2023. 08. 15.

Jézus úgy szeretne meghívni magához, ahogyan vagyok – tanúságtétel az IVT-ről

„Rögtönözve kezdtünk dalolni és saját szavainkkal imádkozni a nap bármely pontján a metróban, az utcákon, a templomokban, ki-ki a saját nyelvén. Ezért volt gyönyörű ez az ünnep. Valódi ünnep volt, megható, spontán és időtlen.” Őszinte beszámoló a lisszaboni Ifjúsági Világtalálkozóról – ezúttal egy fiú szemszögéből!

Todos! Todos! Todos! (Mindenki! Mindenki! Mindenki!) – kiáltottuk együtt kétmillióan Lisszabonban. Ez volt az az üzenet, melyet Ferenc pápa többször is megismételtetett velünk beszédeiben. Hogy miért tette ezt? Azért, hogy elhiggyük, mindnyájunk számára van hely az egyházban, mindannyiunkat elfogad az egyház úgy, ahogy vagyunk, Jézus nem tesz kivételt. 

„Azok közössége vagyunk, akiket meghívott: nem a legjobbak közössége vagyunk; nem, mindannyian bűnösök vagyunk, de meghívottak vagyunk, úgy, ahogy vagyunk. Gondolkodjunk el egy kicsit ezen a szívünkben: úgy hív minket, ahogyan vagyunk – a problémáinkkal, a korlátainkkal, a mindent elsöprő örömünkkel, a jobbá válás vágyával, a győzni akarás vágyával együtt. Úgy hív minket, ahogy vagyunk.” (Ferenc pápa)

Milyen sokszor sebezzük meg a másikat és sebződünk magunk is attól, hogy azt közvetítjük egymásnak, hogy nem vagyunk elég jók ahhoz, hogy jó keresztények legyünk! „Foszd meg magadat saját tulajdonságaidtól, add fel a gondolkodásod kritikusságát, add fel a kérdéseidet, tegyél úgy, mintha a nagy átlag része lennél, és akkor befogadunk!” – hányszor van ilyen érzésünk saját közösségeinkben, vagy akár osztályainkban is! Hányszor érzem úgy,  nincsen hely számomra az egyházban! Nem vagyok olyan, mint a hagyományos ideál, kérdéseim vannak, nem mindig vagyok biztos a hitemben, a viselkedésem gyakran szembemegy azzal a hagyományos ideállal, melyet elvárnak tőlem.

Az elmúlt időszakban a kérdéseim megsokszorozódtak, és hogy válaszokat kapjak, elkezdtem olvasni az evangéliumot.

Napról napra, hétről hétre. A Szentíráson keresztül szembesültem azzal, hogy Jézus úgy szeretne meghívni magához, ahogyan vagyok.

„Jézus soha nem csukja be az ajtót, hanem hív téged: <<Jöjj be, és lásd>>. Jézus befogad, Jézus üdvözöl benneteket.” ( Ferenc pápa)

Később a pápalátogatáson is ezt az üzenetet értettem meg, és ez vitt engem arra az útra, amely már nem az elzárkózásról vagy az ideálok és a hagyományok oltárán feláldozott gondolataimról és kérdéseimről szólt, hanem arról az ünnepről, ahol megélhettem azt az irgalmat, amellyel Jézus – és evangéliumi közvetítésén keresztül Ferenc pápa – fogadott be egyházába és adott meghívást a lisszaboni jelenlétemre. Nekem, aki a lisszaboni világtalálkozón végig úgy éreztem,  már nemcsak mint a tömeg része voltam ott, hanem saját keresztény életem főszereplőjeként, akit Jézus saját nevén szólított és hívott meg.

Ezen a találkozón egy olyan filmnek lehettünk a főszereplői, ahol a castingon válogatás nélkül választottak ugyanarra a  vászonjelenlétre kétmillió embert, úgy, hogy a szövegünket nem írták meg előre, mozdulatainkat nem határozták meg. Hiszen a világtalálkozó elemi lényege volt a spontaneitás. Nem találkoztunk kórusfüzetekkel, ránk erőltetett rózsafüzér-morzsolásokkal, katonás menetelésekkel az utakon. Ehelyett spontán kezdtünk dalolni és saját szavainkkal imádkozni a nap bármely pontján a metróban, az utcákon, a templomokban, ki-ki a saját nyelvén. Ezért volt gyönyörű ez az ünnep.

Valódi ünnep volt, megható, spontán és időtlen.

Pilinszky idézete járt a fejemben, mikor visszaemlékeztem: „százszor nem lehet egyforma őszinteséggel egy spontán beszélgetést elismételni”. 

,,A fiatalok vallásosak, keresik azt a hitet, amely nem ellenséges, nem mesterkélt, nem törvényközpontú, keresik a Jézus Krisztussal való találkozást. És ez nem könnyű.” (Ferenc pápa)

Az ünnepnek számomra megható és kiemelkedő pontja volt a keresztút. Ahol a 12. stációnál – Krisztus meghal a kereszten – nem más került az imádság középpontjába, mint a kiégés.  Azoknak az álmodozóknak a halálát láthattuk, akiket életkörülményeik idejekorán munkára kényszerítenek, akik szigorú egyetemeken a tananyag mennyisége miatt elfelejtik azt, hogy miért jelentkeztek oda, és lemondanak valódi ambícióikról, akik egyetem után mókuskerékszerű munkahelyre kerülnek, ahol a valódi vágyaik megvalósítására gondolni sem mernek. Ez pedig a kereszthalálhoz hasonlatos, amikor a bennünk mozgó tettvágyat és álmokat elnyomó környezetünk megelégeli és megöli. Ezért a kiégett lelkekért imádkoztunk és azért, hogy legyen erőnk ellenállni az álombakóknak, ne daráljon be minket a vagyon, elismertség vagy saját hiúságunk mozgatta gépezet.  

Egy másik stációnál szót kapott egy abortuszon keresztülment anya, aki valódi őszinteséggel mesélt a vele történtekről. Döntését meggyőzően adta elő, nem gondoltam én sem, hogy feltétlenül máshogy döntöttem volna az ő helyzetében. Tanúságtételét nem lengte körül sem a szégyen, sem a bűnbánat, nem fenyegetni akart, sokkal inkább azt a felszabadító irgalmat éltük át, melyet Jézustól  kapott. Megbocsátott bűne után erős nőként léphetett elénk és megvallotta: „Van kegyelem!”

Lisszabonban megtanultuk, hogy a dolgok nem fekete-fehérek.

Beszéljünk az emberekkel, nézzünk a történetük mögé, és akkor sokszor láthatjuk, hogy a rosszindulatú pletyka vagy akár címlapsztori mögött személyes tragédiák rejtőznek.

Ha elbeszélgetünk azzal, akit oly hamar megítélnénk, gyorsan rájövünk, nem biztos, hogy jobbak vagyunk nála. Ugyanolyan hibákat követünk el az élet más területein, mint ő.

„Isten nem elítélni, hanem megbocsátani akar. Isten mindig megbocsát!” (Ferenc pápa) Erre a látásmódra hívott minket az IVT és Ferenc pápa. Ennek az irgalmas és szerető anyaegyháznak az áldásával tértem haza. Hálával a szívemben a pápa, a JMJ szervezői és az emlékezetes katekézisek lebonyolítói, püspökeink és a KIM munkatársai felé.

Pecze Zsombor

Blog Tanúságtétel
hirdetés