2023. 05. 31.

„Jézus azt szeretné, ha minden ember szent lenne” – Hernády Krisztina nővér

„Amikor elindulunk ezen az úton, az életszentségnek az útján, akkor az rögtön látszani fog, hogy nem mi vagyunk az ügyesek, hanem Ő az, aki ezt teszi. Nem mi vagyunk a szentek, vagy nem mi leszünk, hanem az Ő szentsége tud a megtisztított emberen megcsillanni.” Hernády Krisztina domonkos nővérnek a 777 imaesten elhangzott lelkesítő gondolatait szemlézzük.

„Krisztina nővér vagyok, és Hódmezővásárhelyről jöttem. Nagyon örülök, hogy itt lehetek ebben az időben, együtt veletek, amikor a mennybemenetel és a pünkösd között ugyanazt csinálhatjuk együtt, mint amit az apostolok csináltak a Szűzanyával együtt, hogy együtt lehetünk az Úrnak a helyén, ahol találkoztunk Vele.

Egy kicsit beszélek a családomról csak azért, hogy valahova el tudjatok helyezni. Budapesten születtem. Úgy nőttem fel, hogy nagyjából a család, az iskola és a plébánia háromszögében zajlott az életem. A családom egy nagyon szép család, hatan vagyunk testvérek, de ez úgy adódik össze, hogy az én édesanyám meghalt, amikor hatéves voltam, és utána nem sokkal az édesapám újra megházasodott, akkor született még három testvérünk. Valahogy nagyon zseniálisan csinálták, mert úgy érzem, mindenki ugyanúgy a testvérem, mintha édestestvérek lennénk. Talán mélyebb is a kapcsolat köztünk, mert Jézus alakította.

A második helyszín a plébánia volt. Nagyon szerettem ministrálni. Ez azért fontos, mert ott már fizikailag nagyon közel kerültem Jézushoz elég hamar.

A harmadik helyszín az előbb említett két iskola. Az egyik a Pannónia Sacra Katolikus Általános Iskola, a másik pedig a Szent Imre Gimnázium. Ott történt az az eset velem, hogy amikor ötödikes lettem, mentem a folyosón, és találtam egy matekfüzetet. Gondoltam, megnézem, hogy kié és visszaadom neki majd. Megláttam, hogy ez egy tizenkettedikes lánynak a matekfüzete, akkor érdeklődve belelapoztam, hogy vajon mit tanulnak a nagyok. Teljesen ledöbbentem, hogy nem számok voltak benne, hanem betűk. Akkor gondoltam, hogy akkor még gyorsan felveszem a nyúlcipőt, és visszamegyek a másik iskolába, mert én ezt biztos, hogy nem fogom tudni teljesíteni, hogy betűkkel számoljak. Anyukám otthon elkapott, és mondta, hogy ez nem úgy van, hanem hogy majd mire odaérek, hogy nekem betűkkel kell számolni, addigra ez lazán menni fog. Hittem is, nem is, de mindenesetre maradtam a gimnáziumban, és mire odaértem az érettségire, anyukámnak, mint mindig, akkor is igaza lett, hogy addigra már különös örömet jelentett az, hogy egy-egy betű mögött megtaláljam, hogy milyen szám rejtőzik.

hirdetés

Fotó: Bodnár Patrícia

Egy kicsit így vagyok azzal a témakörrel is, amiről most egy kicsit beszélni fogok: az életszentségről. Amikor azt halljuk, hogy nekünk szentnek kellene lenni, mert a Bibliában benne van, hogy erre hív minket Isten, így szólít föl, hogy „legyetek szentek, mert én, a ti Istenetek szent vagyok”, vagy hogy Jézus a hegyi beszédben is mondja, hogy „legyetek tökéletesek, mert a ti mennyei Atyátok tökéletes”, akkor pont úgy vagyunk, mint én ezzel a matekfüzettel, hogy ez a nagyokra tartozik, én meg visszamenekülnék legszívesebben a régi biztonságos helyemre.

Amikor arról gondolkodtam, hogy rám nézve ez a két mondat mit jelent a Bibliából, akkor elsőként felnéztem azokra, akik előttem jártak ezen az úton, akikre azt mondjuk, hogy ők szentek. Hála Istennek, hogy egyrészt nézhetjük az életüket, másrészt pedig leírtak egy csomó mindent, amit olvashatunk tőlük. A tapasztalataikból kirajzolódhat előttünk, hogy úgy írják le az életüket, mintha egy út lenne.

Meg lehet nyugodni, mert ők sem szentnek születtek, be kellett járni egy utat nekik is.

Ennek az útnak, hogyha összehasonlítjuk az ő élettörténeteiket, akkor azt látjuk, hogy azért nagyon különböző, de közben hasonló dolgok ismétlődnek náluk.

Három szakaszra lehet osztani a nagy szenteknek az életét. Az első szakaszt úgy nevezik, hogy a tisztulás útja, azaz via purgatíva. Ez nem egy varázsige a Harry Potterből, hanem ezt már régóta használjuk, akkor kezdődött, amikor még a latin nyelvet használták az egyházban. Ez az a szakasza az életszentség útjának, amikor Isten a fizikai valóságunkat tisztítja meg, készíti elő valamire. Tehát nem nekünk kell csinálni, hanem Ő teszi.

A második szakaszt úgy mondjuk, hogy a megvilágosodás útja, és itt a szellemi valóságunkat tisztítja meg Isten, készíti elő. Itt az eszembe jutott a Szent Ignácn jelenése, talán ez lehetett egy ilyen élmény, hogy ott valamit nagyon mélyen megértett az elméjével az Isten világából.

A harmadik szakasz pedig az egyesülés útja, amikor a fizikailag, lelkileg megtisztított ember lelke eggyé válik az Istenével. Ez a hétköznapi életben is nagyon szépen látszik, hogy akik szeretik egymást, azok egy idő után elkezdenek egymáshoz hasonlítani, idős házaspárokon lehet például ezt látni.

Ebben a szakaszban történik néha, hogy olyan különös kegyelmet kapnak szentek, hogy nemcsak a lelkük tud azonosulni, az érzelmeik az Istennek az érzelmeivel – hogy például ugyanúgy fáj nekik valami, ami a világban rossz, mint Jézusnak -, hanem a fizikai valóságukon is például megjelennek Jézusnak a sebei.

Tehát nem rögtön itt született Szent Ferenc meg Pio atya, hogy ott voltak a stigmák a kezükön, hanem ez egy útnak az egyik szakaszában történt velük, amire Isten előkészítette őket. Ezeket azért mondtam el így szépen sorban egymás után, hogy látszódjon, hogy

az életszentség nagyon mélyen az egyház szívében van, nagyon mélyen Jézusnak a vágyai között van, hogy Ő azt szeretné, hogy mindenki szent legyen. Mindenki. 

Nem csak mi, akik itt vagyunk, hanem minden ember.

Az életszentségnek erre az útjára mindannyian, akiket megkereszteltek, kaptunk egy jegyet. Ez egy első osztályú full extrás jegy, ami a szívünkben van. Arra hív minket az Úr, hogy ezt aktiváljuk.

Nem lehet csak úgy élni bele a világba, azt mondani, hogy bemegyek majd ott Szent Péterhez, kő-papír-ollózunk, és ha nyerek, akkor bejuthatok a Mennyországba, hanem ezt a jegyet aktiválni kell. Viszont aki aktiválja és elkezd az életszentségnek az útján járni, azért Jézus felelősséget vállal, hogy ez biztos, hogy akkor ő oda fog jutni, ahol Ő van.

Ez egy döntés, hogy elindulok-e ezen az úton, vagy sem, hogy használom-e azt a jegyet, ami a szívemben van, vagy sem.

Fotó: Bodnár Patrícia

Valamikor a nagy szentek megtérnek – mint látjuk, hogy Szent Ágoston, vagy Szent Ferenc is -, egy nagy váltás történik az életükben. Van olyan, aki belenő. Például Szent Domonkos is ilyen volt, hogy hívő családba nőtt bele, és egyszer csak nem gyakorlatból kezdte a hitét élni, hanem elkezdett a sajátjává válni.

Amikor én eldöntöttem ezt, akkor fogalmam sem volt, hogy ezt én most éppen eldöntöm, mert egy másik folyosón mentem az iskolában, és ott kicsit durrogtam magamban, hogy nekem minden osztálytársam, a legjobb barátaim nagyon okosok voltak, különböző tantárgyakból nyerték a versenyeket sorra. Én pedig semmiből: nagyon átlagos voltam, megtanultam, amit kellett, de semmiből nem voltam kiemelkedő. Úgy tanultuk, hogy Isten mindenkinek ad valamit, amiben ő tényleg jó tud lenni.

Azon kezdtem gondolkozni ott a folyosó közepén, hogy miben tudnék a legjobb lenni. Valahogy az jutott az eszembe, hogy igaz, hogy azt nem osztályozzák, meg hogy abból nem kell majd érettségizni, de

én szeretnék a legjobban tudni szeretni.

Ettől annyira megnyugodtam, hogy ez nagyon jó, mert akkor az életem végéig kitart. Ráadásul nem kell versenyezni benne senkivel, hanem akkor jó, ha körülötted egyre jobban tud mindenki szeretni. Ettől megnyugodva felderült a szívem, és mentem tovább, de nem történt semmi változás, tehát nem lettem tőle jobb, ez csak egy gondolatmenet volt, de nagyon megragadt bennem. Ahogy visszanézek az életemre, azt látom, ezen a ponton történt, hogy én eldöntöttem, ezen az úton szeretnék járni. De nem is gondolkodtam rajta, hogy szerzetesként, vagy feleségként, anyaként, hanem csak azt tudtam, hogy szeretni szeretnék.

Amikor beléptem a rendbe, azt gondoltam, hogy na, majd most megtanítják, hogy hogy kell szentnek lenni. Jöttek a hétköznapok, és nagyjából ugyanazt csináltam, mint addig: jártam az egyetemre, kiegészülve azzal, hogy persze együtt imádkoztunk, meg ott minden új volt, meg kellett tanulni, hogy hogy működik a rendháznak a rendje, kik a nővérek, de egyébként meg vásároltunk, mosogattunk, takarítani kellett. Szóval mentek a hétköznapok.

Azzal kellett szembesülnöm, hogy itt ilyesmiről szó sincs, hogy hogyan lehetnénk szentek. Viszont szembesültem saját magammal, mert elég sokat voltunk csöndben, és a csönd nagyon jó erre. Azt láttam magamban, hogy olyan vagyok, mint egy sündisznó. Tele vagyok tüskével. Ezek különböző tüskék voltak. Volt olyan tüske, ami velem született, volt olyan, amit magamnak szereztem, és volt olyan, amit a környezetemtől kaptam. De az volt mindegyikben a közös, hogy valahogyan elválasztottak Jézustól. Hiába vágytam rá, hogy nagyon szeressek, és hogy minél több szeretetet tudjak én is befogadni, főleg Istentől, hogy tovább tudjam adni, ez egyáltalán nem ment.

Itt kezdődött el az az út, amikor az Úr elkezdett szépen megtisztítani, azokat az akadályokat elgördíteni az útból, amik az Ő és az én viszonyomat megzavarták. Az első ilyen eset az volt, hogy a belépés előtt ismertem valakit, aki nagyon szeretett engem, és folyton azt mondtam az Úrnak, hogy úgy szeressél engem, mint ahogy ő szeretett, mert az olyan jó volt. Egyszerűen ebből nem tudtam kiesni. Annyira gyötört ez a gondolat, hogy már egyszerűen könyörögtem Jézusnak, hogy ezt vegye el, mert látom, hogy ettől nem tudok továbblépni, vagy Felé lépni.

Volt egy nagyon szép szentségimádás egy lelkigyakorlaton, amikor ezért imádkoztam, hogy ezen valahogy túl tudjak lendülni. Teljesen olyan volt, mintha Jézus mellém állna, és kérdezné, hogy én ettől tényleg meg szeretnék szabadulni? Először teljesen megdöbbentem, hogy hát persze, hát már évek óta mondom Neked, hogy persze. De azért, ahogy magamra néztem, rájöttem, hogy

nagyon kényelmes volt ehhez ragaszkodni, hogy nekem ez a bajom, ez a fájdalmam.

Mint a matekfüzetnél, hogy inkább én itt maradnék ennél a biztonságos rossznál. Akkor már teljesen azt éreztem belülről, hogy olyan, mintha egy kövekkel teli hegyre kellene felfele mennem, és egy hám lenne a hátamon, amin egy nagyon vastag gumikötél van. A kötél alja a hegy lábához van csatolva, én pedig megyek fölfelé, és minden egyes lépés óriási erőfeszítés, de nem megy, mert valami nagyon húz hátra.

Fotó: Bodnár Patrícia

Jézus olyan nagyon szépen hozzáért ehhez a gumikötélhez. Emlékszem, hogy fizikailag is nagyon megrándultam hátrafelé, mert azt sejtettem, hogy az fog történni, hogy a guminak a vége leesik a hegy lábához, viszont a másik rész, ami hozzáköt engem, az majd visszacsap a hátamra is. Képzeljétek el, hogy az is lehullott. Valahogy Jézus annyira szelíden tudott ehhez hozzáérni, hogy nem okozott semmiféle fájdalmat. A legszebb az volt az egészben, hogy utána ez a gondolat vagy ez a gyötrő valami soha többet nem tért vissza.

Ő kísér engem ezen az úton, Ő csinálja ezt a tisztulást. Amikor elindulunk ezen az úton, az életszentségnek az útján, akkor az rögtön látszani fog, hogy nem mi vagyunk az ügyesek, hanem Ő az, aki ezt teszi.

Nem mi vagyunk a szentek, vagy nem mi leszünk, hanem az Ő szentsége tud a megtisztított emberen megcsillanni.

Erre szeretnélek bátorítani, hívni titeket, hogy aki elindul ezen az úton, van bátorsága, az nyerni fog, és magát az Istent fogja megnyerni, mert Ő saját magánál kevesebbet nem tud adni nekünk.”

Borítókép - Fotó: Bodnár Patrícia
Tanúságtétel
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás