Mit kezdjünk a múltunkkal egy párkapcsolatban?

Mennyire érdemes a múltunkról beszélgetni a párunkkal? Hogyan lehet leküzdeni, ha zavar, hogy a páromnak korábban volt más partnere? Mi segíthet, hogy meg tudjak magamnak bocsátani, és megbékélni magammal? Többek között ezekről beszélgetett Martí Zoltán műsorvezető Kozma-Vízkeleti Dániel klinikai szakpszichológussal, család- és párterapeutával.

Hogyan lehet leküzdeni, ha zavar, hogy a páromnak korábban volt más partnere? Mi lehet az oka annak, hogy ez valakit zavar?

Ez egy nagyon emberi jelenség, gyakran találkozom vele én magam is a praxisom során. Az a lélektani szabályszerűség lehet a hátterében, hogy a féltékenység – vagyis az az elképzelés, hogy a párom irántam való szerelme meg persze az én iránta való szerelmem kizárólagos legyen – időben nem korlátozódik csak a párkapcsolatunkra, hanem előrefele is, meg visszafelé is hat. Gyakran találkozunk azzal, hogy rég lezárult egy párkapcsolat, de még mindig féltékeny vagyok rá, a másikra, holott már lehet, hogy nekem is van új párom, de akkor is láttam egy új emberrel. Borzasztó volt látni, hogy valakivel boldog, még akkor is, ha én már nem akarok vele lenni. Ugyanez visszafelé is igaz, hogy nehéz elfogadni azt a gondolatot, hogy most engem szeret, de hú, korábban másvalakit is ennyire szeretett.

Itt jutunk el a lélektani kulcsmozzanatig, hogy ezáltal, hogy a párom más embert is szeretett korábbi életében, én kevesebbnek gondolom magam, ez csökkenti a kapcsolatunk értékét? Arra gondolok, hogy ezáltal a kapcsolatom kevésbé értékes, ezzel tőlem vesz el valamit az a szerelem, amit korábban másnak adott.

Önreflektív önismereti átgondolással tudunk enyhíteni ezen, meg azzal, hogyha emlékeztetjük magunkat, hogy a kapcsolatunk a jelenben zajlik.

hirdetés

Ha az energiánk nagy részét arra pocsékoljuk, hogy a múlton rágódunk és aggodalmaskodunk a jövőn, akkor nem fog maradni időnk és lelki energiánk megélni a jelen örömeit,

a jelen építő érzelmi kapcsolódásait. Ezt a figyelmünk tudatos irányításával tudjuk megtenni, hogy inkább a jelenre figyelünk, hogy most látom, hogy szeret, érzem, tudom, én is érzem, tudom, látom, hogy szeretem őt, és ez számít.

Ahogy most tudunk benne lenni egy párkapcsolatban, abban az összes korábbi exünk benne van. Minden, amit tőlük és általuk tanultunk, az hozzánk tett, gazdagított bennünket, és az, hogy most hogyan tudunk egy érett, később akár házasságba forduló kapcsolatban benne lenni, abban az összes korábbi tapasztalatunk benne lesz.

Mennyire érdemes a múltunkról beszélgetni a párunkkal?

Egy kiegyensúlyozott kapcsolatba bőven belefér, hogy mesélünk egymásnak a múltunkról, a korábbi érzelmi tapasztalatainkról. A fő kérdés a hogyan. Részben a mikor is: van egy ilyen közmegegyezés, hogy első randin nem illik exekről beszélni.  Ezt akkor érdemes megtenni, amikor már mind a ketten érezzük, hogy van a kapcsolatunknak egy érzelmi ereje, már érezzük, hogy számíthatunk egymásra, hogy meg tudjuk egymást tartani érzelmileg. Ez biztos, hogy nem az első négy randevú valamelyike lesz, viszont egy már csiszolódó, érlelődő kapcsolatban kifejezetten érdemes mesélni a korábbi kapcsolatainkról, mert hozzánk tartoznak, mert befolyásolnak bennünket. Az elköteleződésre készülve szeretnénk nem zsákbamacskát venni, szeretnénk tudni, hogy ki az, akivel összekötjük az életünket – és az is hozzá tartozik, hogy korábban milyen kapcsolatai voltak. Érdemes persze odafigyelni, hogy amit a másiknak nehéz lenne hallgatni, vagy rosszul eshetne, azt ne mondjuk ki. De hogy miket éltünk meg már, milyen érdeklődésünk volt korábban, vagy mi számított egy kapcsolat létrejöttében és megszakadásában, ezekről kifejezetten érdemes egymásnak mesélni.

Nagyon bánt a múltam (párkapcsolat, családi gondok, viselkedésem, amit tettem és amit nem tettem). Mi segíthet, hogy meg tudjak magamnak bocsátani, és megbékélni magammal?

A magamnak való megbocsátást azon kérdések mentén tudom elérni, ha végiggondolom, hogy ott, akkor az a döntésem vagy az a mulasztásom milyen helyzetben volt, mi vett rá erre. Ilyenkor fontos, hogy ne próbáljam ezt külső erőkre fogni, hanem feltenni magamnak a kérdést, hogy én milyen szempontok mentén döntöttem úgy. Mi lett a költsége és mi a hozadéka? Miért volt szükségem rá? Ez nem önfelmentés, hanem önmegbocsátás.

A saját magam megértése visz ugyanis közel ahhoz, hogy meg tudjak bocsátani magamnak.

Ha másokat is megbánthattam, akkor a múlt teljes feldolgozásának az is része lesz, hogy beszélek velük. Ha ez még élőben megtehető, az nagyon szerencsés. Előfordulhat azonban, hogy vannak a korábbi mulasztásaimnak vagy hibáimnak olyan résztvevői, akik már nincsenek közöttünk. Velük is lehet „párbeszédet” folytatni, el lehet menni a temetőbe, a belső világomban tudok velük beszélgetni, és egyébként a pszichológia is ismer olyan technikákat, például a pszichodrámát, ahol valaki megszemélyesíti ezt a személyt, és akkor párbeszédbe elegyedhetek a nagyapámmal úgy, hogy az egyik csoporttársam játssza el őt.

Ezáltal bennem történhet egy olyan változás, ami a megkönnyebbülést hozza el. Amitől az a bűntudat, ami ehhez a kérdéshez kapcsolódott és mardosott engem, rombolt engem, az megtalálja a helyét. Jó belátni, hogy ma már máshogy döntenék, máshogy tennék, sőt bizonyos esetekben akár helyre is hozhatom a hibáimat. Fontos, hogy ne csak magamban, hanem a külvilágban is történjen valami, ami a helyrehozatal, a rendeződés irányába visz el. Abban az esetben pedig, hogyha elmegyek valakihez, szóba állok vele, és ő nem hajlandó nekem megbocsátani, akkor tényleg az én feladatom lesz, hogy ezt magamban rendezzem, hogy jó, ő még haragszik, de megpróbáltam. Az én döntésem odáig terjedt, hogy nem őrizgettem magamban ezt a bűntudatot, hanem tettem lépéseket a feloldásokért.

A pszichológia elismeri a hitnek a szerepét önmagunk megbocsátásában? Ha például tudom, hogy Isten végtelen szeretettel megbocsát, akkor nekem is dolgom van saját magammal, hogy megbocsássak magamnak.

A hit egy nagyon fontos erőforrás a megküzdésben. Ezt ismerjük a lélektanban, hogy

azok, akik hívők, azok bizonyos nehéz élethelyzetekben a hitük által magasabb rezilienciát, vagyis lelki ellenálló képességet képesek kifejleszteni.

Például a remény mentén, vagy azáltal, hogy értelmet nyerhetnek a dolgok a hitünk által, ilyen szempontból a megbocsátáshoz vezető egyik lehetséges út a hit. Az Újszövetség is tele van történetekkel, hogy Krisztus mennyi mindenkinek megbocsát, akkor nekünk, akik szeretnénk Krisztust követni és az Ő értékeit elsajátítani, mi más lehetne az életfeladatunk, mint hogy ezt gyakoroljuk embertársainkon – meg saját magunkon is.

Hogyan lehet elengedni egy elmúlt párkapcsolatot? Mi van, ha még mindig tetszik a másik?

Egy kapcsolat lezárulása gyászfolyamat. Ahhoz hasonlít, mint amikor valakit visszavonhatatlanul elveszítünk, hiszen tulajdonképpen ez történik. Volt valakink, aki már nem a szerelmünk. Ez valóban ahhoz fogható veszteség, mint amikor elveszítünk valakit, mert eltávozik az élők sorából. Ráadásul ugye az eltávozottakkal kapcsolatban a hitünk mentén élhet bennünk a remény, hogy majd lesz egy újraegyesülés vagy találkozás, ha viszont valakivel szakítottunk, akkor ott fontos lélektani feladatunk, hogy kimondjuk, hogy nem, nem lesz. Mindig nehezebb annak, aki passzívan vett részt ebben, vagyis akivel szakítottak, és aki tényleg nem is érti esetleg, hogy mi történt, mi zajlott itt le.

Tehát mi a része ennek a gyászfolyamatnak? Érdemes megtennünk mindazt, ami a gyász során életfeladatunk. Az egyik első, hogy megengedünk magunknak mindenféle érzelmet. Engedjem meg magamnak, hogy hiányzik, fáj, hogy sérültem, dühös vagyok, tele vagyok kételyekkel, hogy most ez nagyon rossz. Minden érzelemnek van létjogosultsága. Engedjem meg magamnak, éljem meg ezeket az érzelmeimet, ezáltal fognak egyre inkább csökkenni. Általában néhány hét után, aztán néhány hónap után vesztenek az erejükből, ha megéltem ezeket az érzéseket.

A másik, hogy az is teljesen természetes, hogy időről időre visszatérő gondolat lesz, hogy hú, de mi van, ha mégis? Szóval fogok arról fantáziálni, hogy visszatér, mert még azért egy picit szeretem. Ezeket a gondolatokat is érdemes elfogadni, rájuk csodálkozni, hogy jé, milyen érdekes, már megint arról fantáziálok. Ebből is tudom lemérni, hogy kész vagyok-e már egy új párkapcsolatra, ha tényleg elgyászoltam a régit, lezártam magamban. És ehhez valószínűleg tényleg

kell egy gyászév, és utána tudok belelépni tényleg tiszta szívvel és nyíltan egy új kapcsolatba, mert akkor nem hárman leszünk már egy kapcsolatban, hanem ketten.

Mi van, ha még tetszik a másik? Ha tényleg ennyi, hogy még mindig tetszik egy exem, akkor ennek akár örülhetek is, persze, ő egy értékes ember volt, nyilván azért voltam vele, és igen, még tetszik, és húsz év múlva is tetszeni fog. Ha ez a tetszés tényleg az értékeinek az elismerésére vonatkozik, ebből semmi gond nem lesz, nem ismerek olyan szabályt, hogy mindig haraggal kell elválni. De azt hiszem, itt a kérdező többre gondol, vagyis hogy még mindig szereti az exét: ebben az esetben ennek a gyászmunkának le kell zajlania. Például egy ismert technika, amit a klienseinknek szoktunk mondani: bár nagyon fájdalmas lesz, de tessék elmenni azokra a helyekre, ahol együtt voltak. És minden helyen kimondani, hogy igen, voltunk együtt, de mi már nem vagyunk egy pár. Aztán sírni egyet, és elengedni.

A teljes adást itt meghallgathatod: 

hirdetés