2020. 07. 06.

„Nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség” – ötven éve hunyt el Joó Sándor

Hisszük, hogy Isten elhívott szolgáin keresztül ma is dolgozik a szívünkben. Ma, amikor egyre divatosabb a múlt elvetése, az idősek lenézése, szükségünk van arra, hogy ismerjük azoknak az életét, akik példaképeink lehetnek, és akiknek minden tette Istenre mutat. Ilyen példakép volt Joó Sándor református lelkész is, aki a második világháború borzalmai között is világító lámpás tudott lenni a sötétségben.

Száztíz éve született és ötven éve költözött haza teremtőjéhez Joó Sándor, a Pasaréti Református Gyülekezet első lelkipásztora. 1910. február 17-én jómódú, tekintélyes kecskeméti családban született. Szülei eredetileg jogászi pályára szánták, de ő, akire erősen hatott szülővárosa pezsgő egyházi élete, kitartott a lelkészi hivatás mellett, így az otthoni gimnáziumban szerzett jeles érettségi után elvégezte a Budapesti Református Teológiai Akadémiát. 1932-ben Amszterdamban folytatta tanulmányait. Hollandiából hazatérve előbb Budapesten, majd Kecskeméten, azután újból a fővárosban volt segédlelkész. Gyakorlati teológiából a Budapesti Református Teológiai Akadémia magántanárává képesítették 1939-ben. A Debreceni Tudományegyetemen 1942-ben doktorált.

„A háború utáni évek ébredésének élvonalában szolgált, sokfelé végezve evangélizációs szolgálatot. Mivel a politikai hatalomnak nem hódolt be, sok mellőztetést, sőt meghurcoltatást kellett elszenvednie . Ő azonban mindvégig kitartott amellett, hogy a Bibliához ragaszkodó, Krisztus-központú, a mai ember mai problémáira igei választ adó igehirdetések hangozzanak a pasaréti szószéken. Ennek a hatását a mai napig érezzük” – írta róla utódja, Cseri Kálmán. 

Joó Sándort kivételesen nagy szeretettel vette körbe gyülekezete. Élettörténetét izgalmas írásban foglalta össze Draskóczy István „Nékem az élet Krisztus, és a meghalás nyereség” címmel. A kötet elején álló kis anekdota így emlékezik meg a lelkészről:

„Egy holdvilágos éjszaka a Pasaréti úton sétálva beszélgettünk. Sok minden
szóba került életről, munkáról, halálról, felelősségről, félelmekről és
öregedésről.
Egyszerre valami ötlettől megragadva ezzel a kérdéssel fordultam oda Joó
Sándorhoz.
– Nem félsz a haláltól?
Megállott. Megragadta a vállam és valami nagyon mélyről fakadó
meggyőződéssel válaszolt.
– Az örökélet, az üdvösség a legnagyobb realitás. A halál az ebbe vezető
kapu. Hogy félnék hát tőle? Nekem az élet Krisztus, a meghalás nyereség.
Szeretek élni, de boldogan halok meg.”

Élete nem volt mentes a szomorúságtól sem. A háború éveiben végig kellett néznie, ahogyan szeretett gyülekezetében egyre több anya vette fel a gyászruhát, és egyre több fiatal tűnt el szokásos helyéről a padsorokból. Életrajzi könyvében olvashatjuk, hogy ekkor érezte meg igazán saját emberi gyengeségét, amikor minden vigasztaló szó látszólag haszontalannak bizonyult. 

„Egy ilyen szomorú édesanyát vigasztalt akkor is, amikor egyszerre olyan világos lett előtte, hogy mi az igazi vigasztalódás egyetlen útja.
– Ott van ő Krisztus mellett – emelkedett ki egy kicsit az irodai „zöld fotelből” Joó Sándor és nézett biztatóan a szemébe egy fiát sirató asszonynak, amikor már végighallgatta az anya szinte szűnni nem akaró kesergését.

– Ott, mondom, Krisztus mellett. Csak a másik oldalán van mellette és erről az oldalról testvérem is ott lehet Krisztus mellett és mennél közelebb van ön, az édesanya, Megváltójához, annál közelebb lehet fiához is, akit elvesztett.

Várt egy pár pillanatig, hogy a kicsit szokatlan gondolat eljusson az anya szívéig és ez a nagyon szomorú asszony megérthesse, hogy Krisztusban való hite az egyetlen reális vigasz ebben a fájdalmában.”

Azonban nem a lelkigondozás volt az egyetlen szolgálat, amelyet ezekben az időkben végzett. A templom ajtaja mindig nyitva állt a menekültek és a rászorulók előtt. Volt, hogy saját életét kockáztatta azért, hogy másokon segítsen, de a krisztusi megbocsátást is megmutatta azzal, hogy megbocsátott egy, a feleségére rálövő – és célt tévesztő – katonának is. 

Születésének századik évfordulóján így emlékezett meg róla Cseri Kálmán:

„Az ébredés idején Joó Sándor az evangélizáció élharcosa, 1956-ben az egyházi Megújulási Mozgalom egyik motorja volt. 1957 tavaszán rövid ideig börtönbe zárták, s utána folyamatosan megfigyelték, egyházi felettesei pedig teljesen mellőzték. Ugyanez volt a sorsa legjobb barátjának és lelki testvérének, Gyökössy Endre újpesti lelkipásztornak is, akivel egymást erősítve végezték a szolgálatot és szenvedték az üldözést.

A segítségre szorulók mellett mindig kiállt. Az üldözés idején zsidókat keresztelt és bújtatott, a kitelepítés alatt a földönfutóvá vált egyháztagokban tartotta a lelket, a gyülekezet 1946–1952-ig szegénykonyhát működtetett. Rendszeresen küldött leveleket a fronton harcolóknak, betegeknek, magányos öregeknek, akiket látogatott is.”

1970. júliusában költözött vissza teremtőjéhez. Végakaratában ezt írja:

„Jézusban való hitemben boldog voltam és hiszem, hogy az is maradok örökké.”

Igehirdetéseinek többsége ma is elérhető ezen a honlapon

Borítókép: Képek: Hírös Naptár
Példaképek
hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás