2022. 10. 10.

„Nincs idő az önsajnálatra, el kell indulni és megpróbálni”– Tapolyai Emőke gondolatai az egyedülállóságról

Az egyház tele van keresztény egyedülálló nőkkel és férfiakkal – nemcsak a fiatal, hanem az idősebb korosztályban is. Tapolyai Emőke pszichológussal, szexológussal arról beszélgettek a Pax TV Életutak című műsorában, miért nem találnak párt oly sokan ma az egyházban, és mit tehetnek azok, akik elakadtak, akár kétségbe is estek az évek óta tartó egyedüllét miatt.

Miért van ilyen sok egyedülálló ember a gyülekezetekben? Ezekben a közösségekben hétről hétre férfiak és nők találkoznak egymással, mégis azt tapasztalják sokan, hogy az egyedülállóságuk túlságosan tartós, sokan meg is keserednek ebben.

A megértés útján jutunk el a megoldáshoz vagy más utat javasol?

Én nem a megértés felé mennék, mert szerintem azok, akik egyedülállóak és ezzel küzdenek, már mindent értenek, már számtalanszor megvizsgálták magukat. Inkább a bevállalás az, amiben itt érdemes változtatni, mert a tapasztalat azt mutatja, hogy minél tovább gondolkozunk valamin, annál nehezebben lépjük meg azt a lépést, amelyet szétanalizáltunk.

Ezzel arra utal Emőke, hogy nem annyira egyéni okok, sérülések, élettörténetek állnak e mögött az elakadás mögött, hanem jellemzően ugyanaz a probléma merül fel mindenkiben?

Hangsúlyoznám, hogy nem csak a gyülekezetekben vannak egyedülállók. A helyzet nem igazán különbözik attól, ami a gyülekezeteken kívül, tehát a világban általánosságban jelen van, és ez azt is jelenti, hogy egyetemes jelenségről van szó. A kérdés, hogy vajon mi az, amiben szenvedünk, mi az a korszellem, ami nehézzé teszi ezt az egész kérdést.

Akkor ez csak egy mítosz lenne, hogy a világban lévőknek könnyebben megy a társkeresés, illetve sikeresebbek ezen a téren?

Ahogy nézem azokat, akik hozzám eljöttek segítségért az elmúlt 25 évben, én nem látok különbséget az arányban. Ugyanolyan mértékben keresik a társukat a nem hívők is, ugyanolyan mértékben keresik azt, hogy állapodhatnának meg, legfeljebb kevesebbet beszélnek róla, vagy más megfogalmazásban. Mi hívők úgy beszélünk róla, mint egy Isten adta szövetség, amit keresünk. Ők úgy beszélnek róla, hogy jó lenne már végre megállapodni, meggyökerezni. A lényeg ugyanaz: szeretnék már valahol egy állandó kapcsolatban lenni, ami a holtomiglan-holtodiglan.

Mit ért a bevállalás alatt?  Egyszerűen csak be kellene vállalni egy kapcsolatot, nem kellene annyit gondolkozni?

Ha ez csak ennyi lenne, akkor felgyűrjük az ingujjunkat, kimegyünk, és az első emberrel, akivel találkozunk, azzal frigyre lépünk, mert bevállaltam – de nem erről van szó. Emögött azért nagyon sok szorongás és félelem van. Mindenki egyedi, de ezek az egyediségek azért valahol mégis feltűnően egységesen mozognak jelenleg. Ezekre a jelenségekre próbálok én magam is választ keresni azok által a beszélgetések által, amiket megéltem az elmúlt évtizedekben.

Ha arról beszélünk, hogy mit jelent bevállalni, akkor én biztos, hogy azzal kezdeném, hogy mennyi bennünk a bátorság és félelem. A válások gyakoriságával feltűnőbb lett az, hogy a házasság egy küzdelmes, nehéz feladat. Elvesztette a misztikus varázsát, hogy boldogan éltek, amíg meg nem haltak. Valójában ez nem ilyen egyszerű: jönnek a konfliktusok, a „vajon rosszul választottam?” kezdetű kérdések, a nehéz feladatok, a feszültségek, a vagyonelosztás, a gyerekek körüli terhek.

Ezek miatt a nehézségek, félelemek miatt már bele sem kezdünk egy kapcsolatba?

Gyakran ez a helyzet, mert már nem akarunk fölöslegesen szenvedni. A kor előrehaladtával egyre több kockázatot, veszélyt látunk, és egyre kevésbé akarunk kockáztatni. Valahol úgy vagyunk vele, hogy ezt már megszoktam, ez már így jó, én már nem akarok vitatkozni, konfliktusban lenni, újra kibékülni, bocsánatot kérni, megbocsátani.

Ugyanakkor abban sem érezzük jól magunkat, amiben benne vagyunk.

Az ismert rosszat mindig szívesebben vállaljuk be, mint az ismeretlen rosszat. Ez egy törvényszerűség: nagyon sokan ezért maradnak egy rossz kapcsolatban, rossz munkahelyen vagy egy rossz környezetben, mert azt legalább ismerem. Ott legalább tudom, hogy milyen eszközöket használjak.

Mit is jelent a bevállalás? Azt gondolom, mernünk kéne meglépni azt, hogy azáltal, hogy én a konfliktusokat, amelyek esetleg létrejönnek köztem és a választottam között, azt meg tudom oldani, képes vagyok elhordozni egy kapcsolat feszültségeit, nehézségeit.  

A mai kapcsolatkép szerint a házasság küzdelem, és egy idő után azt mondom, hogy ez már nem kell. Igazából a mai világban a legtöbb dolgot elég könnyen megkapjuk. Így viszonyulunk a kapcsolatokhoz is. Tehát egyik oldalról megspóroljuk a szenvedést, de a másik oldalról pontosan emiatt már nem nézzük ki magunkból, hogy meg tudjuk küzdeni a nehézségeket. Nem nézzük ki magunkból, hogy van hozzá erőnk.

Az ismeretlentől való félelem az egyik legnagyobb félelmünk. Tehát nem akarom azt, hogy valakivel találkozzak, és esetleg feszültségek alakuljanak ki közöttünk, és azt megoldjuk a kapcsolatért. Akkor inkább hagyjuk, nekem erre nincs erőm, nincs energiám.

De a csiszolódást nem lehet megspórolni.

Amikor egy egyedülálló ránéz egy jól működő párkapcsolatra, azt mondja, megpróbált kapcsolatot akarok, de próbaidő nélkül, megpróbáltatás nélkül. Tehát igazából ezt a szakaszt vágjuk ki. A végeredményt akarom, de nem akarom megküzdeni az utat.

Nem lehet úgy élnünk, hogy ne tegyünk bele küzdelmet, izzadságot, fáradtságot, megharcolást, megalázkodást, megbocsátást. Ha azt kihagyjuk, nincsen megpróbált kapcsolat. De az a probléma, hogyha ezt kihagyjuk, akkor igazából magunkban sem fogunk hinni. Azok az emberek, akik egymásba szerettek, végigküzdötték a kapcsolatukat, és mára van egy minőségi, megpróbált kapcsolatuk, nekik továbbra is vannak konfliktusaik, de már megtanulták elviselni a küzdelmeket, bíznak egymásban és az összetartó szeretetben.

Sokaktól hallom, hogy már el sem indul az ismerkedés vagy egy-két alkalom után megszakad.

Ennek az az oka, hogy a tökéletest akarjuk. És már a fantáziánkban, gondolatainkban se vállaljuk be azt a küzdelmet, amely elindítaná a kapcsolatot. Mindenkinek megvan az általa elképzelt idea, de ez az idea általában egy irreális mítoszokból összegyúrt valaki. A nőkkel szembeni elvárás, hogy legyen nagyon okos, tűzrőlpattant, de legyen nagyon szelíd, kedves, közben nagyon szexi és persze házias. De ugyanennek megvan a férfi változata is. Legyen olyan, aki hegyeket mozgat értem, és bárkit megöl értem, hogy megvédjen, de közben legyen nagyon szelíd, és Isten szerinti férfi.  Meg azért ha lehet, akkor legyen bevállalós és macsó. Ez egy torz kép. Ha ezt mind megkapnánk, olyan torz embert kapnánk, akiben nem bíznánk, mert pont az egyediségét veszítette el. Amit nem akarunk elfogadni, hogyha valakinek valahol van egy erőssége, annak van egy gyengéje is.

Mi csak az erősségeket akarjuk összegyúrni.

Megtapasztaltam, hogy az egyedülállók és különösen a tartósan egyedülállók gyakran sajnálják magukat. És ez a sajnálat valahol felhatalmazza őket arra, hogy ne lépjenek. Majd jön a tökéletes előbb-utóbb, vagy Isten hozza, vagy magától jön, de valahol várjuk, hogy majd megjelenik. Ez egy belekényelmesedés ebbe az állapotba.

Erre nincs idő. Nincs idő az önsajnálatra. Föl kell kelni és azt kell mondani, mint egy álláskeresésnél. Letörlöm a térdemet az eddigi kudarcok utám, fölállok, elindulok és megpróbálom. Meg kell prónálni azzal, aki nem 100 százalékos, mert olyan nincsen. De megpróbálom olyannal, aki 60-70 százalékos, az már átlagon felüli.

Sokan tudjuk és tudják magukról, hogy magasak az elvárások, de hogyan lehet ezeket elengedni? Ennek mi a folyamata?

Szembe kell nézni a félelmemmel, hogy akkor is megkaphatok egy minőségi kapcsolatot, ha a másik nem lesz tökéletes, mert mi majd kidolgozzuk. Mi együtt kidolgozzuk.

A minőségi kapcsolatok nem születtek, hanem azokért két ember megküzdött.

És itt térek vissza arra, hogy mit nézek ki magamból. Kinézni magamból, hogy igen, eddig hoztam rossz döntéseket, eddig sokat válogattam, de már nem akarok. Lépni akarok abba az irányba, hogy valahol megpróbálok megküzdeni egy kapcsolatért. Úgy megküzdeni azért a kapcsolatért, hogy akkor most tényleg beleállok. Tényleg felvállalom magam.

A félelem is egy nagyon erős motiváció, hogy ne kapjak újabb sebet. De van egy még erősebb motiváció: amikor valamibe szeretünk bele. És most itt a valamibe alatt azt értem, hogy abba az állapotba, hogy nem egyedül vagyok, hogy van valaki mellettem, hogy ezt az életet nem egyedül kell végig csinálnom.

Hogyha az én ideám mások véleményéből van összegyúrva, akkor nem világos, hogy kit keresek. És lehet, hogy oda kell visszamenni, hogy tulajdonképpen kit keresek. 

Sokak életében az egyik legnagyobb akadályozó tényező, hogy valami félresiklott a múltban, és emiatt kialakultak a félelmek. Ez sebként vagy akár páncélként ott van az ember lelkén, érzésein, és ebből nem tudnak kitörni.  Erre akkor az a legjobb emberi gyógymód, amit tehetünk magunkért, hogy ezt a félelmet megpróbáljuk felülírni egy ennél erősebb motivációval és reménnyel?

Így van. Ha valaki elesik a biciklivel, és többet nem ül fel a biciklire, mert lejött a bőr a térdéről, az egy életen át nézheti a legjobb bringát, és mindig sírni fog miatta. De aki azt mondja, hogy elestem, de akkor is akarok biciklizni, meg akarok tanulni száguldani, az akárhányszor elesik, feláll, letörli a térdét és megy tovább. Ez az a bevállalás, ami elősegíti, hogy amikor legközelebb elindul, akkor nem a félelem fogja motiválni, hanem azt fogja mondani, hogy meg tudom csinálni, mert ami mögöttem van, azt már végigcsináltam.

Hogyan jó ezért imádkozni?

Ha azt kérjük Istentől, hogy a félelmeinket vegye el, akkor tulajdonképpen a félelmeinket hangosítjuk fel. Mert akkor elkezdjük listázni, hogy mik a félelmeink. Én azt mondanám: „Istenem, adj nekem rugalmasságot! Adj nekem józan ítélőképességet! Adj nekem bátorságot, hogy meglássam és bevállaljam azt, aki mellett az életem gazdagabb lehet, és akinek az életét én is gazdagíthatom!” Én ezt kérném.

Borítókép - Fotó: YouTube- Pax TV
Szemle
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás