A Papp válaszol – krízis a hitben, bizonytalan hivatás, tinédzser párkapcsolat

A Papp válaszol legújabb részében három egészen eltérő kérdésre reagál Papp Miklós görögkatolikus pap: egyik kérdezőnk hite egy szomorú történet kapcsán rendült meg, másikuk a hivatás bizonytalansága kapcsán kérdezett, míg utolsó kérdezőnk egy olyan édesapa, aki gyermeke kapcsolatáért aggódik! Olvassatok, kommenteljetek – és kérdezzetek!

Mátyás (Miskolc)

Van egy ismerős családunk, ahol koronavírusban meghalt az anyuka, a gyerekét egyedül nevelő anyuka. A gyerek apja undorító módon kivonja magát, a nagyszülők fogják felnevelni a kicsit. Amióta ezt én tudom, megtört bennem valami. Rendszeresen szolgálok az oltárnál, és a kisgyerekes buzgóságom most emiatt megtört. Vagy átmegyek ezen, vagy megtört hitű leszek. Most egy lépéssel hátrébb léptem az oltártól. Másokat ez nem nyomaszt? Csak én vagyok hiperérzékeny? Vagy gyönge a hitem?

Hidd el barátom, mindannyian hátrébb léptünk egyet az oltártól. A pápa, a bíborosok, a papok, a ministránsok, és az érzékeny hívek is. Hátrébb léptünk, mert nem fogjuk fel, kinek az oltáránál is vagyunk, kinek az oltára körül gyűlünk össze. Ki ez az Isten? Amit most érzünk, az valóban megrendülés, teológiai kérdésözön, magunkra hagyottság, és sok fájdalom. Nincs szíve, aki az ilyen eseteknél nem rendül meg, aki a járványban csak anyagi veszteségeket lát. Attól még nem vagyunk hitetlenek vagy istenkísértők, mert az őszinte emberi érzéseinket megengedjük magunkat, s merjük azokat is Isten elé tárni (őszinte fájdalommal, de nem káromkodva).

Mégis a húsbavágó, heves, fájdalmas érzéseken túl az ész tapogatózni kezd, s az értelem megállapításaihoz kell egyfajta higgadtság. Mit jelent a hitünk, az istenképünk szempontjából egy ilyen példa nélküli járvány? Ez a krízis a hitfejlődés egy szakasza. Felidéződik egy biblikus fogalom: az „istenfélelem”. Ezt a fogalmat igyekszünk az újszövetségi szerető Isten képével szépítgetni, igyekszünk a vallásgyakorlás pszichológiája szerint a „félelem” szavát „hódolattal, bizalommal, tisztelettel” helyettesíteni (ami helyes is). Mégis néha van olyan benyomásom, mintha a „rettenetes” Istenből ölebet faragnánk. Mintha a kozmoszt tartó Isten a kellemes kis életünk egy kedves díszletévé válna, kellemes tapintású „jóisten plüssfigurává”, aki úgy szeressen minket, ahogy mi jónak látjuk, úgy viseljen gondot, ahogy mi elvárnánk. Csak annyi erkölcsi parancsot adjon, ami nem zavarja a „boldogságunkat”, s különben is, mi magunk akarunk válogatni a dogmatikai igazságai között. Néha van olyan érzésünk, mintha a „valódi Isten” kiszorulna a „formálisan rendes” vallásgyakorlásból, még Benedek pápa is panaszkodott: nehogy a keresztény istenkép a jóléti élet ideológiájává váljon. Mint amikor a házastársunkra ráillesztünk egy jó szerepet, s „formálisan rendben” éljük vele a házaslét közös szerepét – csak őt magát nem hagyjuk szóhoz jutni. Ahogy az emberek sem tűrik a róluk alkotott projekciókat, néha Isten le akarja rázni az összes emberi kivetítésünket, s meg akar mutatkozni az „isteni Isten” a sok emberi elképzelés köntösén túl. Azt hiszem, néha Isten is „megrázza magát”, s engedi, hogy egy-egy természeti esemény, vírus, történelmi helyzet rést nyisson, amin keresztül ráláthatunk a felfoghatatlanságára.

hirdetés

A Biblia egyik kulcsmondata: „a bölcsesség (és így a boldogság) kezdete az Úr félelme”. Ne legyen a vallásosságunkban beteges félelem, rettegés, szorongás. Ezen lépjünk már túl, miután egy kicsit megismertük Jézus Krisztus szerető Atyját. De igenis legyen az „isteni Istennel” való kapcsolatunkban több tisztelet, alázat, drámaiság, szellemi engedelmesség. A járványhelyzet olyan komollyá teszi a hitünket: a fájdalmak, nemértések, gyász ellenére mégis hinni – az nagyon komoly. Az „isteni Isten” megbonthatatlanul szeret, de a gondolatait nem érthetjük mindig, akkor már nem Isten volna. A „valódi Isten” nem vesz ki a világból, de meg akar óvni a szeretetlenségtől, a gonosztól. Az „élet Istene” olykor enged meghalni biológiailag, de nem engedi ránk következni a „teológiai halált”, az abszolút elszakítottságot – ha mi sem akarjuk.

Talán te is láttad a „Pi élete” c. filmet, ahol egy tengeri viharban a hánykolódó csónakba a fiúval beszáll egy tigris is. A tigris utazik és szenved vele, megmentik egymást, s a film végén a tigris visszamegy a dzsungel sötétjébe, tigrisként visszanéz, és mordul egyet. A főhős tudja, hogy megmentette őt a tigris, de nem szabad azt hinnie, hogy megszelídítette vagy teljesen érti. Ez a tigris maga Isten az ember hánykolódó sorsában. Közel jön, szenved velünk, megment minket – de azért marad tigris!

Anna (Veszprém)

Miklós atya sok helyen arról ír, milyen alapvető fontosságú az életben a hivatástudat. Hogy egyszer, az elején kell jól dönteni, mert ha nem… Mi van akkor, ha valakinek nem stabil a hivatástudata? Vagy azért, mert korábban lebeszélték arról, amilyen irányba ment volna, vagy azért, mert több minden érdekli, és emiatt (még) nem biztos abban, hogy jó helyen van, vagy mert bizonyos okokból (még vagy már) fél váltani. Ennyire központi kérdés lenne az, hogy hivatásnak tekintem-e a munkámat?

Kalapáccsal szeretném mindenki fejében szétverni azt, hogy elsősorban a munkánk a hivatásunk. Aránytalanul fontos lett a munka (és a pénzkereset) a modern ember életében, és önmagunkat is aránytalanul azonosítjuk a munkánkkal. Sok-sok dolog tehet arról, hogy ilyen lett a gondolkodásunk: benne van az ipari forradalom sokkja a családi életre vonatkozóan, a kommunizmus sztahanovista munkaközpontúsága, s az Egyház is képes túlhangsúlyozni a munka, a szolgálat, az aktivitás szerepét. A mai érzékeny fiatalok már jól érzik: nem is annyira követendő példakép az az ember, aki csak dolgozott élethossziglan, életében másodosztályú polgárok voltak a házastársa és a gyerekei, feladta a vasárnapi istentiszteletét, az egészségét, a kultúra kincseit – mert a munka!

A kalapáccsal szétvert végletek helyére szeretném elültetni: az embernek egyetlen hivatása van, Krisztus követése. A legfőbb hivatásunk nem életünknek egy-egy szelete, hanem a holisztikus egész. Az az alaphivatásunk, hogy mindig és mindenhol azt keressük, hogyan kell itt és most intelligensen és szeretettel viselkedni Krisztus követésében. Tulajdonképpen ez az alapdöntésünk (optio fundamentalis), s ezt ültetjük át először a nagyobb, aztán kisebb döntések síkjára. Ebbe az alaphivatásba illesztjük a vallásgyakorlásunkat, ehhez választunk házastársat, barátokat, közösséget, s ezt keressük a munkában, a játékban, a sportban, a kultúrában is.

Főszabályként valóban azt kell leírnom: az ember keressen olyan munkát, amiben a leginkább meg tudja valósítani Krisztus követését, ahol a leginkább tud intelligensen és szeretettel élni. Főszabályként érvényes, hogy a talentumot bűn elásni: ha a nagy Isten képességeket adott, akkor merni kell nagy munkákba, vezető pozíciókba, széles felelősségbe belevágni, versenyezni, áldozatot hozni. Főszabály, hogy csak akkor fogsz „flowban” dolgozni, ha szereted a munkát, ha önmagad egy részével azonosítod, ha fontos az ügy, ha az üdvösséged útjához tartozónak érzed.

Ám az is főszabály, hogy az ember identitása komplex: több lábon élünk.

S nem mindig sikerül a munka világában ott elhelyezkednünk, ahol álmaink munkáját végeznénk. Az ember tervezzen és tegye meg, ami rajta múlik – ám az élet egy nagyon sokismeretlenes egyenlet, nem mindig illeszkedik a tervezőasztalunk vonalaihoz. Ha olyan munkát kell elvállalnunk, ami képesítésünk alatt van, amit nem igazán szeretünk, az is válhat hivatássá: ha átimádkozzuk és igyekszünk a komplex identitásunkba beilleszteni. Talán friss házasként, kezdő munkaerőként nem álmaink munkahelyén kezdünk, de lépegetünk az úton, s keressük a helyünket. Talán egy szülés után nem a képesítésünk szerinti munkakört kapunk, de nem sajnáljuk, mert még a gyerekek többet igényelnek belőlünk. Talán betegség, történelmi helyzet, családi esemény keveri újra az élet kártyáit. Olyan is lehet, hogy a tisztességes munka mellett ezer más dolog is érdekelne, vagy talán belesodródtunk egy munkakörbe, de anyagi okok miatt nem tudjuk otthagyni (pl. „csókos” hitelünk van): ilyenkor a munka mellett érdemes keresni olyan tevékenységet, amibe a szívünket jobban beletehetjük (önkéntes munka, karitász, a közjó szolgálatának valamilyen formája, egyházi szolgálat). Ám az is megtörténhet: az alaphivatásunk és a személyünk komplexitása éppen azt követeli meg, hogy váltsunk munkát, munkahelyet, tanuljunk új szakmát. Talán a fejlődéslélektani, családi, anyagi helyzetünk váltásért kiált.

Az életvezetés alapszabálya, hogy mindig „felfelé” a nagyobb döntések koherenciája felé kell figyelni: Mi szolgálja jobban önigazságunkat, amibe igazán beletesszük önmagunkat? Mi támogatja jobban a normális családi életünket, ahol a házastársunk és a gyerekeink nem másodrangúak? Hol vagyunk inkább a szeretet, a közjó, magasabb értelem szolgálatában? Mi támogatja a keresztény vallásgyakorlásunkat, a vasárnapi Liturgiát, a keresztény erkölcsöt? Mi óvja a testi-lelki egészségünket, mi nem betegít? S mi nem tesz kulturálatlan barbárrá, haszonelvű géppé, megalázott cseléddé?

Albert Camu szerint az istenek azért büntették Sziszüphoszt az állandóan leguruló szikla szüntelen visszahengerítésével, mert azt gondolták: nincs rettenetesebb büntetés a haszontalan és céltalan munkánál. Krisztus követésében, a talentumok felelősségében, merni kell a megfelelő munkáért tanulni, küzdeni, tovább képezni magunkat, s ha kell, váltani. Ám Krisztus követésében már a mindenki munkájában jelenlévő sziszifusziság is megváltást nyert. Egyetlen valódi munka sem alantas, mindegyikben lehet Istent és a felebarátunkat szolgálni. Minden munkában lehet üdvözülni, válhat hivatássá.

Gábor (Baja)

18 éves, mélyen hívő fiam megismerkedett egy 14 éves szintén keresztény (katolikus) hitét gyakorló lánnyal. Nagyon jó a kapcsolatunk, mindent megbeszélünk. Átbeszéltük a lehetséges párkapcsolat buktatóit, nehézségeit. Számba vettük, illetve próbáltam elmagyarázni a pszichológia, fejlődéslélektani, erkőlcsi oldalról. Beleszőttem az Egyház tanítását, Bibliát a magam egyszerű tudásával. Láthatóan, ezekkel tisztában van, de hajthatatlan. Lehet e jövője a kapcsolatnak (főleg életreszóló)? Mit mond erről a világi mentál tudomány és mit mond az Egyház tanítása? Ki sérülhet jobban ha valami rosszul alakul?

Annak nagyon kell örülni, ha a mélyen hívő fiam egy mélyen hívő lányba szerelmes! Én egyre hangosabban mondom, hogy azzal érdemes házasságot kötni, akivel a szentségek is összekötnek. Elég volt már abból, hogy „csak rendes legyen”…

A jelen helyzethez két tanácsot adnék: egyrészt tisztázni kell, hogy a fiatalok ekkor még nem házastársról döntenek. Ez még az ismerkedés ideje: a diákszerelem az önismeret nagy iskolája, továbbá ismerkedés a szerelemmel, a másik nemmel, a jövőképek felelős alakításával, sőt, a szerelmes Istennel. A Teremtő ezt az iskolát meghagyta nekünk, hogy így is érjük a szent házasságra. Éppen azokat a jó lelkű fiataljainkat kell sokszor ismerkedésre noszogatni, akik egyfajta „koravénséggel” máris házastársat keresnek. Persze az érettségük, a jó értékrendszerük jele, ha a szerelem és a házasság összetartozik a lelkiismeretükben. Ám szerintem születhetne több jó párkapcsolat, ha nem azonnal a fejükben elképzelt házastársat keresnének, hanem mernének jobban ismerkedni, önmagukat megmutatni, s nem hajtanák el a másikat az ismerkedés bakijai esetén. A másik is tanulási folyamatban van, képes zizi módon viselkedni, főleg, ha tetszem neki…

Én tehát a két végletet tartom elégtelennek: aki minden héten másba szerelmes, vagy aki elzárkózik a szerelemtől.

Az úgy természetes, hogy ami igaznak tűnik, annak adjunk őszinte próbát, fokozatos közeledést. Ami igaz, annak adjunk őszinte teret: még ha nem is tudtuk előre, hogy csak néhány hónap lesz. Jól tudja mindenki, aki szívében hordja a diákszerelmeit: ami igaz szerelem volt, az örökre megmarad, bármennyi földi ideig is tartott. Persze az agyunk hátsó szögletében azt sem zárhatjuk ki, hogy a diákszerelemből házasság lesz: ne számítson a kor, ha jó leendő házastársat talált az ember, akkor azért mindent tegyen meg!

Másrészt önnek a saját szerepét is tisztáznia kell. Mint minden tanulási folyamatnak, ennek is megvannak a maga előre vivő útjai és buktatói, s nagyon jó, ha ön támogató tud lenni. Hallatlanul nagy kincs, ha a saját gyermekeinkkel tudunk a szívügyekről beszélgetni! Egyetlen szülő sem tud és nem is szabad döntenie gyermeke helyett, de támogató módon mellette kell lennünk. Emlékezzen csak: amikor járni tanult a gyermeke, óvóan tartotta a kezét mellette, de nem fogta állandóan a kis kezét. S biztonságos körülmények között engedte huppanni is. Most, a saját útján járó fiatalnál ugyanez a dolga: engedni, hogy lépegessen, legyenek sikerei, de biztonságos kudarcai is. A szülő óvó keze ilyenkor a beszélgetés: bíztatni a jóban, és óvni a súlyos hibáktól. Ilyen súlyos hiba, ha feladja önmagát, elveit, tanulását, vallását, ha kiszakítja a „szerelem” eddigi szerettei köréből, családjából, barátaitól, ha korai szexualitásba kezd, ha bűnökbe viszik egymást. Nagyon fontos szülőként az őszinte beszélgetések légkörét megőrizni: ha ezt elrontjuk, soha többé nem avat be, semmit sem mond a szívügyeiről, nélkülünk fognak történni a dolgok.

Ferenc pápa az Amoris laetitia kezdetű apostoli buzdításában ír arról, hogy a családnak milyen fontos szerepe van a fiatalok értékre vezetésében és házasságra való felkészítésében. Sok szülő szeretné mindig tudni, hol van a gyermeke, ám a szentatya emeli a tétet: „A nagy kérdés nem az, hogy fizikailag hol és kivel van a gyermek az adott pillanatban, hanem az, hogy egzisztenciális értelemben hol van, hol áll meggyőződései, céljai, vágyai, életterve szempontjából.”

Ehhez jókat kell beszélgetni a gyermekünkkel, s a gyermekünkről a házastársunkkal és az imádság csöndjében Jézus Krisztussal.

Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés