Miért fontos a diakónusok szolgálata? Mi a hívek szerepe, és hogyan tudnánk vonzóbbá tenni a hit gyakorlását? Vajon a paphiány adhat-e lehetőséget az egyházi megújulásra? Gorove Laci és felesége, Kriszta a Családok Jézusban közösség révén, jegyesoktatókként váltak ismertté sokak körében. Lacit ezúttal nem a házasságról, hanem a XXI. századi Egyház kihívásairól és a jelen lévő tendenciákról kérdeztük.
Miért döntöttél úgy, hogy diakónus szeretnél lenni?
A ’80-as évek elején, 18-19 éves koromban jelentek meg a II. Vatikáni Zsinat dokumentumai magyarul, és ezzel együtt VI. Pál pápa dekrétuma arról, hogy az állandó diakonátust visszaállítja. Annyira megfogott ez a lehetőség, hogy elmentem az akkori bíborosunkhoz, és kértem, hogy szenteljen diakónussá. Tőle megtudtam, hogy ez nem ilyen egyszerű, a 35 éves kort el kell érnem. Hiába próbáltam győzködni, nem lehetett mit tenni. De nem hagytam annyiban. Orvostanhallgató voltam, és akkortájt pont kórházba került egy szerzetes, akivel nagyon jóban voltam. A kommunizmus ideje alatt a papokat nem engedték be az intenzív osztályokra, nem voltak kórházlelkészek sem, így a szerzetes nem tudott áldozni. Mondtam tehát a bíborosnak, hogy milyen jó lenne, ha megáldoztathatnám a szerzetest, hiszen én bármikor bemehetek hozzá. Így kaptam 1980-ban írásos engedélyt az akkori esztergomi főpásztortól, hogy esztergomi főpásztortól, hogy elvigyem betegekhez az Oltáriszentséget, és áldoztassak. Valószínűleg én voltam az országban az első, aki civilként áldoztatási engedélyt kapott. Így indultam el a diakonátus felé vezető úton, később pedig elvégeztem a teológiát, és 36 éves koromban diakónussá szenteltek, addigra már öt gyermekünk született. Tulajdonképpen a papi hivatás sosem vonzott, így azon nem is gondolkodtam korábban.
Mikor diakónussá szenteltek, érdekes dolgok derültek ki, például, hogy tudok prédikálni, így az Országúti Ferencesek templomában, a többek által jól ismert vasárnap esti fél 8-as miséken kezdtem el prédikálni. A feleségemmel, Krisztával egy idő után elkezdtünk gondolkodni, mert azt láttuk, hogy nem jó ez így; míg ő a pici gyerekeinkkel a padban kínlódik, hogy minél kevesebb zajt csapjanak, én szép ruhában emelem az oltárnál a mise fényét. Éreztük, hogy jó lenne valamit közösen is csinálnunk. Amikor mi jegyesek voltunk , nem volt olyan könyv, csoport vagy tanfolyam, ami támpontokat tudott volna biztosítani számunkra, és láttuk később, hogy más pároknak is nagy lenne az igénye erre.
hirdetésKitaláltuk, hogy mivel a diakónus eskethet, keresztelhet, temethet, tehát „családi full service-t” tud biztosítani, megpróbálhatnánk jegyeseket felkészíteni, így segítve a boldog házasságokat.
A szolgálatom döntő többsége nem a hagyományos plébániai diakónusi szolgálatot jelenti, hanem elsősorban a jegyesek felkészítését. De egy éve nyugdíjban vagyok, úgyhogy megint kacérkodom a gondolattal, hogy valahol rendszeresen prédikáljak.
A diakónusok nem pappótlékok, de akkor mi a szerepük az Egyházban, miért fontosak?
Meggyőződésem, hogy van külön papi hivatás és diakónusi hivatás, és mindkettőnek helye van az Egyházban. Ha teológiai értelemben vesszük, akkor Jézus a teljes pásztori hatalmat a püspökökre hagyta, és a püspök főpásztori hatalma megoszlik a pap és a diakónus között, akik együtt végzik az oltárszolgálatot, az igeszolgálatot és a szegények szolgálatát. Az Apostolok Cselekedeteiben olvashatunk a diakonátus eredetéről; mikor az apostolok rájöttek, hogy már nincs idejük arra, hogy ellássák a szegényeket, az özvegyeket, akkor kiválasztották az első hét diakónust. VI. Pál pápa így fogalmazott: a diakónus a szegények és a rászorulók képviselője az Egyházban. Sok diakónustestvérem börtönlelkész vagy cigánypasztorációval foglalkozik, vagy a Katolikus Karitász munkatársa. Feleségemmel a szolgálatunk az örömhír hirdetése speciálisan házasoknak és házasulandóknak, mert láttuk, hogy sokan házasként szorulnak rá az Örömhírre.
Ugyanakkor azt is gondolom, hogy van különbség a hívek diakónusokhoz és a papokhoz való hozzáállásában. Sokszor közelebb érzik magukhoz a diakónust, mert tudják, hogy neki is vannak munkahelyi problémái, főnökei, családi gondjai, problémái.
A paphiányt mindig negatív oldalról közelítjük meg. Vajon ez a hiány adhat-e lehetőséget a megújulásra? Arra gondolok, hogy az Egyházban több szerepet kapjanak a hívek, az akolitusok és a diakónusok.
Azt gondolom, hogy nem paphiány, hanem hívőhiány van. Pont annyi pap van, amennyi kell. Ha pedig úgy látjuk, hogy nincs elég, akkor valamit nem jól csinálunk. Itt jön be a mi felelősségünk; egyrészt az a feladatunk, hogy hirdessük az örömhírt, és vonzóvá tegyük a kereszténységet. Amikor kimegyünk a templomból, mit látnak rajtunk mások? Azt, hogy mi lélekben megújultunk, lelkesen ugrándozó, boldog emberek vagyunk, vagy savanyú uborkák? Vajon vonzó az, ahogyan élünk? Ha vonzó lenne, akkor jönnének az emberek a templomba. A másik része a dolognak, hogy mi, hívek mennyire becsüljük meg a papjainkat. Vajon eszébe jut-e valakinek, aki hőbörög amiatt, hogy nincs pap, hogy meghívja a papját magához egy ebédre? Hány olyan vidéki plébános van, aki teljesen egyedül van az ünnepeken, nekünk pedig nem jut eszünkbe, hogy meg kéne hívni őt.
Tehát nem a paphiány az igazi probléma, hanem az, hogy a hitéletünk nem elég vonzó.
Nézzük meg, mennyi fiatal van a templomokban; még Budapesten sincs sok, vidéken meg főleg. Az pedig egy másik dolog, hogyha végighallgatunk néhány prédikációt, meg is értjük, miért nincs ott senki. Meggyőződésem, hogy a szentségi kegyelem mindig működik, és ez a házasságra is igaz. Hogyha komolyan veszem a házasság szentségét, akkor a szentségben mindent megkapok ahhoz, hogy boldog legyek a házastársammal. Ez nem áldozatmentes, nem munkamentes folyamat, de a lehetőségem megvan rá. És ugyanígy, ha valaki elmegy papnak, akkor mindegy, hogy tényleg volt-e hivatása, vagy csak a szülei beszélték rá, mert a fölszenteléssel ő is megkapja a kegyelmet arra, hogy hatékonyan, erővel hirdesse az örömhírt, ugyanúgy, ahogy az apostolok tették. De ha nem veszi igénybe ezt a kegyelmet és a prédikációjában nem a Szentírásról beszél, akkor nem lesz hatékony, lelkesítő. Ahogy Ferenc Pápa fogalmaz: „Vannak keresztények, akiknek látszólag nagyböjti stílusuk van, húsvét nélkül.” (EG 6.)
Fotó: Somogyi András
Beszéljünk az első keresztény közösségekről! Hogyan épültek fel ezek, milyen szerepeket töltöttek be ott a hívek?
Az Apostolok Cselekedeteiben azt olvassuk az első keresztényekről, hogy egy volt a szívük és a lelkük. A lényeg a közösséglétben és egymás támogatásában van. „A hívek mind összetartottak és mindenük közös volt. Birtokaikat és javaikat eladták, az árát szétosztották mindenkinek szükségéhez mérten, naponta egy szívvel-lélekkel ott voltak a templomban, házanként végezték a kenyérszegést, örvendezve és a szív tisztaságával vették magukhoz az eredetet. Dicsérték Istent, az egész nép szerette őket, az Úr pedig naponta növelte az üdvözülendők számát.” (ApCsel 2,44-47) A feladatok megosztását tekintve szinte a kezdettől fogva voltak fölszentelt személyek, az apostolok és a diakónusok, ugyanakkor a hívek közül mindenkire olyan feladatot bíztak, amihez kedve volt, amit jól tudott végezni.
Egy közösségvezetőnek az a dolga, hogy lássa, milyen feladatok vannak, és megtalálja azt, aki az adott teendőre alkalmas, akinek öröme telik a feladat elvégzésében.
Christian A. Schwarz A Lélek ajándékainak 3 színe c. könyvében azt írja, nagyon egyszerűen onnan lehet sejteni, hogy milyen adományaid vannak, hogy mihez van kedved. E téren mi, keresztények nagyon rosszul gondolkodunk. Ha egy feladat nehezen megy, azt mondják nekünk a közösségben, hogy majd Isten megjutalmaz érte, csináld csak, kitartás. Ha viszont olyan feladatot vállalok el, amit szívesen csinálok, akkor könnyen elhangzik az, hogy ebben biztos önzés van, és kicsit vissza kéne fogni magad. Nem hisszük el, hogy az Isten örömre hívott bennünket. Még mindig bennünk van a középkori egyházszemlélet. Krisztával úgy gondoljuk, hogy vannak a csónakban ülő keresztények, és vannak a vízen járók. Amikor Jézus azt mondja Péternek, hogy gyere, és Péter kilép a vízre, akkor Jézus semmivel nem szereti jobban Pétert; nem haragszik a többi apostolra, aki nem szállt ki a csónakból, nem tesz szemrehányást nekik. Az egyetlen különbség, hogy Péter járt a vízen, a többiek meg csak nézték. Mindannyiunknak lehetősége van kilépni a vízre, és megtapasztalni a vízen járás élményét, de ha valaki nem akar, akkor nem is fog.
A Katolikus Egyház nemrég indult el a szinodalitás útján. Milyen változásokat hozhat az Egyházban az, ha a hívek jobban kifejezhetik a véleményüket?
Ferenc pápa már a II. Vatikáni Zsinat szellemében növekedett. Ő kifejezetten figyel arra, hogy minden, ami az elmúlt évtizedekben a zsinat gondolataiból, irányaiból még mindig nem teljesen valósult meg, az kibontakozzon és valóra váljon. Ennek egyik jele, hogy – pozitív értelemben véve – lentről épít. Az életem 65 éve folyamán láttam, hogyan dolgozik a Lélek az Egyházban, és borzasztó hálás vagyok ezért, nagyon lelkesít. Ferenc pápa abban is újított, hogy körlevelei nem egyházi nyelven íródnak, hanem egyszerűen, világosan és mindannyiunknak fogalmaz. Úgy kezdi a leveleket, hogy ’kedves testvéreim és nővéreim’, és úgy írja alá egyszerűen, hogy ’Ferenc’. Mindannyiunkhoz szól. A pápa azt is szorgalmazza, hogy ne várják el a helyi egyházak vagy püspökök, plébániák, hogy felülről kapjanak irányítást arra vonatkozóan, mit kell csinálniuk.
Ferenc pápa világos irányelveket ad, de ránk bízza, hogy az irányelveket hogyan valósítjuk meg.
„Nem helyes, ha a pápa kiváltja a helyi püspöki karokat az ő területükön fellépő problémák megítélésében. Ebben az értelemben felhívom a figyelmet annak szükségességére, hogy előrelépjünk egy üdvös »decentralizáció« útján”. (EG 16) Ez nehéz nekünk, mert azt szeretjük, ha konkrétan megmondják, mit csináljunk. Félünk szabadon gondolkozni, nem merünk a szabadságunkkal élni, és a törvények betartása helyett a Lélekre figyelni.
Ha meg kéne álmodnod a jövő Egyházát, milyennek képzelnéd el?
Nagyon foglalkoztat az ökumenizmus és az, hogy hogyan tudnánk tényleg egy akol és egy nyáj lenni, hogy legalább mi, keresztények összetartsunk. Ezenfelül pedig nagyon fontos lenne, hogy ne a szokások, hanem meggyőződéseink és istenkapcsolatunk mentén éljük az életünket. Azt látom, hogy ahogy a házasság, úgy a hitgyakorlás is el tud laposodni, és egyszerű szokássá válhat. Nézd meg a húsvéti körmenetek döntő többségét. Lelkes, allelujázó népet látsz vagy egy gyászmenetet? Vonzó, amit látsz? Valljuk be, nem mindig az.
Egy hitetlen munkatársam egyszer azt mondta, hogy én vagyok az egyetlen olyan keresztény ismerőse, aki tényleg úgy él, ahogy beszél. Bár szerintem nagyon messze vagyok ettől, úgy tűnik, valami mégis látszik rajtam. Azért is mondta ezt a munkatársam, mert egy alkalommal felajánlottam neki az autónkat, hogy így el tudja vinni nyaralni a családját. Ennyi történt, és ő akkor azt tapasztalta meg, hogy ez az ember tényleg úgy él, ahogy beszél. Ha Jézus azt akarta volna, hogy az evangélium tényleg mindenkihez eljusson – és mindenkihez örömhírként jusson el -, nem ránk bízta volna a terjesztését. Azért bízta mégis ránk, mert tudja, hogyha beszélünk róla, akkor előbb-utóbb úgy fogunk élni.
Fekete Ági
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás