Így váltunk a háború virtuális hadifoglyává

Több mint két hete határozza meg az életünket, a mindennapjainkat, a gondolatainkat az orosz-ukrán háború. S habár kétségtelenül tapasztalható egy gyönyörű összefogás, amelynek része a humanitárius segítség, a menekültek befogadása vagy például az imádságban lévő összefonódás, mégis emellett váltunk – én magam az élen – fogyasztóivá ennek a harcnak.

Reggel ezzel kelek és éjszaka ezzel fekszem – hogy aztán éjszaka álmatlanul vagy éppen rémálmoktól gyötrődve fetrengjek az ágyamban. „Ez történt a háború tizenharmadik napján” – olvasom a cikket és közben azon veszem észre magamat, hogy olyanná váltam, mint aki egy akciófilm-sorozatot követ, óránként követve a fejleményeket és a vele kibontakozó tragédiát. Pörgetem a háborús képeket és videókat, nézem a rakétákkal kilőtt házak maradványait, a határnál lévő sorokat, ahogyan egyik napról a másikra százezrek élete változik meg. Azt veszem észre magamon, hogy ülök a szobámban és frissítgetem, hogy ennek a nagyon is valóságos akciófilmnek éppen mi a következő jelenete. S azt látom, hogy nagyon sok ismerősöm és barátom vált hozzám hasonlóan a háború virtuális áldozatává és láncolta magát oda az internethez, hogy a lehető legfrissebb információ birtokában legyen.

hirdetés

Persze a közösségi média rátesz még egy lapáttal, az algoritmusok mindent megtesznek, hogy virtuális hadifogoly váljon belőlünk, aki képtelen kiszakadni a háború hálójából.

Ahogy telnek a napok úgy válunk egyre érzéketlenebbé: nem áltatom magamat, hogy a háború habos-babos lenne, de mégis úgy jelennek meg a halottakat és sebesülteket ábrázoló fényképek a különböző híroldalakon, ahogy annak nem szabadna lennie. Hihetetlen, hogy görgetem a Facebook-hírfolyamot, és egy cuki macskás kép és egy kisbabájáról boldogan posztoló kollégám fotója között egy elesett katona képe látható, aki a hóban fekszik szétterülve. Egy fiatalemberé, aki még a családjával együtt tölthette a legutóbbi karácsonyát, aki előtt ott volt az élet – és aki egészen biztosan nem arról álmodozott, hogy huszonpárévesen a hóban fekve fog holtan feküdni – úgy hogy azt az egész világ látja. Micsoda fájdalom lehet a szüleinek, a barátainak, a szerelmének – mi meg csak görgetünk tovább. Ez botrány, és még nagyobb botrány, hogy ez ellen senki nem szólal fel, hogy senki nem érzi a felelősségét abban, hogy gépekké váltunk és járulékos veszteségnek gondolunk másokra.

Biztosan kommunikációs szakemberek úgy fognak majd visszaemlékezni erre a háborúra, mint ami a legjobban volt dokumentálva, hogy soha nem volt még olyan ütközet, amelyről ilyen gyorsan érkeztek volna a legfrissebb információk.  De vajon vizsgálni fogják-e, hogy milyen pszichológiai kárt és érzéketlenséget okozott a szívünkben az, hogy ilyen nyersen ismertük meg a részleteket? Vajon felébredünk-e, hogy amit látunk az nem egy akciófilm, hanem maga a valóság és maga a tragédia, ahol fiatal életek ezrei érnek véget, ahol milliók kényszerülnek menekülni?

Olyan jó lenne, ha a hírfolyam következő híre már arról szólna, hogy ez a háború véget ért és újra béke lesz. De addig is, rá kell vennünk magunkat arra, hogy ne egy élő valósághowként tekintsünk az eseményekre, csillapítani kell a hírek iránti szomjúságunkat és tisztelettel viszonyulni minden embertársunkhoz: a katonához, a menekülthöz, a sérülthöz, az élőhöz – és a halotthoz.

Békét a világnak, békét a szívünknek!

Martí Zoltán

hirdetés