„Szentnek gondolom a házasság intézményét, amennyiben egyházi esküvőről van szó, de ítélkezhetek/ítélkezhetünk? Abban az esetben, ha rossz alapra van építve a ház és összeomlik?” Losteiner Cecília válásról szóló írását szemlézzük a Margaret blogról.
Női körön rajzoltunk egy házat a lányokkal és elképzeltük, hogy mi-minek lesz szimbóluma a házunkban, a házasságunkban. Hogy egy példát mondjak, a konyha a kapcsolat sója lesz, helye az új ízeknek, az együttműködésnek, mert azt feltételeztük, hogy a közös főzés mindig mini csapatépítéssé válik majd. Képzeletben felépítettük a tökéletes házasságot, lerajzoltuk az igényeinket és szerintem mindannyian elképzeltük, ahogy mással újra lerajzoljuk és idővel fel is építjük a magunk viskóját. Sokan jutnak el odáig, hogy már együtt élnek vagy évek óta kapcsolatban vannak, és várnak a következő lépcsőre. Közössé, kettőből eggyé, családdá, majd gyerekes családdá válni. És megtörténik: a vágyból valóság lesz, ami megtestesül egy köves karikában, majd két karikában, ünnepben és ígéretekben. Aztán a premier plán után jöhet a nagytotál, ahogy kézenfogva tartanak a végtelenbe. Ugye, a Ti képzeletetekben is ez van? Örökkön-örökké, holtomiglan-holtáiglan, aztán jön a nagy bumm: vége.
Vége van, nemcsak a képsornak, hanem a házasságnak is. Legalábbis így tűnik a külső szemlélőnek, aki nem lát bele a kapcsolat dinamikájába. Aki nem tudja, hogy a házasság sokszor csak a kapcsolat megmentésére köttetik, aki nem tudja, hogy sok közülük külső nyomás gyakorlására születik, vagy napirendi pont csak az élet teendőlistáján, aki nem veszi észre, hogy olyan világban élünk, ahol még a fejünk is lecserélhető, aki nem tudja, hogy
az emberek egymás mellett is változhatnak úgy, hogy elmenjenek egymás mellett.
Felsoroltam pár okot, amivel legitimálható egy válás. Vagy nem legitimálható? Lenézzük azokat, akik végül mégsem egymás mellett döntenek? Bélyeget akasztunk rájuk, hogy nem volt elég ilyen-olyan-amolyan, mert egy intézmény nem sikerült? Szabad ezt? Szabad azt mondani, hogy jobban tudjuk, mint az a két ember, akik valószínűleg magukban csalódnak a legnagyobbat, amikor kiderül, hogy nem megy? Szentnek gondolom a házasság intézményét, amennyiben egyházi esküvőről van szó, de ítélkezhetek/ítélkezhetünk? Abban az esetben, ha rossz alapra van építve a ház és összeomlik? Hol van ilyenkor az építész, aki elfogadta az építési tervet és hol a terv?
Elég két ember szeretete egymás iránt egy életre, egy élet vitelére?
Meddig kell küzdeni érte? Milyen esetben szükséges a feladás? Hogy tudnék/tudunk megbocsátani magamnak/unknak, ha elrontottam valamit az építés közben? Miként érhetne minket a kegyelem, hogy a közös víziónk szétfoszlását jól viseljük és akár új víziókat merjünk mással alkotni?
Ezek a kérdések cikáznak a fejemben és nem akarom őket a véleményemmel lezárni. Elgondolkodtatni akarok, hogy tervezzük meg jól a házat, hogy se szél, se tűz ne pusztíthassa el. Ugyanakkor, ha mégis, akkor ne gondoljuk azt, hogy ítélkezhetünk. S támogassuk azokat, akik egy összetört vízió után, újra megpróbálnak egyet elképzelni.
Forrás: Margaret blog
hirdetés
