2023. 05. 25.

„Ennyi megy, ember vagyok, nem Jézus” – Bellovics Gábor jezsuita atya tanúságtétele az imaesten

Néha a törékenységünk beismerése, a megbocsátani nem tudásunk elismerése, vagy a döntéseink korrigálása tesz bennünket egyre inkább olyan emberré, aki nem magát szeretné példaként a kirakatba tenni, hanem tudja, hogy Jézusra van szüksége – többek között erről beszélt Bellovics Gábor jezsuita szerzetes a Szent István Bazilikában tartott imaestünkön. Nagyon fontos gondolatok hangzottak el, érdemes újra és újra visszatérni hozzájuk.

„Aki mer, az nyer.” Már sokszor elmondtuk, kezd idegesítő lenni, próbálok arra hozni néhány példát, hogy az én életemben mikor tapasztaltam meg , hogy valamitől nagyon megrettentem, és a félelmet le kellett küzdeni ahhoz, hogy meg tudjak tenni egy lépést.

Sosem voltam konfliktuskereső ember, most sem – nem mintha ez életcél lenne –, de azt hiszem, még a konfliktust felvállaló emberek közé sem nagyon sorolnám magam. Tisztelem azokat, akik ezt megteszik. Én győri egyházmegyés papnövendékként indultam, és kikerültem egész korán Rómába, egy jezsuiták vezette intézménybe. Tulajdonképpen ott végeztem el a teológiát, de a Győri Egyházmegye szolgálatára készülve hat év után jöttem haza, és akkor már egyértelmű volt, hogy én jezsuita szeretnék lenni, de ezt csak én tudtam. (Martos Balázs atya volt az első, akinek elmondtam egyébként.) De akkor már ki volt tűzve a diakónusszentelésem időpontja, ami Rómában lett volna. Egyik este, amikor otthon voltam a családomnál, elújságolták, hogy az a nagy meglepetés, hogy sikerült megvenni 18 repülőjegyet Rómába. Ott lesz az egész család a szentelésemen. Ez este volt, és én aznap délután voltam a győri megyéspüspöknél, és elmondtam, hogy én jezsuita szeretnék lenni, és nem kérem a szentelésemet.

Nagyon izgultam, hogy mit fog szólni majd a család, erre nem számítottam, hogy ki szeretnének jönni Rómába. De nagyon izgultam attól is, hogy becsuktam magam mögött egy ajtót, úgyhogy nem tudtam, a jezsuiták vajon kinyitják-e ezt. Úgy, hogy engem simán fölszentelhettek volna, már kint voltak a papírok, és hát papként is be lehet lépni egy szerzetesrendbe. Ezzel egészen pontosan 7 évet spórolhattam volna meg a képzésben, tehát 7 évvel korábban lettem volna pap. Ez akkor még fontosnak tűnt, most már nagyon örülök, hogy nem így alakult. De nagyon nehéz volt a célvonalról visszamenni a startvonalra.

Ez a Szentlélek, aki figyelmeztet, amikor eljön az a pont, hogy most lépni kell, ha őszinte akarsz lenni. Lépni kell és nem szabad falsul megígérni, hogy én itt szeretnék szolgálni, ha már most tudom, hogy nem így van. Ha valamit úgy érzel, hogy ez nem megy, hogy ez már az a pont, amikor ezt őszintén nem tudod tenni, az fontos.

hirdetés

A család elment Rómába, én akkor már noviciátusban voltam, de jól érezték magukat. Megspóroltak egy két és fél órás szentelési szertartást. (nevet) Rá hét évre aztán itt voltak Budapesten.

A másik amire igaz, hogy merni és nyerni belőle valami szépet, az a megbocsátás.

A konfliktuskerülésemből fakadóan nagyon nagy balhéim nem voltak, de egyszer nagyon megbántott valaki. Nagyon. Úgyhogy azt éreztem, hogy fogalmam nincs, hogy ezt a kapcsolatot hogyan fogjuk rendezni. Van ilyen sajnos. Nagyon kezdtem imádkozni, hogy Isten adja meg a megbocsátásnak az ajándékát. Imádkoztam érte, meg magamért, hogy bocsássak meg, hogy ez nem keresztényi, ez nem hiteles. Évekig ment ez, majdnem négy évig. Nem is láttuk egymást közben. Nagyon mély volt ez a seb. Volt egylelki vezetőm, még neki sem beszéltem erről sokáig, és egyszer csak aztán ott is eljött egy ilyen most már muszáj kimondani pont. Ahogy kimondtam, hogy nem tudok megbocsátani, a lelki vezetőm azt kérdezte: „te magaddal tudsz együtt érezni, hogy egyébként ez egy jogos fájdalom és harag?” Az volt az első reakcióm, „Ó, hát ha harag bennem nincsen”. De aztán rájöttem, hogy dehogy nincs. Négy évet itt imádkozgattam, hogy tudjak megbocsátani, és egy pillanatig nem foglalkoztam azzal, hogy egyébként engem nagyon megbántottak.

Ez nem önsajnálat volt, hanem a valóság beismerése.

Egy kicsit félreraktam az illetőt, és elsirattam, hogy ez jogtalan, igazságtalan, bántó. Így nem lehet emberrel beszélni, bánni. És velem így bánt. Jogos a dühöm és az lenne a fura, hogyha a második napon meg tudnék bocsátani. Egy fél éven belül azt vettem észre, hogy már nem haragszom rá. Magammal volt dolgom. És valahogy ehhez is kellett egy pont, amikor már nem ment tovább az akart kereszténység.

Egy harmadik a határszabás. Az alatt azt értem, hogy olyan határokat szabni, amelyek vigyáznak rám. Ez sem hangzik túl keresztényül, mert ilyenek is vannak a Szentírásban, hogy mindenkinek mindene lettem. Olyan jó volt erre egyszer rádöbbenni egy templomi esemény után, hogy lehetnek határaim. Akkor nem volt sekrestyés, és nekem kellett a templomot zárni. Közben már vártak rám a jegyespárok, 70 ember, hozzájuk át kellett érnem. A templomban még volt valaki, aki nagyon látványosan imádkozott, hogy én is lássam és ne csörgessem a kulcsot, mert ő most imádkozik.

Odamentem hozzá, és mondtam neki, hogy ki kéne menni a templomból, be kéne zárnom, és hogy sajnálom. Fölhorkant, és azt mondta, hogy „Jézus nem küldene ki a templomból!”. És annyira jól, zsigerileg jött, hogy „Nem Jézus, hanem én küldöm ki”.

Szükség van arra, hogy határt szabjunk. Az elvárásoknál szükséges az emberi törékenységem, gyarlóságom kifejezése. „Figyelj! Ennyi megy, ember vagyok, és együtt nézünk Jézusra. Jó?” Ez a felállás. Egyházban, szerzetesek között, papok között mi együtt nézünk valaki felé, együtt törekszünk, és nem azt mondjuk, hogy „utánam!”.

Határt szabni azt is jelenti, hogy nemet mondani.

Nemet mondani néha azért, hogy amikor igent mondok, az teljességgel legyen.

Amikor vigyázol magadra, hogy pihenj, akkor megtiszteled az embereket, akikkel később találkozol, hogy kapjanak egy olyan embert, aki teljesen tud rájuk figyelni. Mikor teszek magamért valamit, például azt mondom, hogy ezt nem tudom elvállalni, és megértem, hogy nagyon fontos lenne, és szuper lenne, de nem vagyok Jézus – akkor helyére kerül az életem. Akkor tehetem azt, amire meg vagyok hívva, hogy Őt keressem és Őrá nézzek.

Azt hiszem, hogy néha pontosan a törékenységünk beismerése, a megbocsátani nem tudásunk elismerése, vagy a döntéseink korrigálása és az út átformálása tesz bennünket egyre inkább olyan emberré, aki nem magát szeretné példaként a kirakatba tenni, hanem hogy együtt keressünk. Hogyha ebben tudunk egymás számára társak lenni, az egy szuper dolog.

Borítókép - Fotó: YouTube - 777
Egyéb
hirdetés

1 Komment

  • Válasz Philippos 2023. 05. 25. 13:03

    Hálás vagyok Bellovics Gábor atyának ezekért a gondolatokért. Életem olyan szakaszát járom éppen, melynek során igen sok külső és belső küzdelmen megyek keresztül. Igazi jezsuita gondolatok az övéi: vígasz a vígasztalanság idején. Köszönöm.