2021. 04. 21.

A Papp válaszol – házasság a mennyországban, kétkedő katolikus, bátorság a koronavírus idején

A Papp újra három kérdésre válaszol: megmarad-e a házasság szeret-köteléke a mennyországban, bátor vagy vakmerő-e aki a koronavírus idején gyermekét átviszi szüleihez, és mit csináljon az a katolikus, aki az egyház tanításában már nem tud őszintén hinni?

István (Budapest)

A szentségi esküvőn testileg-lelkileg holtodiglan-holtomiglan esküszünk hűséget. A halál azonban csak a testünket érinti, így kérdés marad, hogy a földön megkötött házasság lelkek közötti szeretet-köteléke megmarad-e a testi halál utáni öröklétben?

Nazianzoszi Szent Gergely (IV.sz.) levélben kér elnézést egy örömapától, mert nem tud elmet a nni, hogy a fiatalok kezét egymásba fűzze, s kettejük kezét Isten kezébe helyezze. A cselekvő jobbkezek összefűzése egy ősi gesztus, a Bibliában (Tóbiás könyve) és az antik görög-római jog világában is jelen van. S aztán megjelenik a szarkofágokon is: hiszik, hogy a kezek továbbra is össze vannak fűzve a halál után is. A keresztények a legelejétől hiszik, hogy a szeretetkapcsolatok megmaradnak. Bár az egyházjog „csak” a halálig vár el hűséget, s az özvegyek újra házasodhatnak, mégis reméljük, hogy a szentségi házasság nem csak evilági ügy, hanem örökké megmarad.

Azért a húsvét a legnagyobb ünnepünk, mert ekkor kapunk választ a legfajsúlyosabb kérdéseinkre. Krisztus feltámadása örömhír: legyőzvén a halált helyet készít az Atya házában az üdvözülteknek. Krisztus feltámadása bizonyítja, hogy nem valami szellem támad fel belőlünk, hanem a személyes „énünk”, melynek felismerhető szellemi teste is lesz. Krisztus feltámadása az igazolása annak, hogy a szeretet marad meg. A Feltámadottal különös módon találkozó Szent Pál is megerősíti a szeretet-himnuszban: sok minden elmúlik, de a szeretet nem szűnik meg soha. Átértelmeződik az élet fogalma is: az él, aki Krisztus szeretetében él – még ha meg is halt. És az van a halál árnyékában (még ha biológiailag él is), akiben nincs szeretet, aki távol van Krisztustól.

hirdetés

Húsvétkor tehát megkaptunk minden antropológiai cölöpöt, ami szerint érdemes élni. Megértjük, hogy a földi emberi testet, időt, képességeinket szeretetre kaptuk. Húsvét felől kellene értelmezni mindezt! Nem egyszerűen az emberi filozófia, pszichológia, polgári házasság felől. A földi időnk, képességeink, lehetőségeink arra valók, hogy valami maradandót alkossunk, amit át tudunk vinni a feltámadás kapuján. Isten nem dönti el senki helyett, hogy házas, pap, szerzetes akar-e lenni, megadta a szabadságot: ki hol akar teremni földi életében? Innen értjük a szabadság valódi tétjét. Míg a liberálisok félve a mély elköteleződéstől mindentől és mindenkitől szabadok akarnak lenni, az élvezkedők szétszórják önmagukat a kisstílű örömökben, a szorongók semmilyen nagy dobást nem mernek megkockáztatni, addig a keresztények vallják: a szabadság a végérvényességre való. Nem arra való, hogy teljesen szétszórjuk önmagunkat, vagy szorongva fél lábon álljunk, hanem valami maradandót alkossunk. Szeretetben alkossuk meg önmagunkat, tegyük a személyünket szeretettel teljessé, mert ez az „én” fog feltámadni. Ha házasságot kötünk, jelenjen meg közöttünk az isteni agapé. Adjunk életet (nem csak biológiait) gyerekeknek. S minden emberi, baráti, szerzetesi, közösségi kapcsolatunkban törekedjünk szeretetkapcsolatokra – mert csak ezt vihetjük magunkkal.

Nazianzoszi Gergely korában sok családi és népszokás is élt a házasságkötés körül. Ő azt tartotta a lényegi magnak, hogy a házasok tegyék a kezüket egymáséba, s ketten emeljék a kezüket Istenhez. S ez olyan szép: ez hazavihető. Ha nincs is valakinek drága gyűrűje, ha nem is volt puccos esküvője: a lényegi mag, kéz a kézben és közösen az Isten kezében – ez hazavihető. A szentség e magja minden nap megvalósítható. Amikor a házasok kéz a kézben esti sétára indulnak, dolgoznak, gyerekek kezeit fogják, kéz a kézben imádkoznak, s búcsúznak el egymástól a halál küszöbén – akkor sokkal több történik, mint evilági kézfogás. Ez a kézfogás maradandó.

Minden nap meg kell fognunk a szerelmünk kezét. Mert ez örök.


Csaba (Budapest)

Házastársammal lassan kilépünk a gyermekvállalási korból, egyre vártuk a babát, de nem jött. Kínában tombolt a vírus, de nem foglalkoztunk vele, próbálkoztunk. A gyermek megfogant, egészségesen megszületett, dacára a kockázatnak, amit vállaltunk. A nagyszülők sem élnek örökké, rendszeresen látogatjuk egymást. Tudják, hogy meghalhatnak, akár a koronavírusban, akár másban. Nem ígért nekik Isten örök életet. A gyermekre a vírus minimális kockázatot jelent, az öregek meg már megbarátkoztak azzal, hogy menni kell. Azt mondták, semmiért nem adnák oda ezeket a pillanatokat az életből, a csecsemő is rajongásig szereti őket. A környezetünk megbotránkozva figyel minket, de mi legalább annyira nem értjük őket. Élünk és meghalunk, ez az élet rendje. Hol lenne a családunk ma, ha féltünk volna megtenni mindazt, amit meg kellett tenni?

Pontosan erről beszélek úton-útfélen: az embernek a saját életpályáját aktívan művelnie kell. A világ olyan, mint egy dzsungel, amin keresztül utat kell építenünk az életpályánknak. Szeretem azt a képet, ahogy vasúti pályát építik: az építő mozdony önmaga elé lerak egy sínszakaszt, amin haladni fog. Nem a teljes pályát fekteti le, mert az képtelenség, de egy jól belátható szakaszt igen. Olyan jó látni, amikor valaki tudja ilyen szépen építeni az életét. Ha túljutunk az irigységen vagy a „neki könnyű” hárításon, akkor sokat elleshetünk tőle.

Először is fontos az elhatározás: erre a pályára szeretném feltenni az életem. „Aki sehová sem akar menni, annak semmilyen széljárás sem jó” – olyan szívfacsarító életerős fiataloktól hallani, hogy „ők nem akarnak semmit, csak jól élni”. Az „akarásnak” vannak nagy filozófusai, akik vádlóan szólnának a túl racionalista vagy érzelemközpontú gondolkodásunkhoz. Miért nincs benned „akarás”? Már az elején fel kell mérni a pálya végső célját: hová is akarok eljutni? A keresztény úgy kérdezi: ezen a pályán milyen az üdvösségre vezető magatartás (s melyek az alapbűnök ellene)? Aztán bátorság kell elkezdeni, és állhatatosság kell folyamatosan építeni. A húsvét örömhíre, hogy Krisztus megmenti az életművünket, az életünk „ikonját”. Lesz? Aztán fontos felmérni a pálya belátható szakaszát, minden szakasz a feladatát és keresztjét. Nem tudunk továbblépni a következő életszakaszba, ha nem teljesítjük az előző szakasz feladatait és keresztjeit. Jó lenne 3-4 éves tervekben is gondolkodni. Aztán tudni kell rugalmasnak lenni: még a vasúti sínpályában is van kanyar. Az életpálya nem abszolút emberi produktum, hanem egy nagy társasjáték Istennel, az emberekkel és a világgal is, amiben helye van a rugalmasságnak. S végig fontos a kontroll, a bűn esetén a megtérés, a pályakorrigálás, a jó támogató hangok, valamint aszketikus elvágása a rosszra csábító kísértéseknek, társaságnak, alkalmaknak.

Ezt a levelet azért is köszönöm nagyon, mert bátorság van benne, és azt hiszem sok fiatal küzd a bátortalansággal. Bátortalanok vagyunk az önbizalomhiány miatt, a kapott pofonok miatt, a zátonyra futott életpéldák látványa miatt, akár a túl óvatoskodó családtagjaink miatt, de főleg azért, mert gyönge a hitünk. Keresztényként annyira megszoktuk, hogy Isten a „biztos”, és mintha eltakarnánk, hogy olykor kockázatra hív.

Keresztényként annyira a tévedhetetlen dogmákra és markáns morális tanításra akarjuk építeni az életünket, s mintha elúszna látóterünkből a hit egyedi kalandja, az imádság elmondhatatlan töménysége, a szeretet erkölcsének törvényekbe nem foglalható kreativitása. Mintha azonnal készet és biztosat akarnánk, s nem bíznánk a mustármag kibontakozásában. Keresztényként néha azt érzem, hogy minden kis részletre pontosan ügyelni akarunk, csak közben nagy dobásunk nincs. Az élet kockázatos: akár van járvány, akár nincs. A hit bátorságra, kockázatra, a mustármagban való bizalomra hív! A kereszténység nem arra való, hogy bealtasson, hanem lángra lobbantson: Krisztus összesen kétszer mondja, hogy valamire „vágyik”: az egyik az Eucharisztia elfogyasztása barátaival, a másik a lángra lobbantás. A kettő ugyanaz. Szentáldozáskor parazsat eszünk!


Zita (Székesfehérvár)

Régen a „katolikus vagy, de…” kezdetű személyes hitmegvallásokat erősen megítéltem magamban. Most viszont én is ilyenné váltam. Nem tudok őszintén hinni mindent, amit a katolikus egyház tanít. Etikusabb keresni egy másik egyházat, ahol nem vagyok otthon, nincsenek kapcsolataim, vagy maradni „eretnek” katolikus?

Vajon miért jut odáig egy fiatal, hogy „nem tud hinni mindent, amit az Egyház tanít”? Talán egyszerű fejlődéslélektanról van szó: a hit zsenialitását „bele kell öntenünk” gyerekeknek szóló hittankönyvekbe, s krízist okoz, amikor a fiatal kinövi a hit tanításának azt a szintjét. Hála Istennek, ha valakinek van szellemi igénye magasabb szinten gondolkodni a hit misztériumairól! Ahogy kinőjük a gyerekkori világképet, úgy szükségszerűen kényelmetlenné kell, hogy váljon a gyerekes hit. Aztán jó lenne tudni, honnan tájékozódsz az Egyház valódi tanításáról. Talán kételkedsz egy pap prédikációjában, egy teológus véleményében, egy könyv megállapításaiban – s azt elhamarkodottan azonosítod az Egyház hivatalos tanításával. Felnőttként meg kell találnunk a biztos forrásokat: azokat az írott dokumentumokat, melyeket a római Tanítóhivatal ad ki, és azokat jó teológusokat, akik ezt pontosan magyarázzák. Továbbá tudni kell a „hitigazságok hierarchiájáról”: nem mindegy, hogy a hit milyen szintű igazságában kételkedsz. Vannak alapvető igazságok (Szentháromság, Krisztus személye, alapvető erkölcsi értékek), amelyeket, ha valaki kétségbe von, akkor valóban nem ehhez az egyházhoz tartozik. S vannak sokadrangú hittételek, sőt, történelmi tévedések, melyek miatt nem szabad elhagyni az egyházadat. Olyan is van, amikor valaki már máshogy él, és az életmódjához akarja szabni a hitet – intellektualizáltan előadva hitérveit…

Miért bízz az Egyház tanításában? Két dolgot mondanék: egyrészt bízunk abban, hogy a Lélek vezeti. Krisztus megígérte, hogy elküldi a Lelket, Aki elvezet a teljesebb igazságra, Aki a megfelelő órában megadja, mint is tanítsunk, Aki az Atyától küldött Lélek. Az Egyház nem emberi közmegegyezésen alapuló csoport, hanem Isten hívta létre és vezeti. Nincs olyan, hogy téged a Lélek más utak felé terelget, s neked külön kinyilatkoztatást ad, mert az Egyház nem tetszik. Alapvetően tehát hit kérdése, hogy Isten az Egyházát a hit és erkölcs fontos tételeiben nem hagyja tévedni. „Krisztus, aki az igazság, hogy az Egyházat az apostolok által átadott hit tisztaságában megőrizze, részesíteni akarta a saját tévedhetetlenségében” (Katekizmus 889). Az Egyház tehát Isten részéről egy magas szintű vezetést kap, ugyanakkor emberi részről is magas szintű töprengés veszi körül a hit misztériumait – s a hívőknek jó, ha ebben bíznak. Ha neked egyedül kellene kiagyalni, hogy milyen feltételekkel erkölcsös a vesédet átadni a testvérednek, akkor nehéz helyzetben lennél. Ha pedig az élet minden hitbeli és morális kérdésének egyedül akarnál utánajárni, az egyenesen lehetetlen lenne. Az Egyházban magas szintű töprengés, tudományos vita, szent meggyőződés van jelen, melyeket át lehet venni úgy, hogy nem járok mindennek utána. Sok szent ember, tudós, művész párbeszéde ülepíttetik le egy-egy tanításban, olyan komoly embereké, akiket egyedül a hívő aligha tudna felkeresni. Így tehermentesítenek, segítenek.

Az Egyház azzal tehermentesít, hogy a Katekizmusban összefoglalja, melyek is a hitünk és erkölcsünk alaptételei. Ám a hitünk nem „csak” ennyi. Ezek cölöpök, szalagkorlátok a misztérium felé. A hit előrefelé nyitott, végtelen. Ha gondod van egy teológiai tanítással, először is járj utána, olvass utána magas szinten – csak úgy csuklóból ne söpörd le. Amikor rátalálsz egy jó teológusra, az olyan, mintha biztosítaná a biztos védőkorlátokat, de előre-fölfelé megnyitná az eget. Elképesztő szellemi magasságokba tud emelni egy jó teológus! Ne nyugodj bele, ha gondod van egy fontos tanítással és ne ugrálj egyik egyházból a másikba, hanem nyomozz, akár teológiát is tanulva valamely teológiai főiskolán.

Végül szeretnék mondani egy nehezet: az ezotéria azért burjánzik, mert kiszolgálja az embereket, csiklandozza a transzcendens vágyukat, de nem követelnek semmit. A magad alkotta vallásban nem lehet nőni! Ahol te vagy az isten, te szabod meg a hit és erkölcs tételeit, te vagy az egyszemélyes egyház, abban nem lehet nőni. Meglehet, hogy sok fiatal nem téved ezotériába, de az a válogatós szellem eléri. Sokan oly könnyedén akarnak válogatni a hit és erkölcs tételeiben, mintha a vallásnak kellene kiszolgálni őket. Krisztus úgy mondja: a szűk kapun akarj menni. Kierkegaard úgy mondja: „Nem az út nehéz. A nehéz az út!”


Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

     

    A Papp válaszol!
    hirdetés

    Még nem érkezett hozzászólás