2023. 05. 30.

„Mi a házasságban harcostársak vagyunk, ez a jó gyülekezetvezetés alapja is” – interjú egy lelkészházaspárral

Barthos Gergely és felesége, Borbála több mint egy évtizede házasok, és négy eleven gyerek nevelése mellett a Hévízgyörki Református Egyházközséget is vezetik. Mint mondják, hiába születtek hívő családba, meg kellett tapasztalniuk az Istennel való személyes kapcsolat erejét, innen számítják a megtérésüket. A házasság szerintük olyan, mint egy kert, amelyet folyamatosan ápolni kell – erre tudatosan igyekeznek időt fordítani, tartanak házaskört és ha megtehetik, imádkoznak, Bibliát olvasnak együtt. Értékes példái annak, hogy alázattal, egymásra való odafigyeléssel és Isten iránti bizalommal minden akadály könnyebben vehető. 

Mióta éltek Hévízgyörkön? Mit szerettek benne a leginkább?

Barthos Gergely: Én kerültem ide először, 2008-ban, akkor még egyedülálló fiatal lelkipásztorként, és azóta szolgálok itt. Aszódon nőttem fel, és ez azt jelenti, hogy a teraszunkról látszott a hévízgyörki református templom tornya. Tehát nincs messze légvonalban egymástól a két település. De sok mindent nem tudtam Hévízgyörkről, azon kívül, hogy egy falu.

Barthosné Szaszák Borbála: 2012-ben házasodtunk össze, én akkor kerültem ide, Hévízgyörkre Törökbálintról, ott volt édesapám lelkész, aki most már nyugdíjas. Gergővel idén lesz a 11. házassági évfordulónk.

Barthos Gergely: Én Budapesten szolgáltam előtte kétszer egy évet, és őszintén szólva már nagyon vártam, hogy kikerüljek a nagyvárosból és a falusi közegbe kerüljek. Aszódon is egy elég szabad életet éltünk, hiszen a városka külterületi részén nőttem föl, és én már nagyon vágytam erre a fajta életformára, ami itt fogadott. Azóta is nagyon szeretem ezt, sok lehetőséget biztosít és nagyon örülünk annak, hogy a gyermekeinket is ilyen közegben tudjuk nevelni. Az emberközeliség, a természetközeliség nagyon fontos nekünk.

Barthosné Szaszák Borbála: Nekem nehéz volt ideköltözni, mert Törökbálint azért mégiscsak Budapest vonzáskörzete, én ehhez a városi léthez szoktam hozzá. A gyülekezet felépítése is más volt, de nagyon megszerettem az itteni embereket is, és ezt a falut is, tényleg nagyon szép helyen vagyunk.

Kihatással lehet a hitéletre is, hogy valaki milyen közegben – faluban vagy városban – él? 

B.G.: Az Istenkapcsolat minőségére szerintem nem kell, hogy hatással legyen. Azt gondolom, hogy bármilyen közegben meg lehet találni az Istennel való kapcsolatot, és meg is lehet azt élni. Ami viszont nagyon fontos, az a közösség kérdése – ebben a tekintetben lehet, hogy van különbség a városi és a falusi élet között. Az biztos, hogy itt nagyon sok szempontból sokkal közelebb vannak egymáshoz az emberek. Miközben lehet, hogy a városban fizikailag sokkal közelebb élnek egymáshoz, mondjuk csak egy fal választja el őket egy tömbházban, de a mindennapi életben mégis távol érzik magukat egymástól. Ez akkor is igaz, hogyha azért a település lakossága az elmúlt 15 év alatt, mióta itt vagyok, kicserélődött. Rengetegen költöztek ide, de még mindig megőrizte a falusias jellegét ez a település, és ez a gyülekezetünkre is hatással van.

B.B.: Amikor ideköltöztem, a gyülekezet összetétele más volt, kevesebb volt a fiatal, azóta azonban nagyon lecserélődött, jöttek családok, fiatalabbak is. Nekem az volt furcsa, hogy itt megyek az utcán, és mindenki köszön mindenkinek. Tényleg a közösség az, ami nagyon számít, mert itt azt tapasztalom, hogy annyira természetes az, hogy ha valamit kell csinálni, akkor az nem kérdés, hogy a hívek jönnek és szolgálnak.

Tehát a hívek is magukénak érzik a gyülekezetet, a templomot, gondolom.

B.B.: Abszolút, igen.

Hogyan találkoztatok Istennel, illetve hogyan mélyült el a kapcsolatotok Vele?

B.B.: Ahogy említettem, az édesapám református lelkész, tehát én hívő lelkészcsaládban nőttem fel, öten vagyunk testvérek. Nekem a szüleim mindig is jó példa voltak, mind a hitéletük, mint a házasságuk terén. A templom közelsége tehát már kiskoromtól kezdve az életemben volt.

Viszont sokáig emiatt azt gondoltam, hogy nekem nincs szükségem megtérésre, hiszen mindent tudtam, hallottam az igehirdetéseken.  De aztán Isten megszólított az Ő igéje által, és rá kellett jönnöm, hogy nekem is meg kell hozni ezt a döntést személyesen.

25 évesen elmentem egy csendeshétre, akkor már

nagyon vágytam Isten közelségére, mert azt éreztem, hogy bármit csinálok, ha a saját fejem után megyek, akkor mindig zsákutcába jutok.

És ez a csendeshét nekem nagyon sokat jelentett. Itt mondtam ki: „Uram, te vagy az én uram, én most már nem akarok a trónon ülni, hanem Te ülj ott, és én Téged akarlak követni”. Ezután kezdődött sok változás az életemben. Elkezdtem a gyülekezetben a szüleimmel szolgálni, gitározni is megtanultam, így bekapcsolódtam a zenei szolgálatba, és egy imaközösséget is elkezdtünk. A baráti közösségem is megváltozott. Én akkor még világi munkahelyen dolgoztam, de éreztem, hogy már nem vagyok a helyemen. Emiatt jelentkeztem a hitoktatói képzésre, Nagykőrösre. És hát a „legjobbkor” kezdtem el, mert mi ebben az évben találkoztunk Gergővel, szintén egy csendeshéten.

B.G.: Bizonyos szempontból hasonló az én történetem is. Én is református, hívő családban nőttem föl, csak a miénk nem lelkész-, inkább pedagóguscsalád. Mi is aktív gyülekezeti életet éltünk, meg nagyon sok minden természetesen jött. Már kiskoromtól kezdve – hiszem, hogy nem magamtól, hanem Istentől jövő módon – a szívembe volt írva, hogy én a lelkészi pályára kell, hogy jelentkezzem, és így is mentem a teológiára, ilyen céltudatossággal lettem lelkész.

De ahogy múlt az idő, amellett, hogy elméletben én is mindent tudtam fejben, és amiket mondtam igehirdetésen, azok is mind egyeztek a Bibliával, hamar rá kellett döbbennem, hogy pont a lényeg hiányzik. Hogy az én szívem nincs ott ebben az egészben, és az én szívemben nincs ott az igazán, amiről beszélek. Én már itt Hévízgyörkön elkezdtem a szolgálatomat, amikor Isten megadta azt a csodálatos ajándékot, hogy egy este rám szakadtak a bűneim. Ott voltam Isten előtt összetörve, hogy hiába a lelkészi diplomám, hiába minden, amit én fel tudok mutatni, ha Jézus Krisztus nem a személyes megváltóm, akkor el fogok kárhozni. Életemben akkor először vált egészen személyessé és valóságossá az, hogy Jézus pont ezekért a bűnökért halt meg a kereszten, az én bűneimért, helyettem és miattam. Ez hozott egy valódi megújulást és változást a személyes életemben és a szolgálatomban is.

Rákanyarodva a jelenre, hogyan élitek meg Isten jelenlétét a mindennapokban?

B.G.: Ennek két oldala van. Egyrészt megtapasztalunk olyan magasságokat, amikor azt látjuk, hogy Isten tényleg különböző csodákat enged meg az életünkben, akár a családi életünkben, akár a szolgálatunkban. A másik pedig, amikor a hullámok maguk alá temetnének, akkor Ő az, aki fölemel.

Van négy kisgyermekünk, és önmagában nem is csak az a kihívás, hogy négyen vannak, hanem inkább az, hogy mind a négy eléggé aktív, és nagyon sok figyelmet igényel nap mint nap. Remélem, hogy felnőtt korukban, amikor visszakeresik ezt az újságcikket, nem sértődnek meg, de nem egyszerű esetek. (nevet) Mindegyik a maga módján persze Istennek egy különleges csodája, és amellett, hogy mennyi kihívást jelentenek, nyilván rengeteg örömet is.

A szolgálatunkban is nagyon sok örömet és áldást tapasztalunk meg. Látjuk, ahogyan Isten idevezet embereket, és hogy hogyan megy végbe emberekben ugyanaz, ami annak idején a mi életünkben is. Persze lehet, hogy egészen más helyzetből indulnak, mint ahonnan mi anno. Van, akinek semmilyen keresztyén háttere sincsen, és mégis megszólítja őt Isten; van, akinek vannak valamilyen családi gyökerei, és úgy jut hitre. Persze vannak olyanok is, akik úgy érkeznek ide, hogy már máshol volt egy érintettségük. Nagyon jó megtapasztalni, ahogyan Isten formálja a közösségünket, ezt nagyon jó megtapasztalni. Nemcsak gyerek, hanem nagyon sok felnőtt konfirmáló is van a gyülekezetünkben. Ez most már több mint egy évtizede így van, és igazából a gyülekezet magját is az a réteg adja, akik felnőttként jutottak hitre.

Ez azért különleges helyzet. Bori, te hogy éled meg Isten jelenlétét vagy támogatását a mindennapokban?

B.B.: Én hittanórákat tanítok itt három iskolában és egy óvodában. Úgyhogy én inkább a gyerekek között vagyok, de női kört is tartok havonta. Szeretem, amikor hittanórán a gyerekek megnyílnak, és tudunk egy kicsit beszélgetni a hitbeli dolgokról, mert azért sokan inkább zárkózottak. Ez mindig úgy megerősít, hogy Istennek milyen fontos eszközei vagyunk. De egyetértek azzal, amit Gergő mondott, hogy azért itthon is sok feladat vár ránk, hogy a gyerekek előtt is jó példák lehessünk, és hogy őket is Jézushoz vezessük az életünkkel.

Fontosnak tartom, hogy mindezt imádságban hordozzuk: a gyülekezetünkért, a saját életünkért, a házasságunkért és a gyermekeink életéért is imádkozunk, hiszen mi nem tudjuk őket megújítani, de jó eszközök lehetünk ebben.

Annyira jó, hogy aki az Úr Jézusé, az a terheket is tudja Vele együtt viselni.

Tehát tudunk kibe kapaszkodni, és ez hatalmas erő.

Mit jelent számotokra a gyülekezetvezetés és -építés?

B.B.: Mindenekelőtt nagyon fontos, hogy a házasságunk rendben legyen. Mert elsősorban itthon kell jó vezetőnek lennünk, jó férjnek meg feleségnek, és ebből következik minden más vezetés is.

B.G.: Ez nagyon lényeges, amit Bori mond, mert a kettő tényleg nagyon szorosan összefügg. A szolgálatnak a terhét is könnyebben tudom viselni úgy, hogy tudom, hogy itthon rendben vagyunk – még akkor is, ha persze a családunkon belül vannak nehezebb időszakok. Mi a feleségemmel abszolút szolgatársak és harcostársak vagyunk, vagyis nem egymás ellen harcolunk, hanem egy oldalon állunk, akkor is, hogyha éppen valamilyen nehézséggel küzdünk.

A gyülekezetvezetésre rátérve azt gondolom, hogy van az embernek egy személyisége, ami meghatározza azt is, hogy hogyan tud vezetni egy közösséget. Néha pozitívan, néha negatívan jön elő, de egy gyülekezet vezetésében ott van az én személyiségem is. Mégis azt gondolom, hogy csak úgy működhet egy gyülekezet élete, hogyha annak az élén tényleg Jézus Krisztus áll. Ez nem egy egyházi vagy kegyes szólam, hanem ezt kell magamban minden nap, újra és újra tudatosítanom, hogy ez nem az én ügyem. Én benne vagyok, mert mint sáfár kaptam feladatot, óriási felelősség bízatott rám, rengeteg csoda és öröm, aminek részese lehetek ezáltal, de

ez nem az én vállalkozásom, hanem Jézus Krisztus építi Isten országát a Szentlélek által. Ez egy nagyon felszabadító érzés, meg helyre tesz.

Megóv, hogy ne szálljak el, amikor éppen nagyon jól mennek a dolgok, és megóv attól is, hogy összeroskadjak, amikor kudarcok vannak, hogy fú, hát én milyen szörnyű, alkalmatlan ember vagyok. Igen, lehet, hogy az vagyok, de Isten akkor is használni akar, és ez akkor is az Ő ügye, és csak Ő tud ebben igazán tevékenykedni – és nekem, amikor és amennyire akar, részt ad ebben. Igyekszem ezt nagyon komolyan venni, és a gyülekezetben is minél jobban tudatosítani.

Fotó:

Mennyire tudtok időt fordítani arra, hogy személyes kapcsolatokat ápoljatok a gyülekezeti tagokkal, akár egyéni beszélgetések, találkozások formájában?

B.G.: A gyülekezet nem túl nagy, ez ebből a szempontból előny is. Van, aki jobban igényli az ilyen jellegű személyes beszélgetéseket, van, aki kevésbé. Én személy szerint ezt az egyik legfontosabb szolgálati területnek látom. Ugyanakkor az elmúlt években sok mindent át kellett értékelnem. Vajon biztos, hogy annak van a legnagyobb szüksége a beszélgetésre, aki mindig szeretne beszélgetni, vagy inkább olyasvalakinek, aki kevésbé tud megnyílni, vagy kevésbé jelzi, hogy kapcsolódna? Lehet, hogy utóbbinak sokkal nagyobb szüksége van rá. Emberileg én nem is tudok ebben bölcs lenni, hosszú idő kellett ahhoz, hogy egyáltalán felismerjem ezt.

Nem gondolom, hogy én annyira nagy tudással vagy lelkigondozói képességekkel rendelkezem, de amikor hárman – Istennel együtt – jelen vagyunk egy ilyen beszélgetésben, és megnyílik valakinek a lelke, ebben nagyon sok minden megtörténhet, nagyon nagy áttörések is. Van, akinek annyira össze vannak kavarodva a dolgok a lelkében, hogy egyszerűen nem tud egyedül még odamenni Istenhez, hanem szüksége van arra, hogy valaki ott legyen mellette. Akkor is Isten és közte történik a dolog, de segít, ha valaki mellette áll. Mondjuk egy újjászületés esetében ezt nevezhetjük bábának vagy szülészorvosnak, akik ott vannak, asszisztálnak, szükség van rájuk, de nem ők csinálják, nem az ő érdemük.

Van olyan, hogy tényleg érzékeled azt, hogy valaki nehezebben nyílik meg, és mondjuk utána mész, megkeresed, hogy itt van egy ember, akivel beszélhet?

Mondjuk azt, hogy próbálkozom, nem mondanám azt, hogy ebben nagyon ügyes lennék, mert sokszor túl szemérmes vagyok, nem akarok tolakodni senkinél. Ez nem biztos, hogy mindig jó, de ez nekem egy tanulási folyamat része.

Sokszor elmondjuk, hogy a 777 nem(csak) katolikus, hanem elsősorban keresztény oldal, sok protestáns olvasónk, illetve szerkesztőnk is van. Számotokra mi a református identitás lényege?

B.B.: Azért nehéz erre válaszolni, mert ebbe születtem bele. De talán nekem azt jelenti, hogy szabadon beszélhetünk az Úr Jézusról, és a Bibliához hűen azt mondjuk, amit Isten akar tőlünk. Fontos, hogy ne többet mondjak, ne okoskodjak, hanem ki merjem jelenteni: „Legyen meg, Uram, a te akaratod”. 

B.G.: Mind a ketten ebbe beleszülettünk, tehát az identitásunk része a reformátusság. Ebből fakadóan mi ebben vagyunk otthon, és mindaz, ami ezen kívül van, az számunkra kicsit vagy jobban idegen. Úgy, ahogyan valaki a saját otthonában érzi otthon magát, és ha elmegy vendégségbe, akkor azt tudja, hogy nem az otthona. A reformátusság tehát nekünk mint közeg, mint forma, ahogyan a hitünket megéljük, adott volt számunkra, és sosem merült fel, hogy ebből ki szeretnénk lépni. Mind a ketten azt éljük meg, hogy nagy örömünk, hogy egy református közösséghez tartozunk, de az elsődleges a Jézus Krisztushoz való kapcsolódás. Ennek egy formai kerete a reformátusság, és van mögötte egy meggyőződés, hogy mi azt, amit a református hitvallások tanítanak, azt hisszük, ahhoz ragaszkodunk. Azzal a szabadsággal, amivel a reformátor eleink ezt meghagyták, hogyha valaki minket a Bibliából jobbra tanít, azt elfogadjuk. Tehát nem azzal az elzárkózással, hogy csak nekünk van igazunk, csak mi mondjuk a tutit. Nem az a kérdés, hogy más formák jobbak vagy rosszabbak. A Biblia a lényeg, és az, hogy mi ezt mikor, hogyan értjük, és mennyire értjük jól, akár személyesen, akár a hitvallásainkban, egy nyitott kérdés.

Említettétek, hogy kicsit változott a falu összetétele, több családos került oda. Ez azt is jelenti, hogy több fiatal lett a gyülekezetetekben? Máig él a fejekben egy olyan kép így a templomokról, hogy mindig az idősek ülnek ott, a fiatalok pedig elkerülik az istentiszteleteket.

B.G.: Amikor fiatal családokról beszélünk, akkor már a mi korosztályunkról beszélünk, kisebb vagy nagyobb gyerekekkel. A házaspáros körünkben azért elég nagy a szórás: vannak egészen friss házasok, még gyermek nélkül, de vannak, akiknek már több gyerekük, sőt akár unokáik is vannak.

Nekem az a tapasztalatom, hogy a gyülekezeti közösségben azok a fiatalok maradnak meg, akiknek a szülei aktívak a gyülekezetben. Ez valahol nyilván szomorú, hogy a többi fiatal vajon mi miatt morzsolódik le, de tényleg nagyon kevés a kivétel. Nagyon örömteli, ha van, meg bárcsak lenne minél több, de egyszerűen arról van szó, hogyha egy családban a gyülekezethez való tartozás egy lényegi dolog, akkor ez hatással lesz a fiatalokra is.

Látni kell, hogy a korosztályukban nem az a legvonzóbb vasárnap délelőtti program, hogy istentiszteletre menjenek, és azt is, hogy annyi lehetőség, annyi dolog szakad a nyakukba 14-18 év között vagy az egyetemi évek alatt, hogy nagyon nehezen találják meg azt a kapcsolódási pontot, ami a gyülekezetbe vezeti őket. Szerintem ez egy nagyon nehéz kérdés, amely sok türelmet és bölcsességet kíván.

B.B.: Akik hittanórára járnak hozzám, azok között azt tapasztalom, hogy sok gyereket a szülő hoz el egy-egy alkalomra, de vannak olyan helyzetek is, amikor kimondottan a gyerek akar jönni.  Például van egy kislány – aki azóta már felnőtt -, akinek a családja nem volt keresztyén, de ő ragaszkodott ahhoz, hogy Gergő bácsihoz írassák be hittanórára. Aztán, ahogy felnőtt, az Úr Jézus hűséges tanítványa lett, és időközben a szülei is megtértek. Van olyan is, aki a keresztelői beszélgetések miatt kezd el járni hozzánk, mert valami megérinti itt. Sokat jelent, hogy mi tartjuk a hittanórákat és a nyári táborokat, mert így tudnak kialakulni a személyes kapcsolódások. Jönnek a gyerekek és bízunk benne, hogy előbb-utóbb a szülők is bekapcsolódnak.

Az is jó lehetőség, hogy a vasárnapi istentisztelet alatt gyerekmegőrzést biztosítunk, így a kiscsaládosok is el tudnak jönni. Közben a nagyobbak, az iskolások pedig gyerek-istentiszteleten vannak. Óriási dolog, hogy vannak szolgálók, akik szívesen segítenek mindezekben.

Említettétek, hogy mennyire fontos a gyülekezetben is, hogy a ti házasságotok rendben legyen. Hogyan ápoljátok ezt a házasságot? Mi az, amire szerintetek fontos figyelni?

B.B.: A közös imádság, elcsendesedés, Bibliaolvasás nagyon fontos. Ahogy az is, hogy tudjunk kettesben is időt tölteni, hála Istennek ebben tudunk segítséget kérni a szüleimtől.

B.G.: A házasságban kell egy „általános karbantartás”, amikor mondjuk elmegyünk egy hétvégére kettesben, vagy amikor tényleg sikerül ketten leülni Bibliát olvasni, imádkozni. Esténként szoktunk közös családi áhítatot is tartani, ebben már a gyerekek is részt vesznek, ilyenkor igyekszünk együtt Bibliát olvasni, imádkozni, beszélgetni egy kicsit.

Az egyéni imádságunkban is fontos, hogy a házasságunkért imádkozzunk, hogy belássuk, hogy hol van gyenge pont, vagy valami olyasmi, amit elhanyagoltunk, pedig nem szabadna. Újra és újra kérjük, hogy Isten ebben adjon bölcsességet. Van egy nagyon jó házaspáros körünk, és ott azért nemcsak adunk, hanem mint résztvevők kapunk is. Próbálunk mindig észnél lenni és nem hagyni, hogy csak úgy menjenek a dolgok egymás után. Én ezt a házasulandóknak is el szoktam mondani, hogy

a házasság olyan, mint egy kert: ha nem ápoljuk, akkor ott a gaz fog nőni.

Tehát olyan nincsen, hogy akkor csak úgy stagnál és szinten tartjuk, hanem vagy dolgozunk benne, és teszünk érte, vagy pedig leépül és összezavarodnak dolgok.

A házaskör kimondottan kapcsolatépítő, vagy a hit közös megéléséről is szól?

B.G.: Változó, most már azért lassan 10 éve vezetjük ezt. Vannak, akik a kezdetektől fogva benne vannak, és nagyon sok mindent csináltunk már ott közösen, de azért mindig a házassággal kapcsolatban jönnek elő témák, és az, hogy a Biblia mit tanít ezekről. Tehát kettő az egyben: azt, amit a Biblia mond, azt a házasságban hogyan tudjuk jobban megélni.

B.B.: Voltak meghívott vendégeink, például volt olyan év, amely során minden havi alkalmat az általunk hívott házaspár tartott, de volt olyan év is, amikor a tagok, vagyis a házaspárok tartottak. Ezek a felkészülések nekik is sokat jelentettek. Nagyon sok témán végigmentünk, akár a gyereknevelés kérdésein is. Ez már egy nagyon jól összerázódott csapat, úgyhogy mi is és ők is mindig nagyon várjuk. Volt olyan, hogy egy ide járó párnak a házassága már nem volt olyan stabil, és ez a házaskör nagyon sokat jelentett nekik.

Ahogy meséltek, látszik, hogy nagyon sok emberrel vagytok kapcsolatban, sokat szolgáltok. Tudtok figyelni arra, hogy megelőzzétek a kiégést?

B.B.: Négy gyerekünk van, és mivel kétévente jöttek, ezek nehezebb időszakok voltak számomra. Az embernek ilyenkor sem éjjele, sem nappala. Emiatt én annyi szolgálatot nyilván nem is vállaltam. Sokszor éreztem magam erőtlennek, hogy már nem bírom tovább, de amikor Istennek sírtam ki magam, Ő túllendített a feladatokon és erőt adott.

B.G.: Akármennyire felkapott kérdés lett, hogy mit lehet tenni a kiégéssel azoknál, akik emberekkel foglalkoznak – a lelkipásztorok között is különösen hangsúlyossá vált ez az elmúlt években –, nem látom, hogy tényleges változás történne, tehát hogy kevésbé lennének veszélyeztetve a lelkészek.

Én minden évben szorítok időt egy olyan hétnek, amit olyan közösségben töltök, ahol lelkileg töltekezni tudok. Már évek óta járunk közösen lelkész-csendeshétre, amit még annak idején Cseri Kálmán kezdett el, aztán Végh Tamás lelkipásztor vette át a szervezését, és most az utóbbi években már én is belekerültem abba a csapatba, akik ezt szervezik. Minden egyes évben úgy érkezem meg oda, hogy tudom, hogyha ez most nem lenne, akkor ennek a hiánya a szolgálatomra is rányomná a bélyegét. A Covid-időszak alatt nekem ez volt az egyik legnagyobb nehézség, hogy akkor ez online formában történt, és az nyilván nem ugyanolyan, mint személyesen.

Egy lelkipásztor a gyülekezeti alkalmon nyilván nem tud lelkileg töltekezni, hiszen ő olyankor ad, emiatt van nagy jelentősége az ilyen, kimondottan gyülekezeti vezetőknek szóló csendesheteknek. Itt más lelkészekkel találkozom, akik jobban megértik azt, ami nekem nehéz. Ott, előttük őszintén el is mondhatom, ami nyomaszt.

A gyülekezet nem az én nehézségeimre kíváncsi, mindenki a saját problémájával keresi meg a lelkészt, és ez így is van jól.

De ott elmondhatom, hogy miben vagyok elakadva, és láthatom, hogy a másiknak is megvan a maga nehézsége – tudjuk egymást bátorítani, erősíteni, ami szerintem óriási dolog.

B.B.: Azt a csendeshetet én is minden évben nagyon várom. Mert ott tényleg nem szolgálunk, hanem erősödünk. A házasságunk előtt is már igyekeztem figyelni erre, hogy csendeshétre egyszer egy évben eljussak, mert nagyon fontos, lelkészfeleségként meg pláne. Ott találkozom én is lelkésznőkkel, akik hasonló élethelyzetben vannak, és meg tudjuk érteni, bátorítani egymást.

 

Szilágyi Anna

Interjú Szilágyi Anna
hirdetés