Vízi Elemér jezsuita szerzetes a magyar rendtartomány nemrég leköszönt vezetője. Miért ment hat év provinciálisság után hetekre a Szentföldre, és milyen élményekkel tért haza onnan a pápalátogatásra? Hogyan lehet jól imádkozni, akár szavak nélkül, és mi történik egy lelkigyakorlat alatt a résztvevők szívében? Erről és még sok minden másról beszélgetett vele Nagy Bálint atya a Montserrat jezsuita vlogban.
Hat év provinciális tartományfőnöki szolgálatod után tegnap érkeztél haza a Szentföldről, ott voltál több hetet Jézus nyomában. Hogy érkeztél meg onnan?
Magammal hoztam ezt a világot. Most amikor olvasom a Szentírást, másként látom, másként értem, mert benne vannak a helyek, földrajzi települések, tájak, nagyon-nagyon szép. Az volt a szándékom ezzel a zarándoklattal, hogy a hat év szolgálat után egy pici távolságot vegyek, el tudjak engedni dolgokat, letegyek dolgokat, meg előre is tekintsek, felkészüljek az előttem álló feladatokra. És úgy tűnt, hogy a Szentföld egy olyan irány, ami mind a kettőre választ tud nekem adni. Régóta foglalkoztatott, hogy eljussak a Szentföldre, de valahogyan most jött el ennek az ideje.
Egyedül voltam. Ez pedig magával hozta azt, hogy magam kellett keressem a tömegközlekedési eszközöket, hogyan jutok el egyik helyről a másikra, meg kellett kérdeznem másokat. Így közelebb kerülhettem az emberekhez, ugyanakkor segített abban is, hogy a figyelmem ott maradjon a jelenlétben, és hogy magam találjam meg a helyeket.
hirdetésTaláltál ilyen helyet, ami kiemelkedik számodra?
A leginkább talán a Tábor-hegy került hozzám a legközelebb, a maga csendjével, békéjével, nyugalmával, tényleg egy nagyon szép hely. Nehezen jutottam el oda, nagyon sok akadályt le kellett győznöm, de ez volt a legszebb is. Valahogy úgy látszik, a kettő összekapcsolódik,
ahol nagyon sok akadály van, ott nem szabad feladni, próbálkozni kell. És ha azok sikerülnek, akkor azt jelenti, hogy oda kell mennem, ha nem, akkor el kell engedni.
A másik szép hely, amit megemlítenék az a Getszemáni kert, ahol a zarándoklatom végén elvonultam három napra: csendben lenni, imádkozni, reflektálni, hagyni dolgokat leülepedni. Meg ami szép volt, hogy a zarándoklatom közben mindig érzékeltem a vezetettséget. Ez jellemző az egész életemre, hogy az Úr vezet. Amit kaptam, amit mutatott, ahova eljutottam, ahogy eljutottam, ezek mind valahogy részei annak, ahogyan Ő munkálkodik, ahogyan segített engem. Kicsit úgy éltem meg, mint amikor egy barát megmutatja egy barátjának az ő saját földjét, hogy ő hol is élt, hol is járt.
Erdélyi vagy, a gyökereid otthon vannak Székelyföldön. Hogy vezetett téged az Úr először a papság felé, utána a jezsuita rend felé? Mit tudsz mondani erről a vezetettségről gyermekként?
Én már gyerekkoromban szerettem volna pap lenni. A szüleim dolgoztak, így az anyai nagyszüleim neveltek, náluk laktam. Ők vallásosak voltak, eljártak a templomba, elvittek engem is. Ebből adódóan valahogy megfogalmazódott bennem ez a vágy, hogy pap legyek, szépnek gondoltam.
Mindig az volt az elképzelésem, hogy a pap bácsi, aki vasárnap misézik, tulajdonképpen egész héten a Jóistennél van, és akkor vasárnap eljön és elmondja az embereknek, amit hallott.
Ez szimpatikus volt, hogy lehet ilyen kapcsolatban lenni a Jóistennel. Ez volt a gyökere, aztán persze nyilván változott, átalakult, formálódott, újrafogalmazódott, de innen mentem tovább azon az úton, amelyre meggyőződésem szerint az Isten meghívott. Nem én választottam, hanem hiszek abban, hogy ez egy hívás. Amikor bele tudunk állni abba, ami a miénk, a mi hivatásunk itt az életben, akkor a helyünkön vagyunk és jól vagyunk benne.
Hogy lehet ezt a hívást megfogalmazni?
Mindig van egy titka. Nehezen ezt leírni, és racionálisan kimutatni, de amikor a hivatás megtalál, akkor annak van egy öröme, egy békéje. Szeretek ott lenni. Érdekel, vonz, elidőzök, odafigyelek, kedvem van hozzá. Ezzel együtt lehetnek nehézségek, kihívások, lehetnek félelmek bennem, hogy vajon meg tudom-e tenni, megfelelek-e ennek a feladatnak, de közben érzem a hívást, hogy ebben van valami belső érintettség, valami, ami belül mozgat.
A jezsuiták felé mi vonzott téged?
Voltak barátaim, akik jezsuiták voltak, rajtuk keresztül jobban betekintést nyertem a rendnek az életébe. Aztán később, amikor Németországban tanultam, szintén kapcsolatba kerültem jezsuitákkal. A harmadik terület, amit a társaságtól kaptam még szeminaristaként: részben a nagy teológusok, akiket nagyon szerettem, az ő jezsuita gyökereik. Valahogy így fogalmazódott meg bennem lassan, folyamatosan. Ez nem volt egy hirtelen döntés, hanem több mozaikkockából tevődött össze, láttam magam előtt egy utat, egy képet kirajzolódni. Ehhez nagyon sokat hozzáadtak a lelkigyakorlatok, mert a képzésem során nagyon sok ajándékot kaptam ezek alatt. Az élt bennem, hogy nagyon szívesen végezném ezt a szolgálatot, mivel én nagyon sokat kaptam és gazdagodtam, olyanok felé, akik szintén szeretnének elvonulni lelkigyakorlatokat végezni.
Mit jelent jezsuitának lenni, Elemér, te hogy fogalmaznád meg?
Én legegyszerűbben azzal a névvel, amivel jelöljük a társaságunkat: Jézus társának lenni. Jezsuitának lenni valójában ez számomra. Jézusra rácsodálkoztam az utóbbi napokban, hogy micsoda erő, szabadság, jóság, irgalom volt benne a Földön is, ennek volt egy ereje. Ahogy ő szabadon tudott az emberekkel bánni, találkozni, az a jóság, ami benne volt, az az irgalom, amit gyakorolt az emberek felé. Én azt gondolom, hogy jezsuitának lenni valami ilyesmi, közel kerülni ehhez a Jézushoz, az Ő társaként eltanulni tőle ezt a szabadságot. A szabadság mindig vonzott engem. A diplomamunkámat is a az emberi szabadságról írtam, és ezt a jezsuitáknál érzékeltem. Kívülről mindig azt láttam, hogy a jezsuiták egyfajta szabadsággal élnek, ami engem megérintett.
Mi segíthet erre a belső szabadságra rátalálni?
A személyes kapcsolat Jézussal. Ezt nyilván több módon lehet ápolni, de
a legfontosabb az imádság, hogy arra tudjunk időt szakítani.
Ezt szolgálják a lelkigyakorlatok, hogy kialakuljon egy személyes kapcsolat. Mikor valakit megismerek, akkor megértem a másik személynek a kommunikációs módját, hogy ő hogyan beszél. Lehet, hogy időre van szükségem, hogy megértsem, mit akar mondani, hogy azt helyesen értsem. Valami ilyesmi, egyszerűen időt szánni Jézusra, Istenre, hogy tudjam jobban érteni.
Mit láttál azoknál az embereknél, akik vágynak Jézusra, az isteni közelségre, és elmennek egy lelkigyakorlatra?
Mikor eljönnek az emberek, akkor megfogalmaznak valami vágyat, hogy mit is szeretnének a lelkigyakorlattól. És amikor pedig elmennek és megkérdezzük, hogy hogyan mennek, akkor a legtöbben azt mondják, hogy sokkal többet kaptak, mint amit kértek. Azt szokták mondani: „Igazából nem is tudtam, hogy nekem erre szükségem van, és az Isten sokkal gazdagabban megajándékozott, mint gondoltam.” Úgy mennek el, mint amikor egy virágot megöntöznek, és kivirul. Látszik az arcukon, hogy itt egy találkozás történt. A találkozásnak van egy ereje, ami megmutatkozik. Van egy fénye, egy szépsége, ahogy hazatérnek a mindennapokba.
A lelkigyakorlatokon nagyon sokszor az emberek a hivatásukat keresik, hogy hogyan menjenek előre. Azért nagyon jó a lelkigyakorlat erre, mert egy olyan közeg, ahol sok mindent magunk mögött hagyunk, elcsendesedünk, és a csendben letisztulnak a motivációink, és nagyon szépen meg tud mutatkozni, hogy hol van a helyünk. De ez nem azt jelenti, hogy utána nem lesznek nehézségek. Vissza kell valahogy mindig találni ehhez a kegyelemhez, ehhez az érintődéshez, vagy megéléshez, hogy kaptunk egy hivatást. Tehát azt ápolnunk kell.
Hogy kell imádkozni tanulni? Te hogy tanítasz imádkozni?
Én a nagyanyámtól tanultam imádkozni, és azt tanította meg, hogy hogyan kell keresztet vetni. Nekem sokat jelentett az imádság tanulásában az, ahogyan Jálics Ferenc atya tartotta a lelkigyakorlatokat, mert ő megtanított arra, hogy hogyan üljünk, hogyan figyeljünk, hogyan térjünk vissza a jelenlétbe. Ez egy olyan alapvető magatartás az imádsághoz a mai napig számomra, ami szükséges ahhoz, hogy meg tudjak érkezni a kapcsolatba.
Senki ne ijedjen meg attól, hogyha az ima közben elkalandozik, máson gondolkodik – ez is a része a történetnek, és csak újra vissza kell térni.
Az imádságnak sok módja, sok formája van, és nagyon sok minden lehet imádság valójában. A kérdés az, hogy az időt rászánom-e a kapcsolatra. Ez lehet teljesen csendben. Nekem ez a kedvenc imádságom most, hogy teljesen csendben az Úr előtt ülni, állni, térdelni, bármi. De vannak, akiknek a szavak segítenek, vannak, akiknek a képek.
Egy dologra érdemes odafigyelni, hogy az imádságunk ne csupán monológ legyen, ahol mondjuk a magunkét, és minél szebbeket akarunk megfogalmazni a Jóistennek, hanem arra is figyeljünk, hogy az Isten is kapcsolatban van velünk. Tőle is érkezik a megszólítás, Tőle is jön az üzenet. Ő az, aki velem van és figyel rám.
A teljes beszélgetést itt megnézheted:
hirdetés
