Szemle

Miért kéri Isten, hogy dicsérjük?

Miért kéri Isten, hogy dicsőítsük Őt? Egyáltalán neki van szüksége erre vagy nekünk? Hol kezdjük el? A TeSó blog erről szóló friss írását szemlézzük. 

Nem tudom, gondolkodtál e már azon, vajon miért van szüksége Istennek arra, hogy dicsérjük őt? Bevallom, engem sokáig zavart ez a dilemma. Hogy van az, hogy Isten, aki az egész világ teremtője, akinek hatalma van életet adni és elvenni, halandó emberektől dicséretet vár? Miközben – valljuk be – az emberek között a gyenge önértékelés jele az, ha valaki folyamatosan igényli a dicséretet. Én, akinek az egyik domináns szeretetnyelve egyértelműen a dicsérő szó, mindig kicsit szégyellem ezt a tényt magamról. Hogy szükségem van az elismerésre, ha valamit jól csinálok. Hogy azt akarom, hogy szóvá tegyék, ha ügyes voltam. Mennyire gyerekes, nem igaz?

Mégis, Istennel szemben nem alkalmazzuk ugyanezt az elvet, legalábbis bevallottan nem. Ez az írás azoknak szól, akiknek csendben, titokban azért mégis megfordult már a fejében ez a zavarbaejtő gondolat: miért akarja Isten, hogy dicsérjem?

Ahelyett, hogy a szőnyeg alá söpörnénk a hitünkkel kapcsolatos kellemetlen kérdéseket, talán érdemes inkább beszélnünk róla kicsit.

Forgatva magamban a gondolatot, olvasgatva a témáról két következtetésre jutottam. Először is, mint az imádságra általában, erre is igaz, hogy a látszattal ellentétben nem Istennek, hanem nekünk van rá szükségünk. Ha a Teremtőnkkel való kapcsolatunk mindössze annyiról szólna, hogy felsorolnánk neki imádságban a kéréseinket, idővel teljesen torz Istenkép alakulna ki bennünk, az az édességautomata-féle. Ahogyan jót tesz nekünk a csend, a meditáció (értsd: elmélkedés), úgy az is a javunkra van, amikor kifejezetten Isten jellemzőin gondolkodunk, és kimondjuk, milyen is Ő. Ez ugyanis tudatosítja bennünk és emlékeztet minket arra, kivel is beszélünk.

Istennek tehát nincs ugyan szüksége a dicséretünkre, saját magunk miatt mégis elvárja tőlünk.

Mert többek között ettől lesz kiegyensúlyozott vele a kapcsolatunk.

Másodsorban pedig: ha nem Istent dicsérjük, akkor kit vagy mit? Azzal, hogy neki tulajdonítjuk a dicsőséget, megelőzzük, hogy (véletlenül?) hamis isteneknek, mindenféle földi múlandóságnak adjuk azt. Egyúttal azt is elismerjük, hogy Isten nagyobb nálunk. Hogy nem mi magunk vagyunk az isten, mindennek a középpontja, aki imádatot érdemelne. Isten valóban és egyedül méltó arra az imádatra, amelyet mi esetleg másnak megadunk az életünkben. Mert valaki vagy valami mindig az első helyen fog állni a személyes kis ranglétránkon. Ha nem Isten, akkor szükségszerűen más. 

Molnár-Kovács Dorottya

A teljes cikk elolvasható a TeSó blog oldalán

Borítókép - Fotó: Simon Lehmann | Dreamstime.com
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás