2020. 08. 16.

Jézus, a fotoszintézis és a megváltás

Ez az írás természeti hasonlatokkal és folyamatokkal állítja párhuzamba Isten irántunk lévő végtelen szeretetét! Igazán elgondolkodtató sorok, amelyeket Zölde Júlia fordítónknak köszönhetően olvashatunk magyarul!

A Szentírás szerzői megfigyelték a teremtett világot, majd a természetből kölcsönzött szimbólumok, metaforák, és hasonlatok révén megjelenítették Istent és az ő  kapcsolatát a világgal.

Például, a Teremtés könyvének írói a fák, a folyók és a termékeny kert szimbólumát felhasználva mutatták be azt a ősi kegyelmet és harmóniát, amelyet Isten a teremtett világnak és az embernek szánt.  Az Ószövetség egészét áthatja az a gondolat, hogy a világ rendje Isten bölcsességét és dicsőségét tükrözi. Az isteni bölcsességet  Izraelnek közvetítő Salamon király szintén a természetre mutatott:  „beszélt a fákról(…) és beszélt az állatokról, a madarakról, a csúszómászókról és a halakról” (1 Kir, 5:13). „Mert a teremtmények nagyságából és szépségéből összehasonlítás útján meg lehet ismerni teremtőjüket” (Bölcs, 13:5).  

Az isteni művész ujjlenyomata fellelhető minden alkotásán, így megismerhetjük őt. 

A zsoltárok szerzőit a nap, a hold és a csillagok állandósága az örök, fönséges és változatlan Istenre emlékeztette. Istennnek „örökké tart szeretete” (Zsolt, 136:4), ahogyan a  nap, a hold és a csillagok változatlanul az égen ragyognak. A Szentírás szerzői számára a nap, hold és a csillagok a fény forrásaiként  Isten sugárzó jelenlétét szimbolizálják a teremtett világban. „Ragyogtasd ránk arcodat, Uram” (Zsolt, 4:6).

Az Újszövetségben Jézus szintén a természetből vett képek, metaforák és hasonlatok segítségével tanít. Máté evangélumának egyik kulcsfontosságú szakaszában Jézus a napfény metaforájával mutat rá az Atya személyválogatás nélküli szeretetére. Jézus ellenségszeretetre szólít fel, „hogy legyetek mennyei Atyátoknak fiai, aki felhozza napját gonoszokra és jókra, és esőt ad igazaknak és hamisaknak” (Máté 5:45).  A nap egyformán süt minden teremtményre,  hasonlóképpen az Atya minden embernek felajánlja a szeretetét, függetlenül attól, hogy mennyire készek vagy képesek befogadni.

Ezeket a szakaszokat figyelembe véve feltevődik a kérdés, hogy az Egyház továbbra is élhet-e  a napfény metaforájával, hogy kifejezze az Isten átalakító erejébe vetett hitet? Megpróbálok a kérdésre igenlő választ adni, szem előtt tartva Szent Iréneusz egyik gondolatát: „ha Isten fény, egyáltalán nem hasonlít ahhoz a fényhez, amelyet mi ismerünk” (Az eretnekek ellen, 2, 13, 3-4 ).  A hasonlatok ugyanis csak töredékesen képesek megragadni Isten titkát.

A tudósoknak köszönhetően tudjuk, hogy a kozmosz körülbelül 13, 7 milliárd évvel ezelőtt jött létre. A naprendszerünk Napja körülbelül 8, 7 milliárd éve tömegéből nagyjából 4 millió tonnát éget el másodpercenként, fényt és meleget állítva elő.  A Föld sokkal később, körülbelül 4, 55 milliárd évvel ezelőtt születtet meg. Körülbelül 3 milliárd évvel ezelőtt a Földön lényeges változás ment végbe amikor egy klorofilmolekulákat tartalmazó primitív sejt mutálódott és elkezdte befogadni a napfény energiáját.  A nap energiája révén szén-dioxidból és vízből oxigén és szénhidrát jött létre. Ez a folyamat, amely ma is folytatódik,  lehetővé tette az élet kialakulását a Földön.

A számok azt jelzik, hogy a nap 1, 55 milliárd évig sütött a Földre mielőtt a teremtés képessé vált arra, hogy a fény által létrehozza az életet.  Az élet csak akkor kezdődött el, amikor a teremtés be tudta fogadni a fényt és az energiát. Hosszú ideig tehát nem azért nem volt élet a Földön, mert nem sütött a nap, hanem mert a Föld képtelen volt felhasználni a fényt.

Hasonló a helyzet Isten lelkével, amellyel megajándékozza a teremtést és az emberiséget.

Isten feltétel nélküli szeretetet kínál mindenkinek, de nem válik mindenkinek egyformán a javára ez az ajándék, mivel nem vagyunk egyformán nyitottak a befogadására. A nap 1,55 milliárd évig sütött a Földre, anélkül, hogy létrejött volna az élet, hasonlóképpen Isten sohasem vonja vissza a szeretetét és nem veszíti el a türelmét.  De amikor befogadjuk Isten szeretetét, mint a Szentlélektől jövő fényt, megkezdődik a változás és végbemegy a megváltás.

A megváltás akkor történik meg, amikor elfogadjuk Isten kegyelmét és engedjük, hogy a negatívumokat valami életadóvá alakítsa. Ez csak azért mehet végbe, mert emberi lényünk Isten képére és hasonlatosságára van megalkotva, az Ő élő lelke tölt el minket. A fotoszintézis analógiájára visszatérve, a napenergiát Isten szeretetből fakadó kegyelmének feleltethetjük meg. Amikor a napfény enregiáját befogadja egy növényi sejt, az atmoszférában levő szén-dioxid és a sejtben levő víz révén oxigén és táplálék jön létre.

Hasonlóképpen, a napfény által szimbolizált isteni kegyelem Krisztus révén felszítja azt az isteni életet, amely a keresztség által már bennünk van (ennek a jelképe a víz), és megtörténik a megváltás azáltal, hogy megszabadulunk a hibásan működő részünktől (ezt jelképezheti a szén-dioxid). Isten kegyelmének a fénye a természetünk ártalmas részeit a számunkra és a mások számára jótékony hatásúvá alakítja (ennek feleltethető meg az oxigén és a szénhidrát). A cukor táplálékot jelent a növény és más élőlények számára is, hasonlóképpen a mi átalakulásunk nekünk és a környezetünknek is a javára válik.

A szén-dioxid káros hatásairól sok mindent megtudtunk az elmúlt évek során, hiszen elsősorban ez a gáz felelős a klímaváltozást okozó üvegházhatás kialakulásáért. Úgyhogy a káros szén-dioxidot életadó oxigénné alakító folyamat Krisztus megváltó művének analógiájaként fogható fel, hiszen Ő magába fogadta a bűn kakofóniáját és a világ működési zavarát azért, hogy átformálja ezeket és a világnak áldást és egy új életet adjon helyettük. A mindig zajló fotoszintézishez hasonlóan Krisztus megváltó munkája is állandóan kifejti a hatását: eltávolítja és lebontja mindazt, ami káros és mérgező, helyette új életet, új örömet és új szabadságot ad a világnak.

Úgy fizikai, mint spirituális szinten minden munkálkodás Istené, hiszen az Ő szeretete sohasem szűnik meg adni és tevékenykedni.

Nemrég vidéken fák, növények és mezők közelében sétáltam, amikor egyszercsak a lélegzetemre irányult a figyelmem. Hirtelen ráébredtem, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki lélegzik. Egy örömteli pillanatban felismertem valamit, ami az egész életemet végigkísérte, de sohasem tudatosítottam. Növények, fák és fűszálak millióival körülvéve rájöttem, hogy ők azt a szén-dioxidot lélegzik be, amelyet én kilélegzek, majd kilélegzik az oxigént, amelyet én belélegzek. Ebben a pillanatban átéltem a teremtés egészéhez való kötődésemet, miközben Isten lélegzete áramlott köztem és a teremtmények között. Hirtelen a fizikai világ és a Szentháromság közti harmónia valóságossá vált, mindez Isten dicsőítésére indított.

Ha egyetlen természeti folyamat képes feltárni valamit Isten aktív szeretetének a működéséről a világban, akkor miért ne történhetne meg ugyanez a többi esetében is? Érdemes elmélkedni a körülöttünk végbemenő természeti folyamatokról, hiszen általuk mélyebben megérthetjük a mindig titokzatos, teremtő Szentháromságot.

Forrás: Word on Fire

Fordította: Zölde Júlia

Szemle
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás