vagyok én is, és édesanyám jelenléte rengeteget jelent. Nagyon sok megpróbáltatáson ment keresztül, hiszen még csak 15 éves volt, amikor teljesen árva lett. Emiatt nem tudott továbbtanulni, hiszen dolgoznia kellett, a kemény fizikai munkáktól pedig több krónikus betegsége is kialakult, amikkel a mai napig küzd. Egy takarítónői fizetésből nevelt fel, nekem mégis mindent megadott, sosem volt hiányérzetem.
Volt más példaképed is?
Édesanyám mellett olyan példaértékű, számomra igazi nagy emberek támogattak az utamon, mint dr. Kálmán Attila, a Tatai Református Gimnázium néhai alapítója és volt igazgatója, a bérmakeresztanyám vagy anyukám általános iskolai osztályfőnöke. Nem utolsósorban persze
az Istenbe vetett hitem is nagy hajtóerő volt.
Hogyan találtál rá roma identitásodra?
A sok támogatás ellenére sokan éreztették azt, hogy más vagyok. A családomon kívül Tatán nem volt kapcsolatom romákkal. Ez a főiskolán változott meg. A nyolcadik kerületbe jártam, a Wesley János Lelkészképző Főiskolára, ahol több roma osztálytársam is volt. Azokban az években sok pályázatot elnyertem: a Roma Veritas, a Roma Education Fund, a Cinka Panna Roma Kulturális Egyesület ösztöndíjasa voltam. Kétszer kaptam köztársasági ösztöndíjat is, aminek semmi köze nem volt a romaságomhoz, hanem a jó tanulmányaimmal érdemeltem ki. Később elnyertem a CEU Roma English Language program ösztöndíját is, ahol az osztálytársaim mind román, bolgár és ukrán romák voltak. Életre szóló barátságokat kötöttem, és sok tudásra, tapasztalatra tettem szert. Többek között itt ismertem meg azt a lányt, aki később beajánlott Németország legnagyobb, prostituáltakat és drogfüggőket segítő szervezetéhez, a Drogennotdiensthez. Ez volt életem első teljes állású munkahelye, ahol magyar roma prostituáltakkal és drogfüggőkkel foglalkoztam.
Amikor évekkel ezelőtt meglátogattalak Berlinben, megmutattad a munkahelyed a piros lámpás negyedben. Számomra félelmetes volt, én a testi-lelki nyomort és a szívszorító női sorsokat láttam. Te pedig csillogó szemmel vittél körbe, mutattál be egy-egy kliensednek, érdeklődtél a hogylétük felől. Honnan jött ez a szenvedély, ez az elhívás, hogy azokon segíts, akik a legmélyebben vannak?
15 évesen talált meg a hivatásom. A némettanárnőmtől, Bagdán Esztertől kaptam meg Szűcs Teri Senki nincs itt véletlenül – lakók és munkatársak történetei a KIMM ráckeresztúri drogterápiás otthonból című könyvét. Súlyos drogfüggők felépüléstörténeteivel van tele, akik az istenhit és a terápia segítségével tiszták lettek. Nyolc évvel később a szakdolgozatomban is azt kutattam, hogyan segíti a mély istenhit a leszokást. A szociális munka mellett egy év németországi önkénteskedés hatására lettem gyógypedagógus, ahol fogyatékossággal élő gyerekekkel foglalkoztam. Tényleg
az a szenvedélyem, hogy embereken segítsek, és a lehető legtöbb lehetőséget kihasználtam már a tanulmányaim alatt is, hogy ehhez gyakorlati tudást szerezzek.
Voltam gyakornok a Merényi Gusztáv Kórház zárt osztályán, tanulhattam dr. Zacher Gábor mellett, önkénteskedtem több rehabon, női programokban és a Kékpont tűcseréjében is.
Tóth Villő
A teljes interjú a Képmás oldalán található.
hirdetés
