Élesednek a társadalmi feszültségek Kanadában, ahol nemrég megkezdődött a 19-20. század során bentlakásos iskolákban elhunyt őslakos gyermekek jelöletlen sírjainak feltárása. Az egyházak szerepéről, az egyre jobban forrongó társadalmi feszültségekről kérdeztük a Kanadában szolgáló Forrai Tamás Gergely jezsuita szerzetest.
A 19. század végén Kanadában bentlakásos iskolák segítségével szerették volna integrálni és asszimilálnia az őslakos gyermekeket. Ezen iskolákat az állam felkérésére az egyházak tartották fenn. Gyermekek százainak sorsa volt ismeretlen szüleik számára, a történelem feldolgozásával és a sírok feltárásával a kanadai állam az elmúlt évekig adós volt. A felszakadó sebek, a több száz jelöletlen sír feltárása elsöprő indulatokat generált az elmúlt hetekben. Forrai Tamás Gergely SJ jelenleg Torontóban szolgál, őt kérdeztük a kinti egyházakat ért támadásokról, az őslakosok tragédiájáról és a társadalmi kibékülés lehetőségeiről.
Hogyan éli meg kinti magyarként a történteket?
Néhány éve itt élőként megdöbbentőnek, fájdalmasnak érzem az eseményeket. Ahogy az egész lakosság, úgy a kanadai magyarok is – úgy érzem – nagyon megosztottak az értelmezésben. Pedig tulajdonképpen a most feltörő bennszülött érzések – mutatis mutandis – számunkra is valamennyire átérezhetőek lehetnek: olyan lehet ez a bennszülöttek számára, mint számunkra Trianon, amikor egyik napról a másikra, érthetetlenül meg kellett tapasztalni, hogy ami eddig a mienk volt, az már nem a mienk… Így vesztették el ők a földjeiket, így akarták elvenni tőlük identitásukat és kultúrájukat, sőt tőlük még a gyermekeiket is.
hirdetésMilyen a közhangulat?
A közhangulatot főleg a médián keresztül érzem. Amit a média önt magából hetek óta, az egy mélyen sebzett társadalom kitörő döbbenetét mutatja. Mintha nem tudtak, vagy legalábbis nem beszéltek volna sosem a múltról. Bár ez az ország egy késői és így „szelídebb” gyarmatosítás szülötte, a történet a klasszikus európai nagyhatalom és a vele szemben esélytelen bennszülöttek viszonyát hozta felszínre. Mindez ráadásul egy felfokozott időszakban, az észak-amerikai politikai mainstream által erősen ideologizált szűrőn át érkezik meg, amit a critical race theory és a cancel culture fémjelez itt is. Az elméleten túl ez most sorozatos szobordöntéseket és templomfelgyújtásokat jelent, ahol az állam mintha nem lenne ura a helyzetnek.
Azt kell látni, hogy a hangulat annyira feszült, hogy az egyházak nem is mernek megszólalni, mert minden hárításnak tűnhet, ami most itt olaj a tűzre.
(Közelünkben egy idős, ismert plébánost nyugdíjaztak azonnali hatállyal, mert azt mondta, hogy talán tettek valami jót is ezek az iskolák…)
Kanada gyarmatosításának lépései kevésbé élnek a köztudatban, mint az Egyesült Államoké. Mit kell tudni ezeknek az eseményeknek a történelmi hátteréről?
E hónapok a kanadai múlt és jelen fájdalmas terheit, kérdéseit hozták a felszínre. A sokkal véresebb amerikai történethez képest itt később, békésebben és a „szerződéseket” jobban tiszteletben tartva, de mégis beszorítottak bennszülötteket a rezervátumokba. Az 1867-ben létrejövő Kanada – folytatva korábbi kisebb kezdeményezéseket – egy átfogó asszimilációs politikát épített fel. Ennek az eszköze volt a kötelező általános oktatás, benne főleg a most előtérbe került nagyszámú bentlakásos iskola („residential schools”) 1883-tól, amely alapjaiban az angol oktatási rendszer különben mindenütt szokásos része volt. Az itteni közegben azonban kötelező formában (sokszor rendőri jelenléttel) szakították el a gyermekeket a családoktól (hiszen az iskolákba az állam sokszor többnapi távolságból szedte össze a gyerekeket), az oktatást csak angolul tartották (szigorúan tiltva, büntetve az anyanyelven való megszólalást), „alkalmas és hasznos” állampolgárrá akarván nevelni őket. Mindezt tették ráadásul egy olyan világban, ahol a testi fenyítés a nevelés hétköznapi része volt mindenütt.
A fájdalmas az, hogy mivel az akkor formálódó államnak nem voltak eszközei ehhez, ezért e feladatot „átruházta” az egyházakra.
A sajátos angol/francia, azaz protestáns/katolikus rivalizálás hozzásegített ahhoz, hogy az egyházak aktívan részt vegyenek e folyamatban, mind az új állam építésében való részvétel, mind a hittérítés rosszul felfogott érdekében. Az egyházi oktatás, ami számunkra és a világ többi részén az áldásos szolgálatot jelenti, itt most mintha csak az ellenkezőjét jelentené.
A Katolikus Egyház szerepére nagyobb hangsúly helyeződik, holott a többi egyház is fenntartója volt ezeknek az iskoláknak.
Összesen 139 iskola volt e rendszer része, ebből 64-et tartott fenn a katolikus egyház, míg a többi Anglikán, United Church és Presbiteriánus és más kisebb egyházak által volt fenntartva. A mostani médiahadjárat szinte csak a Katolikus Egyház bűnéről beszél. Egy újabb történelmi tapasztalat arról, hogy miért és hogyan rombolhat az, ha az Egyház és az állam túlságosan összefonódik.
Az állam felelősségét nem hangsúlyozzák ki? Miért kap a médiában nagyobb figyelmet a Katolikus Egyház?
Ez egy megdöbbentő hangsúlyeltolódás: a sajtó egyáltalán nem beszél állami felelősségről, csak a Katolikus Egyházéról. Pedig ezek az iskolák állami igényre, állami feladatot láttak el, állami kontroll alatt. Ezeknek az iskoláknak többsége az 1880-as években lett alapítva és az 1970-es, 80-as években lett bezárva. A mindvégig világosan látható számok alapján az iskolák végig „alulfinanszírozottak” voltak, ami folyamatos alultápláltságot, betegségnek kitettséget és így magas halálozási számokat jelentett. A teljes időszakban összesen mintegy százötvenezer gyerek lehetett e rendszerben.
A megdöbbentő az, hogy ma (!) több bennszülött gyerek van államilag elrendelt gyámság alatt, a szülőktől elvéve, mint ahány gyerek bármikor is volt egyszerre az ekkori iskolákban.
Tisztában voltak a sírok létezésével a kinti egyházak tagjai, vagy meglepetésként érte őket?
A hírekben említett temetők esetében alapvetően az iskolák melletti elhagyatott temetőkről van szó, amelyek még így is ismertek voltak a helyiek előtt. Ezekbe a százéves történet alatt az ott elhunyt gyermekeket, tanárokat, szerzeteseket, sőt sok helyen a helyben élő felnőtteket temették. A hivatalos állami dokumentumokból látszik, hogy az állam nem adott forrást az elhunytak hazaszállítására sem. Ami a sebeket még különösen felszakítja, hogy sokszor az elhunyt gyerekek nevét sem rögzítették! Az emlékek feldolgozása lassan, de már az 1980-as évektől elindult. A 2010-es években egy széles konszenzussal felállított bizottság, a Truth and Reconciliation Bizottság (TRC) állított össze egy nagyon részletes, mély anyagot. A TRC 2015-ös ajánlásai között már ott volt ezen temetők állami rendezése, a gyermekek beazonosítása. Sajnos, ahogy e fontos szöveget se ismerte meg a lakosság többsége, úgy a sírok rendezését sem végezte el az állam. Pedig sok fájdalmat meg lehetett volna előzni.
Mit lehet tudni a gyermekek halálának okairól?
A TRC 2015-ös hivatalos megállapítása szerint 3,200 gyerek halhatott meg e száz év alatt, de ma talán 4,100 gyerekről is tudunk. Az akkori vizsgálat szerint csak a TBC okozta a halálesetek majdnem felét, nem sokkal maradt el az influenza és a tüdőgyulladás! A nálunk ismert spanyolnátha önmagában hatalmas pusztítást végzett itt. Ne felejtsük el, hogy a TBC itt is népbetegség volt más fertőzésekkel együtt, és ha egyszer megjelent egy zsúfolt intézmény alultáplált gyermekei között, ott nem lehetett megállítani. Emellett még sok baleset (pl. tűzeset) történt, sőt tudunk hazaszökő és útközben meghalt gyerekekről. Ismert a XX. század legelejéről egy államilag megbízott orvos jelentése, amely olyan súlyosnak tartotta e helyzetet, hogy anyagát nem engedte az állam nyilvánosságra hozni annak idején. A mi plébániánk közösségében is él még egy idős, ötvenhatos magyar orvos, aki a hatvanas-hetvenes években sokáig gyógyította indián és inuit TBC-s gyermekek sokaságát. Még ekkor is érvényes volt, hogy az ekkor általános TBC veszélyesebben hatott az ő szervezetükre, amely még kevésbé volt ellenálló e betegségre.
Feloldható ez a társadalmi feszültség? Vagy ezzel a tragédiával megszűnt a bennszülöttek evangelizálásának a lehetősége?
Fel kell oldani, mert ez szétrobbantja a társadalmat! Új, hatékonyabb és a bennszülötteket sokkal jobban bevonó, hosszú távú folyamatokat kellene végre beindítani állami szinten, a sok felületes kezelés után. És természetesen itt sincs egyszerű, általános, gyors megoldás a gyarmatosítás sebeinek orvoslására.
A kiengesztelődés lassú folyamata éppen ott elengedhetetlen, ahol csak közös erőfeszítéssel történhet meg a gyógyulás. Keresztényként ezért feladatunk megismerni, megérteni és meggyászolni a múltat, elszenvedni ennek kitörő haragját, és vállalni a jelenben a kiengesztelődés aktív szolgálatát.
Azt azért jó látni, hogy sok helyen a keresztény bennszülöttek állnak most ki falusi templomaik és így egyházuk védelmében!
Ezért hiszem, hogy habár ez az idő nagyon megrostálja őket, a valódi missziós munka gyökerei megmaradtak. Ezekre lehet még építeni. Legalább ennyire romboló mindez azonban az egész kanadai egyházra is.
Olyan hitelvesztés ez, amit nehéz lesz újból megteremteni. Egy eszköztelen, alázatos egyházé itt (is) a jövő.
Egy erős követelés most, hogy az Egyház kérjen bocsánatot és ezt maga a pápa mondja ki, mégpedig itt, kanadai földön! Ez azért meglepő most, mert 1991-től kezdve egy sor hivatalos katolikus bocsánatkérés történt, sőt a TRC ajánlása szerint nagy összegű jóvátétel is kifizetésre került. Már 2009-ben XVI Benedek Rómában fogadta a bennszülöttek küldöttségét és az akkori kiengesztelődést az azon résztvevő bennszülött vezetők elfogadták. Idén decemberre van tervezve egy újabb ilyen római találkozás Ferenc pápával.
Milyen forrásokból lehet hitelesen tájékozódni a történtekről?
A rengeteg anyag között talán a legfontosabb, komoly munka a Truth & Reconciliaton Bizottság 2015-ben elkészült részletes munkája: Honouring the Truth, Reconciling for the Future, ami elérhető ONLINE ITT. Ez egy hiteles, részletes anyag, a végén konkrét ajánlásokkal. Fontos olvasmány ez nekünk, magyaroknak is, akik történetéből szerencsére kimaradt a gyarmatosítás tapasztalata.
hirdetés
Még nem érkezett hozzászólás