Három újabb kérdés a Papp válaszol rovatában: rendkívül hálásak vagyunk Nektek azért, hogy ennyire őszinte kérdéseket tesztek fel Papp Miklós görögkatolikus papnap – és családapának.
Krisztina (Bécs)
Tavaly elhalasztottuk az esküvőnket a járvány miatt, és idén is szeretnék a vőlegényem szülei elhalasztani. Most ha várok még egy évet, akkor még később szülök? Most már bánom, hogy akkor nem házasodtunk össze mégis, s hallgattam rájuk. Keressem a családi békét, s áldozzam fel a meg nem született gyerekemet?
Ne hibáztasd magad, hogy akkor olyan döntést hoztatok. Ilyen járvány még soha nem volt a történelemben, nagy járvány is elég régen: szóval nem voltak jó cselekvésminták, hogy mit is kell csinálni. Aki átélt már egy háborút sok mintát megtanult a túléléshez, mire jött a következő; vagy ha nem is a saját tapasztalataira támaszkodott, de még „kézközelben” voltak a nagyszülői tapasztalatok, akik tudták, mi a teendő. Én is mindig azt tanítom, hogy a fontos döntéseknél az elit után kell menni, a legjobbakat kell követni, nem a tömeget, az átlagot, a „mindenkit”. Ám most annyira új helyzetben voltunk, hogy még az elit is lassan jött rá, mit is kell tenni. Lassan jöttek rá a tudósok, a politikusok, az egyházi vezetők, és így a mindennapi emberek is, hogyan is küzdjünk meg a járvánnyal. Az a nagyon sok indulat is, ami özönlik az orvosokra, a politikusokra, a vezetőkre meg a védőoltásra is, innen eredeztethető: az ember elveszítette biztonságérzetét, és veszélyeztetettségében, tehetetlenségében, tudatlanságában ontja az indulatokat. Ne hibáztasd visszamenőleg önmagadat és a családodat azért, mert abban az ismeretlen élethelyzetben a halasztást választottátok.
Ám igazad van abban, hogy az idő megy.
Ha valamire, hát erre nagyon megtanított a járvány: nem vagyunk időmilliomosok. Bármikor bejöhetnek olyan külső események, betegség, munkahelyi változások, ami könnyedén elvesz hónapokat, s akár éveket. S ez húsbavágóan annak kínos, aki tényleg szeretne saját életpályát felépíteni, családot alapítani, elköltözni otthonról, gyerekeket szülni, saját vállalkozást indítani. Én nagyon remélem, hogy nem a régi felelőtlen életünkhöz térünk vissza, hanem komolyabban vesszük időbeliségünket: alázatosan és céltudatosan kell tervezni az életpályánkat, s nem felelőtlenül szórni a féléveket, halasztani a nagy döntéseket. Minden józan ember beláthatja: irreális volt az a könnyedség, liberális lazaság, vagy öntelt kivagyiság, ahogy nem vettük alázatosabban tudomásul kereteinket, lehetőségeinket. Nagyon remélem, hogy nem az irreális felelőtlenségbe térünk vissza, hanem egy sokkal reálisabb életvezetéshez.
Mindez benned már talán megérlelődött: a kérdés, mit szól a vőlegényed? A házassági döntés elsősorban a kettőtök döntése. Nektek kell átbeszélni és egyetértésre jutni a döntésekben, s aztán győzködni a szülőket (mindenki a sajátját). Nyilván a jelen helyzetben valamit el kell engedni: talán a sok vendéget, talán a túl nagyszabású ünneplést, talán azt a helyszínt – hiszen még egy év, esetleg a születendő gyermek, az önálló élet elkezdése prioritást élvez. Összeveszni biztosan nem szabad a családdal: be kell vonni a győzködésükbe olyanokat, akikre hallgatnak, érdemes lehet kompromisszumot keresni, s az indulatok bástyái helyett professzionálisan kommunikálni. Krisztus szerint még a mennyek országát is valamennyire erőszakosan kell megragadni – a saját életpályánkat is!
Tibor (Keszthely)
Hihetetlen lelkiismeret-furdalásom van, mert meghalt a nagypapám, és el sem tudtam tőle búcsúzni. Gyáva voltam, hogy hozzá elmenjek, féltettem a kis életem. Most a temetésére készülünk, és ordítani tudnék, lesütöm a szemem anyám előtt, nem tudom, hogyan viselkedjek.
Neked is azt írom, amit az előző kérdezőnek: olyan új helyzetben vagyunk, amihez nem kaptunk jó cselekvésmintákat – mindenki tapogatózott, mit lehet tenni, és mit nem. Minden gyászmunka keserves, hiszen elveszítettük szerettünket, ám a szakirodalom „nehezített gyásznak” nevezi, amikor mázsás terhek még tovább nehezítik az amúgy is nehezet: ha nem sikerült elbúcsúzni, ha a mentő hátulját láttam utoljára, ha egy urnában kaptam vissza, ha én fertőztem meg, ha nem mertem hozzá bemenni, ha több családtag is meghalt, ha nagyobb temetést érdemelt volna… Ehhez a mostani nehezített gyászhoz a szakkönyvek még nem tudnak hozzászólni, néhány saját gondolatot szeretnék javasolni.
Mindenekelőtt imádság: Isten az élet, és szeretteink az Ő életében részesülnek – nem a halálé az utolsó szó. Az imádság a helyzet legeslegtágabb átkeretezését adja, nem veszi el a fájdalmat, de nem kilátástalan sötétben sírunk, hanem az odaát reményfényében. Sokat megértünk most a zsoltárok lelkületéből: milyen sokszor beszélnek a körülvevő szorongattatásról, a tehetetlenségről, milyen erős érzelmeket engednek kitörni az ég felé – ám a végén mindig eljutnak (és eljuttatnak) egy elvehetetlen bizalomig.
Isten is az élet egészét nézi, nem egy-egy tettet. Nekünk sem azt kellene csak nézni, vajon a végén milyen gesztusokat, szavakat, érzéseket adtam a másiknak – hanem az élet egészét. Bár az utolsó idő most szembeszökőbb, mégis valahogy Isten szemszögéhez kellene felemelkedni, s azt látni, hogy egész életében mennyi örömet, szeretetet adtam.
Nagypapád is inkább azt nézi.
Beszélgess a legközelebbi szeretteiddel a gyászotokról. Hogy mennyire beteges tud lenni a modern individualitás, az ilyenkor lepleződik le: a gyászmunkához (főleg a nehezítetthez) nagyon fontos beszélgetni, s nem magunkba fojtva „individuálisan” megpróbálni megoldani. Jó dolog újra és újra elmondani a fájdalmunkat, emlékezni a múlt eseményeire, felidézni maradandó szavait, gesztusait. Hordozzuk egymást. Úgy őszinte, ha nem félsz most megterhelni a barátaidat, szeretteidet, s őszintén kimondod a fájdalmad, mersz most „rosszul lenni”. S az is felszabadító lehet, ha kimondod a lelkiismeret-furdalásod, talán másoknak is van, s ők is kimondhatják, s együtt hordozhatjátok.
A lelkiismeret-furdalás az lelkiismeret-furdalás. Azt kellene higgadtan leülepíteni, hogy ebből mi a jogos. Amiről az ember valóban nem tehetett, azon ne eméssze magát. Az ember nem isten, lehetetlent sem Isten, sem a haldokló betegeink nem várnak el. A járvány miatt eléggé beszűkültek a cselekvési lehetőségeink, minden szakirodalom arról beszél, hogy „lefagytunk”, alig találtuk-találjuk a jó viselkedést. Ám ha a szűk lehetőségeid közül semmit sem használtál, ha semmit sem tettél, akkor lehet valami jogos bűntudatod. Kérd Isten békítését: bűnbocsánatunk Krisztus sebeiben van, akár élők-élők, akár élők-elhunytak közötti bűnről, mulasztásról van szó. Krisztus sebeire tekintve bocsátunk meg egymásnak, bocsátja meg neked is nagypapád, ami valódi mulasztás volt.
A jó gesztusok, rítusok olykor többet mondanak, mint a szavak. A haldoklás, a halál összesűrűsödött, torokszorító helyzetében kisegítenek minket az évszázados keresztény gesztusok. Ha ezeket személyesen nem is tudtad a nagypapád felé megtenni, most is megteheted. Igenis fontos a méltó temetés (amennyire lehet), fontos gyertyát gyújtani, a sírjához kimenni. Fontos a legközvetlenebb gyászolók felé gesztusokat tenni, hívni őket, engedni, hogy ők is kimondják fájdalmukat. Jó dolog lehet nagypapádtól egy-egy karakteres tárgyat emlékül megőrizni, ami kicsit ereklye is neked, ami „megidézi” az ő lelkét, szeretetét. Fontos érte misét mondatni, hiszen a Liturgián ér össze az élők és másként élők közössége.
Szeretteink egyetlen egyszer halnak meg, s nagyon ügyelnünk kell arra, hogy elsőre a lehető legjobban részt vegyünk a folyamatban. Ám Krisztus történetében van valami nagyon vigasztaló: nem azonnal támad fel, hanem harmadnapon. Mintha a halála után adott volna időt a pótlásra: akik eddig titokban keresték fel (Nikodémus, aremateai József), most nyíltan vállalhatják a zsidók és Pilátus előtt. A tanítványok többsége hiányzott a kereszt alól, most időt kaptak, hogy szétszélednek vagy együtt mégis várnak. Az asszonyok többsége sem lehetett a kereszt alatt, kenethozó asszonyokként kaptak még időt, hogy pótoljanak. Valamiképpen nagyon irgalmas Krisztus temetése: ad időt a feltámadás előtt a pótlásra. A feltámadásig mindannyian kaptunk időt a pótlásra, s bízhatunk benne, hogy vigasztalásunkra lesz.
Péter (Budapest)
Lehet valaki pap isteni hívás nélkül, pusztán azért, mert hívőként felmérte a paphiány súlyos helyzetét? Ugyanezen személy lehet-e pap azért is, mert nem kell a nőknek, vagy legalábbis nem talál olyan nőt, aki házasodna (tehát nem nőgyűlöletből, még mondhatni sikere is volt a nők között)? Vallja a hiszekegyet és áldozik, de nem imádkozik eleget, sőt, nagyon nem?
A papi hivatás köteléke ezer szálon szövődik. Jelen van benne szüleink, családunk hite. Példaként tud motiválni egy jó pap, gyerekkori hitoktató, egy személyesen ismert nagyhatású hitvalló, vértanú. Előtörténetként fontos lehet az oltárszolgálat, a ministrálás, a cserkészet, az ifjúsági közösségben való részvétel. S igen, lehet szempont az is, hogy szívesen lenne valaki házas is, de valamiképpen mégis azt érzi, hogy a szíve „nagyobb családra” hivatott. Természetesen tekintettel kell lenni Isten népére is: mire van most szükség, ebben a paphiányos helyzetben Isten népét hogyan tudnám a történelmi helyzetnek megfelelőbben szolgálni. Én a magam papságát szeretem a cseppkőhöz hasonlítani: sok élettörténet folyik bele láthatatlanul, akár évszázadokon át, sokfajta előtörténet csapódik le az én papságomban is.
A papi önismerethez hozzátartoznak, hogy ezeket a szálakat ismerjük, érezzük a megtiszteltetést, alázatosan tudjunk szolgálni. De mégis azt kell mondanom: a fő motívum csakis a Jézus Krisztussal való személyes barátság lehet. Fontos az Ő ügye, a népe, intézménye – de a személyes elragadtatás az első. A papi hivatás egy meghívástörténet: nem azzal kezdődik, hogy Isten kerek-perec meghív papnak. Hanem az ezer szálból egy szálon elkezd vonzani – s ha hagyod magad, akkor újabb szálon. (Nem kell meglepődni, hogy a férfi-női szerelem is pont így történik, ilyen egy szálon kezdődő ezer szálas történet – végső soron az emberi szerelem is Isten szerelmében alapozódik.) Nálad talán elkezdődött azzal a szállal, hogy Isten népe szolgálatát fontosnak tartod. Ez egy szál, de menj tovább. Ám „csak ezért” nem lehet pappá válni, mint ahogy az is elégtelen ok, hogy nem találtam eddig megfelelő házastársat, továbbá nem lehet menekülésből, kényszerből, anyagi érdekek miatt sem pappá válni. A meghívástörténetet Isten kezdi egy szálon, mindig Ő a kezdeményező: s nekünk úgy kell viselkednünk, mint Máriának: készségesen engedni, hogy Isten kezdjen bennem valamit – amit aztán én aktív munkával kibontok. Érdemes sokat szemlélni az angyali üdvözlet ikonját: az isteni kezdeményezés magját várjuk, aminek kibontásába vetjük be önmagunkat, képességeinket, életidőnket.
A kapkodás lehet a jó döntés egyik legnagyobb ellenfele. Ezt sokszor látom az embereknél, mindegy, hány évesek. Hirtelen felindulásból elküldenek jónak tűnő leendő házastársat, hirtelen vágyból kilépnek a házasságból, elhamarkodottan hitelbe és lehetetlen vállalkozásba kezdenek, sértődötten otthagyják a kereszténységet. Sorolhatnám: a hirtelenség, a kapkodás, a türelmetlenség a mérge a jó döntéseknek. A jó élettörténetekhez türelem kell: ezért is baj, hogy a gyors megoldások „igézetében” élünk, és már nem akarunk Tolsztojt olvasni…
Természetesen imádság nélkül nem tud Isten „beljebb” vonzani: tedd minden imában gondolatban a mennyei oltárra az életedet, kérd rá Isten áldását. Bármennyire öt kenyérke és két halacska is az összes képességünk, ha az odaadottság baráti, akkor elég lesz.
Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!
1 Komment
Krisztinának.
Ez a halasztott esküvő elég rosszul hangzik. Pont olyan, mint valami kifogás. Ha két ember eldöntötte, hogy összeköti az életét, akkor annak mi köze van egy járványhoz, háborúhoz vagy bármi egyébhez? Mi lett volna, ha a nagyszüleitek pl azt mondták volna, hogy addig nem házasodnak meg, amíg ki nem mennek az oroszok az országból?
A lakodalmat meg majd megtartjátok, amikor szabad lesz.
Azzal pedig, hogy az “elit” sem tudta, hogy mit kell ilyen helyzetben csinálni, azzal azért én nem dicsekednék. De sajnos ez van, nem tehetünk okosabbat, mint hogy próbálunk a józan eszünkre hagyatkozni. Ha meg az sincs, akkor úgyis mindegy.