Papp Miklós szokásos vasárnap esti írásának középpontjában ezúttal az emberség áll – szeretettel ajánljuk a görögkatolikus pap és családapa remek gondolatait!
„A szeretet által történő istenimádat azért fontos, mert Isten imádásának minden egyéb formája vagy egyáltalán nem követel erőfeszítést, vagy ha meg is követeli azt, csupán könnyű, külsődleges erőfeszítés gyanánt: felállni, elmenni a templomba, elmondani az ima szavait, stb., míg Istennek az emberek iránti szeretet által történő imádása belső, szellemi erőfeszítést igényel: eszedbe kell jutnia, hogy előtted Isten egy megnyilvánulása áll, s olyan magas rendű szellemi állapotot kell felidézned magadban, amilyenre csak képes vagy.”
Tolsztoj, Napló 631.
Tolsztojban valami mélységes tisztelet ébredt fel az emberség iránt. Azt vallja, hogy Istent nemcsak a templomokban, a szentségekben, az ikonokban kell imádni, hanem „az emberek iránti szeretet által” is. Tolsztoj etikájára az a jellemző, hogy a legmagasabbra az emberséget helyezi, amiért képes félretolni a vallási-rituális előírásokat, de az arisztokrata etikettet is. Bármennyire is megbotránkoztató volt, a korabeli ortodox egyházától és a grófi kiváltságaitól is távolságot vett, s az emberséget tartotta a legfőbb értéknek, parasztjai felé is ezzel a tisztelettel tudott fordulni.
Valóban van itt valami mélységes csoda, ha keresztényként az emberségről gondolkodunk. Amikor a felfoghatatlan Isten úgy döntött, hogy szentháromságos gazdagságából, isteni agapé-szeretetéből adni akar az emberiségnek, akkor nem egy rejtélyes emailt küldött és nem is valami idegen UFO-képződményt, hanem ember alakjában jött közénk. A Szentháromság gazdag világának, szeretetének, jóságának, igazságának, szépségének a hídja, közvetítője az „emberség”. Krisztus embersége számunkra a közvetítő: ahogy Krisztus emberré lett, csecsemő volt, kétkezi munkát végzett, szavaival tanított, felkarolta a bűnös asszonyt, megérintette a púpost, ivott egy pohár bort Zakeussal, végigszenvedte a keresztutat – emberi gesztusai mögött mi többet látunk.
hirdetésKrisztus emberségén keresztül Isten felé sejlenek fel gondolataink.
És ami izgalmas (most kapaszkodj!): azóta is ez történik! Bárhol is tapasztalunk meg igazi „emberséget”, mindig többet érzünk, mint emberi jóságot, valahogy mindig Isten jóságát is megérezzük. A covid alatt sokan mondták, hogy a szkafanderben rejtőzködő ápolók embersége milyen sokszor mutatott túl önmagukon, egyenesen Isten jósága felé. Ugyanígy Istenre is mutat, amikor meg nem érdemelt nagyvonalúságot tapasztalok meg a munkahelyen, amikor önzetlenül segítenek egymásnak idegenek, amikor áldozatot és veszteséget viselve is emberséges, gerinces akar lenni valaki. Amikor valaki igazán emberséges, akkor egyszerre túl is mutat önmagán – Isten felé. Ezért mondhatja az utolsó ítéletre vonatkozóan Krisztus: amikor emberségesek vagyunk az éhezőkkel, szomjazókkal, betegekkel, akkor Istenre mutatunk, Istennek tesszük, ám amikor embertelenek, ítéletet vonunk magunkra, mert „eldugítjuk” az emberség csatornáját, melyen ma is szeretne Isten az emberek közé jönni.
A spanyol festő, El Greco arcai sokszor a misztikus elragadtatást ábrázolják: Krisztus szeme csillog, Szent Péter, Szent Ferenc, a bűnbánó Magdolna tekintete az ég felé ragadtatnak el. El Greco a misztikus elragadtatást ábrázolja, s Tolsztojjal hozzá tehetnénk: az emberségen kellene elcsodálkoznunk, az igazi emberség által engedni elragadtatni magunkat. Isten elsősorban nem a csillagokban, a természeti jelenségekben, hanem az emberségben ragadható meg a leginkább. A misztika nem kerülheti meg a világot, hogy kerülőúton a „maga módján” ragadja meg Istent, hanem ez a világ, s főleg az emberség lesz a híd, melyen előbbre nyúlhat a misztikus tapogatózás.
Ám van még merészebb gondolat is: Karl Rahner arról ír, hogy Krisztus embersége nemcsak evilágon volt nekünk közvetítő Isten és az ember között, hanem az ő embersége örök közvetítő marad számunkra a Mennyek országában is. A színelátás nem olyan lesz, hogy az Atyát szemtől szembe látjuk, talán kiégetné a szemünket, hanem Krisztus szemén, emberségén, barátságán keresztül láthatjuk majd az Atyát – úgy, ahogy a mi emberségünknek megfelelő. „Ha engem ismernétek, Atyámat is ismernétek” (Jn14,7). Érdemes, érdekünk ezzel a Krisztussal mély barátságba kerülni, hiszen már evilágon is az ő embersége számunkra a híd, a csatorna, az ajtó az isteni gazdagsághoz, szeretethez, jósághoz, igazsághoz. S odaát is ő lesz az ajtó az Atyához. Csak ő. Pont erről marad le, aki csak a „maga módján” akar vallásos meg emberséges lenni, elutasítva Krisztust és egyházát. A „maga módján” külön utakon senki nem juthat az Atyához.
Csodálatosak a naplementék, a csillagok, a virágok, a tudományos igazságok, El Greco képei – de legcsodálatosabb az emberség.
Papp Miklós
hirdetés
