Két papi hivatás, amelyet a Szentatya közelsége erősített meg. Milyen a kisugárzása Ferenc pápának, mik történtek a színfalak előtt és mögött, amelyek életre szóló lendületet adnak egy kezdődő és egy futó hivatásban? Vajon hogyan képes a Szentatya egyenesen Krisztusra szegezni sokezer ember tekintetét és közvetíteni ég és föld között? Hogy lehetséges, hogy mindig azoknak az embereknek szentel figyelmet, akiknek a legnagyobb szükségük van rá? Ezekről beszélgetett Horváth Zoltán katolikus pap és Faragó András, diakónus, papnövendék az Agapé+ podcastban.
Közénk jön, utat mutat, életre szóló lelki töltődést ad, és közvetíti a mindenség Urának jelenlétét. Ő Ferenc pápa. A látogatása utáni napokon bárki mesélt a személyes élményeiről, mind hasonló dologról számolt be. Két olyan ember szólal meg, akinek egész hivatását meghatározza az, hogy a Szentatya itt tartózkodásában tevékenyen részt vett és a közelébe kerülhetett. Két generáció, egy hivatás. Horváth Zoltán atya már több alkalommal volt felelőse papi liturgikus eseménynek, Faragó Andrást pedig néhány hónapon belül szentelik pappá, és egészen különleges módon lehetett kapcsolata Ferenc pápával.
„Egy lelkigyakorlat után említette valaki, hogy olyan borzasztó volt, mert egy hétig tartott, mire végre visszarázódott az előző életébe. Én nem szeretnék visszarázódni, nem szeretném kipihenni, hanem ebben az ajándékban, amelyben részesültünk, ebben szeretnék élni. Békében, szeretetben, mosolyban és adásban – Krisztust adni annak, aki elém kerül” – fogalmazott Horváth Zoltán atya a Szentatyával való találkozásról.
Faragó András szerint akkora öröm és feltöltődés volt ezeken a programokon részt venni, hogy nem is kipihenni van mit, hanem feldolgozni. „Nagyon örülök, hogy pont húsvéti időben jött Ferenc pápa közénk, egy kicsit megtapasztaltam azt, amit az Apostolok Cselekedeteiben olvasunk, hogy ahogy az apostolok mentek, és hirdették az egész világon Isten igéjét, az mekkora örömöt és megtérést jelentett. Most is egy apostolutód jött közénk. És pont azt az örömöt hozta el, amit az evangélium jelent számunkra, hiszen maga a szó is ezt jelenti” – mondta.
Mindkét vendég hivatását meghatározta egy-egy találkozás egyik vagy másik pápával.
„Engem 1991 júniusában szenteltek pappá, és augusztusban érkezett Szent II. János Pál pápa Magyarországra. Mivel előtte négy évig az Esztergomi Bazilikában mint papnövendék a liturgia szolgálatáért voltam felelős, ezért úgy gondolták, hogy ezt is jó volna, hogyha én szolgálhatnám, és ez így történt most Ferenc pápa esetében is, akár az Eucharisztikus Kongresszuson két évvel ezelőtt, akár pedig most, az ő lelkipásztori látogatásakor” – mondta el Horváth Zoltán atya. Mindkét alkalommal azt tapasztalta, hogy örömében könnyezni kezd, hiszen az, hogy Péter apostol utódja, Krisztus földi helytartója mellett lenni óriási élmény. „Ez egy olyan vonzás az Isten felé – azzal együtt, hogy nyilván ő is csak egy ember – hogy magát Krisztust jeleníti meg közöttünk, mint amikor a tömegben a beteg vérfolyásos asszony azt gondolja, hogy ha Jézus ruhája szegélyét érinti, akkor meggyógyul, és valóban így történik. Ezt éreztem én is,
hogyha a közelében lehetek, akkor minden elmúlik, és csak egy dolog lesz a fontos, maga az Isten.”
Faragó András nagyon hálás azért, hogy pont ebben az évben lehet diakónus, mert ha akár csak egy évvel később került volna erre sor, akkor már nem lehetett volna a Szentatya közelében. „Másfél évvel ezelőtt, amikor itt volt az Eucharisztikus Kongresszus alkalmával, mi pont lecsúsztunk néhány kispap társammal a pápai szentmiséről, egy betegség miatt. Azt gondolom, hogy egy túlzottan is nagy kárpótlás volt most a Jóisten részéről, hogy egy ilyen találkozás létrejöhetett. Nagy öröm töltött el, amikor Zoltán atyáéktól kaptam egy e-mailt, amiben benne volt, hogy sok szeretettel várnak a próbára.”
„Én most egy olyan érintést, élményt kaptam, hogy nekem egész papi életemben csak adnom szabad most már. Tehát nem kérni az Istentől, hogy még ezt, meg még azt, meg csinálja meg így, meg rendezze el úgy – én tartozom az Istennek, hiszen én már kaptam” – fogalmazott Horváth Zoltán.
Ferenc pápa az ittlétekor is megfogalmazta, hogy a legfontosabb dolog az imádság, kapcsolatban lenni a Jóistennel. Sokszor szoktuk mondani, hogy mennyire unalmas az ima, és ő azt mondta, hogy mi tesszük unalmassá. „Én azt látom rajta, hogy ő egy valódi imádságos ember. Egy valóban olyan valaki, aki nemcsak beszél arról, hogy hogyan lehet az Istennel kapcsolatot létesíteni, hanem hogy éli ezt a kapcsolatot. És mondhatjuk, hogy könnyű helyzetben van, hiszen ő az egyház első embere, ő Krisztus látható feje itt a Földön, de éppen emiatt van talán még nehezebb helyzetben, hiszen a sok protokolláris dolog, a sok kötöttség, ami államfőként is leköti, megnehezíti azt a kapcsolatot, amit kezdetben hivatásként élt, és amit mai napig próbál hitelesen megtartani” – tette hozzá Faragó András.
„Amikor Ferenc pápa az emberekkel találkozik, az csupa mosoly, csupa odafigyelés. Azt az elvet követi, hogy akivel beszélek, azé vagyok. De amikor az istentisztelet, a liturgia elkezdődik, akkor meg Istenre figyel. Tehát az arcán nem egy mogorvaságot lehet látni, ahogy sokan hiszik, hanem azt, hogy befelé néz, hogy most az Istennel beszél. Amikor várt a szentáldozásra, akkor Andrissal pontosan szemben álltam. Ő kapta azt az ajándékot, hogy ő áldoztatta meg a pápát ezen a szentmisén. Láttam Andris arcát, és ugyanezt láttam az arcán, mint a Szentatyáén” – mesélte meghatódva Horváth Zoltán.
Erről az élményről a diakónus így beszélt: „Én előtte való nap tudtam meg, hogy ez lesz a feladatom. Amikor mondták a pápa szertartói, hogy akkor odamegyek az oltárhoz, és odaviszem a Szentatyának a kelyhét, illetve a patinát, amin az Oltáriszentség van, akkor azért nagyon megrendültem. Nemcsak azért, mert elképzeltem, hogy majd hogy fog remegni a kezem, hanem abba gondoltam bele, hogy
Krisztust vinni az ő földi helytartójának valami olyan megdöbbentő élmény, amit nem nagyon lehet szavakba önteni.”
Horváth Zoltán hozzátette: „Azt éltük meg, hogy maga a pásztor jött el közénk. Mi emberek vagyunk, nekünk szükségünk van arra, hogy lássuk, hogy beszéljünk vele, hogy megérintsük. Az Isten láthatatlan, mindenek fölött áll, és mindenkinél és mindennél jobban szeret. De nekünk, embereknek szükségünk van arra, hogy egy ilyen cső legyen az Isten és az ember között, aki egyáltalán nem mindegy, hogy milyen. Papnak lenni is valami hasonlót jelent, hogy kis túlzással azért is hívnak minket atyának, merthogy az Atyaisten képviseletében pásztorként vagyunk jelen azok között, akiket ránk bíz az Isten.
Egyik kedvenc hasonlatom, egy ferences baráttól hallottam, aki szakács, ő készített a szerzeteseknek ebédet, és nagyon jó húslevest tudott főzni, azt mondta, hogy tanuld meg egy életre, hogy nem mindegy, hogy egy gyalulatlan asztalon, műanyag tányérban, műanyag kanállal, vagy pedig egy damaszt fehér abrosszal megterített asztalon, finom porcelántányérból ezüstkanállal. A húsleves ugyanaz, de mégsem mindegy. Na ez vagy te: ugyanazt a Krisztust adod, mint bárki más, de nem mindegy, hogy hogyan adod. Valahogy a Szentatyának ehhez van egy karizmája, úgy adni Krisztust az embereknek, aki irgalmasan odamegy, aki fölkeres, aki megbocsájt, aki elfogad, aki megsimogat.”
Ahova csak lehetett, odament a Szentatya, mintha ez missziója lenne, hogy odamegy a kordonon túlra, odamegy egy lépéssel tovább, mint ahogy azt egyébként sokan gondolnák.
„Ha megfigyeltük, sokkal inkább azokhoz ment oda, akik kiszolgáltatottak. Pont ebbe gondoltam bele, hogy akik egészséges emberek vagyunk, tudunk járni, kezet tudunk fogni valakivel, mi tudjuk nyújtani felé a kezünket. És mint ahogy a jó pásztor otthagyja a 99-et, és odamegy ahhoz, aki elkóborolt, vagy valamiképpen ki van zárva a közösségből, ezt tapasztalhattuk meg a részéről, hogy ő azokhoz lépett oda elsősorban, akik amúgy nem léphettek volna oda hozzá. És ő volt az, aki, kilépni a komfortzónájából a perifériára szorultakhoz. Éppen ezért jó pásztor. Nagyon is
olyan, mintha meglátná a mögött az arc mögött Krisztus arcát, aki vele szemben van.
Valóságosan örül annak, hogy találkozhat emberekkel, és tényleg Krisztust viheti nekik” – számolt be Faragó András.
II. János Pál pápánál is volt egy ehhez fűződő, megrendítő élménye Horváth Zoltánnak.
„Amikor 1991-ben a Szent István Bazilikában a betegekkel találkozott, és már minden hely betelt és minden regisztrációnak vége volt, jelentkezett nálam egy asszony, hogy a férje, aki református, szeretne találkozni a pápával. Mondtam neki, hogy nincs hely már hónapok óta. De ő ragaszkodott hozzá, mert a férje súlyos rákos beteg volt, utolsó stádiumban. Az utolsó pillanatban az ajtóban adtam oda a két jegyet, beengedték őket, és a harmadik vagy negyedik sorban kaptak helyet. II. János Pál pápa széttolta az előtte álló tolókocsikat, és ehhez a férfihoz ment oda hozzá, ezzel a férfival fogott kezet, ezt a református beteg embert áldotta meg, aki találkozni akart vele. Még egyszer nem ment a sorok közé, mert csak az első sorban lévőkkel fogott kezet. Másnap az asszony fölhívott, és megköszönte a jegyet. Kérdeztem, hogy a férje boldog-e, mire azt válaszolta, már teljesen, mert az éjszaka elment a Jóistenhez. Ez az eset is mutatja, hogy a pápák olyan karizmát kapnak az Istentől, ami képessé teszi őket arra, hogy szó nélkül is észrevegyék, megérezzék azt, ha valakinek szüksége van rájuk.”
„A három nap alatt annyi alkalommal és annyi gesztussal, hozzánk lépéssel, vagy minket fölkeresve járt itt közöttünk, ami mind azt fejezte ki, hogy ez nem őrá mutat, hanem Krisztusra. Nekem pontosan az tetszett benne, hogy maradt közvetítő.
Bármennyire nagy dolog, hogy megérinthettem a pápa ruhájának szegélyét, kezet foghattam vele, vagy összenézhettünk, de megmaradt közvetítőnek.
Ez nem egy sztárparádé volt, amiben ott villogott középen, hanem minden Krisztusról szól. Ő is ugyanazért a Krisztusért volt ott, mint ahogyan mi, és így gyűjtötte össze a mi tekintetünket is, és vezette tovább, fölfelé Krisztushoz” – összegezte Horváth Zoltán atya.
A teljes adást itt meghallgathatod:
hirdetés
