2023. 09. 07.

„Az emberi tudás nem tudja pótolni azt az áldást, amelyet a Jóisten ad” – egy bírónő tanúságtétele

Kitartásról, alázatról, hitről és a gondviselésről is mesélt Dr. Sümegi Zsuzsa, aki bíróként dolgozik. „Isten nem büntet: ad nehézségeket, ad kereszteket, de soha nem ad olyan terhet, amelyet ne tudnánk elhordozni” – vallja. A Találkozás című műsor legújabb adását szemlézzük.

A szüleim huszonéves korában született meg a két bátyám és a nővérem, és a nővéremnek volt egy autóbalesete, amelyben életét vesztette. Akkor ő 19 éves volt, és ezt követően születtem én. Édesanyám 40 évesen szült. Amikor kiderült a faluban, hogy édesanyám egy kislányt hordoz a szíve alatt, akkor azt mondták a falubeliek édesapámnak, hogy „visszaadta az Isten a lányodat”.

Édesapám kimondatlanul is Isten törvényeit követte. Aszerint élt, ami a Tízparancsolatban le volt írva, és nagyon sok szeretetet adott másoknak. Édesanyám is alázatos ember volt, nagyon szeretetteljes és életvidám asszony. Most, amikor ránézek a fényképükre, látom az arcukon azt a megtörtséget, amely még az én születésem után is azért jelen volt az életükben. Ugyanakkor én mindenképpen vigasztalást jelentettem számukra. A gyász így tudott igazából feloldódni, hogy egy új élet kezdődött.

Gyerekkoromban én is kivettem a részemet mezőgazdasági munkánkból, tehát én is jártam anyukámmal kukoricát kapálni, krumplit ásni, amelyek azért elég nehéz fizikai munkák voltak. Otthon a háztáji gazdálkodásban is próbáltam segíteni. Állattartással is foglalkoztak, tehát szarvasmarhát tenyésztettek, lovat tartottak, sertést, tyúkokat neveltek.

A szüleim mindig is a tanulásban látták a társadalmi felemelkedés kulcsát, hiszen ez a lehetőség számukra nem volt adott. Apukám összesen négy általános iskolai osztályt tudott elvégezni, és amikor TSZ-ben dolgozott, akkor végezte el a nyolc osztályt és egy nehézgépkezelői szakmát is szerzett. Édesanyám pedig hat általános iskolai osztállyal rendelkezett, és ő nem tanulhatott tovább, hiszen amikor a gyermekei megszülettek, akkor már erre nem volt lehetősége. Én magam is úgy éreztem, hogy akkor vívhatom ki a közösség szeretetét, hogyha jól tanulok.

Az igazságérzetem miatt választottam a jogi pályát. Úgy gondoltam, hogy itt az ember igazán megélheti azt, ami a szívében van. A szüleim életében is azt láttam, hogy akiken tudtak, azokon mindig segítettek. Soha nem a saját tehetségemnek tulajdonítottam a sikereimet, hanem mindig azt éreztem, hogy Isten megsegített. Mindig azért imádkoztam a Jóistenhez, hogy jól sikerüljenek a vizsgáim, legyen erőm a tanuláshoz, hogy a szüleim lássák még az eredményeimet. Megélték még, hogy elvégeztem az egyetemet, letettem a jogi szakvizsgát és bírósági titkár lettem. Sajnos a bírói kinevezésemet és a PhD-fokozat megszerzését, illetve a házasságkötésemet már nem élték meg, ahogy az unokájuk születését sem, de azt látták, hogy jó irányba tart az életem.

Már bírósági titkár voltam 2014-ben, amikor kiderült, hogy édesanyámnak súlyos daganatos betegsége van, és hogy ennek egy olyan fertőzés volt az oka, amelyet valószínűleg akkor kapott el, amikor én születtem. Vért kapott a szülés után, és az valószínűleg fertőzött lehetett. 

Amikor kiderült a betegség, akkor már csak egy fél évet adtak neki az orvosok, és az nagyon elkeserítő volt. Nem tudtam elfogadni, hogy már nem lehet semmilyen megoldás, és kértem a Jóistent, hogy gyógyítsa meg. Próbáltam minden követ megmozgatni, és ehhez az kellett, hogy ott legyek mellette. Talán ez ma már nem annyira szokás, hogy az ember nem a saját karrierjét helyezi előtérbe, de számomra ez egyértelmű volt. Tehát úgy éreztem, hogy tartozom édesanyámnak és édesapámnak azzal, hogy ebben a nehéz helyzetben segítek rajtuk. Valóban ott tudtam lenni, és úgy érzem, hogy ez számított. Miután kiderült a betegség, még jóval meghosszabbodott édesanyám élete, és azt gondolom, hogy ebben annak is volt szerepe, hogy ott lehettem.

Mikor bementem egyszer a Lehel téri templomba és imádkoztam, és még nagyon el voltam keseredve anyukám betegsége miatt,

egyszer csak leszállt az oltárra egy galamb. Úgy éreztem, ez is egy isteni jel volt, hogy ott lesz velem a Jóisten.

Voltak nagyon nehéz pillanatok, de mindig adott erőt a Jóisten ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni. Édesanyám ápolása, a gondoskodás megmutatta a kapcsolatunk szorosságát. Szintén nagyon nagy tragédia volt, hogy apukámról is utána kiderült, hogy beteg, és sajnos őt nagyon gyorsan elvitte a betegség, körülbelül két hónap alatt.

Amióta meghaltak a szüleim, azóta a hitem elmélyült. Nagyon nehéz a hitben fölfogni, hogy a földi életünk csak egy zarándokút, amely továbbvisz az örök életbe. Isten nem büntet: ad nehézségeket, ad kereszteket, de soha nem ad olyan terhet, amilyet ne tudnánk elhordozni. Néha automatikusan beugrik ez a gondolat, amikor valami rossz dolog történik, hogy ezt most miért kaptam, miért büntetsz?, de igazából nem kell a miérteket keresni.

Ha nem lettem volna ebben az ápolói szerepben az édesanyámék mellett, akkor nem biztos, hogy amikor megismerkedtem a férjemmel, Leventével, akkor azt mondtam volna, hogy találkozhatunk újra. Egyetemista korában egy súlyos stroke-betegségen esett át, és 80 százalékos egészségkárosodása van. Egy multinacionális cégnél dolgozik, angol munkanyelven, még a stroke után lediplomázott. Nagyon tiszteletre méltó az ő életében, hogy a súlyos betegség után is még folytatta tanulmányait és dolgozni akart.

Annyira őszinte volt a mosolya és a tekintete, hogy azt éreztem rajta, hogy ő egy nagyon jó ember. Sokkal jobb ember, mint akikkel egyébként találkoztam. Ez fogott meg benne – és a nyitottsága.

Vele nincsen olyan kérdés, amit ne lehetne megbeszélni – ez nagy szabadságot ad, hogy őszintén lehet élni, nem kell szerepeket fölvenni, megjátszani magunkat.

Ő nem riadt meg ettől az élethelyzettől, hogy egy olyan lánnyal ismerkedik, aki éppen gyászol, és azt gondolom, hogy azért, mert ő maga is egy veszteséggel élt együtt.  Neki el kellett gyászolnia az egészségét, nekem a szüleimet. Isten valamiért erre vezetett, hogy ebbe a kapcsolatba belépjek, és megajándékozott minket egy gyermekkel.

A gyermekvállalás az életkorunk miatt kitolódott, és sok sikertelen próbálkozás után végül sikerült spontán módon teherbe esni. Előtte már orvosi kezelésekre is sor került. Nagyon sokat imádkoztam a gyermekáldásért, és Isten megáldott minket a Dániel nevű kisfiunkkal. A gyermekáldásban is azt éltük meg, hogy

az emberi tudás és az emberi beavatkozások, az orvosi kezelések nem tudják pótolni azt az áldást, amelyet a Jóisten ad.

Több minden fölmerült a fejemben anno, hogy vajon miért nem sikerül teherbe esnem, miért nem fogan meg a gyermek. Felmerül az is az emberben ilyenkor, hogy Isten vajon más életet szán nekem, hogy ne anya legyek, hanem mondjuk a munkámban teljesedjek ki? Végül a válasz az volt, hogy anya lehettem.

Borítókép - Fotó: YouTube
Szemle
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás