A Papp válaszol!

A Papp válaszol – titkos szentmisék, keresztény kétely, irigység leküzdése

Fontos kérdésekkel és kíméletlenül őszinte válaszokkal folytatódik a Papp válaszol rovatunk, amelyben Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa válaszol a 777 olvasóinak kérdéseire!

Dalma (Budapest)

Egyre több helyről hallani, hogy a nyilvános szentmisék szünetelése alatt is lehet látogatni titokban tartott szentmisét. Vannak olyan ismerőseim, akik idősen, krónikus betegen is elkezdtek járni az ilyen szentmisékre. Vajon ezt felelőtlenségnek vagy hősiességnek, a szentségekhez való példás ragaszkodásnak tarthatjuk? Lehet-e bűn ilyen esetben a szentmisén való részvétel, vagy éppen az a bűn, ha egy érintettet le akar beszélni a környezete? Esetleg pont az a bűn, ha nem nyilvánítunk véleményt a hozzánk közel állóknak ezügyben?

Nagyon nem szeretem, ha az Egyház, a papok és a hívek is a kiskapukat keresik. Az oltártól éppen a tisztességnek kellene hullámzania az élet minden területe felé: épp elég becstelenséget, kiskaput, szürke gazdaságot, magánéleti csalást látunk magunk körül. Papként és hívőkként ne álljunk már ebbe bele. Az oltártól a „nagyobb igazságnak” kellene áramlania, s már ott megtörik rajtunk? Már a templom küszöbénél vége? Hogyan fog eljutni a kényes területekre, a gazdaság, a politika, a pénz, a hatalom világába? Éppen annak kellene morális tartást adni az élet igen szövevényes világába, hogy a pap és a hívek is igyekeznek a feltétlen korrekt magatartást megvalósítani. Nem könnyű ez, mert a régi világ mentalitása máig elér, amikor „ügyeskedni” kellett, nem könnyű, mert számla nélkül könnyebb a templomfelújítás, nem könnyű, mert papként szeretünk autonómok lenni. A közösséget is megosztja, ha a pap egyeseknek többet megenged, ha egyesek felelőtlen „nyomulását” nem állítja meg. Nyilván van kivétel (pl. sürgős beteg), amit egy külső szemlélő nem mindig tud, de a kivétel jelentős indoklást követel.

Nagyon nem szeretem, amikor a hit nevében komoly szakembereket felülbírálunk, pl. a járványhoz értő szakembereket. Ha szakemberek és a püspöki kar egyértelműen azt mondják, hogy most nyilvános istentisztelet ne legyen, milyen alapon okosabb valaki? S ez a gőg szintén tovább tud hullámzani, amikor a hit nevében (mindenféle szakmai képzettség nélkül) tudjuk, hogy a makrogazdaságnak, a politikai egyensúlyozásnak, de éppen a fociedzőnek is milyen utasításokat kellene kiadni. A hit felhatalmaz a szakmai tudásra, noszogat a tudományos kutatásra, de nem pótolja. Sürget az együttműködésre az élet minden területén, nem pedig fölényesen lesöpri mások gondosságát. Nagyon-nagyon nehéz együttműködni az olyan pappal és hívőkkel (házasságban, munkahelyen), aki nem hallgat meg semmilyen orvosi, pedagógiai, pszichológiai, politikai, gazdasági, ökológiai tanácsra. Bizony tudnak a hívők is kibírhatatlanok lenni, amikor „neki semmilyen humántudós neki ne mondja meg!” Ez a fajta bigottság, fundamentalizmus, a humántudományok lenézése nem felel meg mai keresztény hitnek semmilyen keresztény felekezetnél.

Nagyon nem szeretem, amikor Istent olyan kicsinyesnek gondoljuk el, hogy ne tudnánk vele másként is találkozni. Ez a rendkívüli helyzet rávilágíthat arra is, hogy bár életünk csúcsa az Eucharisztiában való részesedés, de nem „semmi” mindaz, ami még van: a Szentírás, az imádság, az elesettek felkarolása, a teológia tanulmányozása, a szép dolgok szemlélése, egy jó előadás megnézése, a természet csodálása… Egy operából sem lehet kivágni a kedvenc áriát, hanem ahhoz el kell jutni: nem „semmi” ami előtte történik. Az Eucharisztia, a Liturgia előtt az események, a találkozások, a gondolatok, az érzések, a könnyek egy nagy opera nyitányai.

Bizony voltak papok keleten és nyugaton is, akik fölényesen semmibe vették a tudományok és szakemberek figyelmeztetéseit, s ők maguk és híveik is betegek lettek. Nem hallom a bocsánatkérésüket.


Gábor (Budapest)

Kezdő” keresztényként mit lehet kezdeni a kétellyel? “Természetes” a kétely? Korábban eléggé világias életvitelt folytató, “megtérőfélben lévő” ember kérdése ez. Tulajdonképpen ez a kétely bennem a következő gondolatban csúcsosodik ki: mi van, ha “most tévedek”, és a különböző világi élvezetekről való lemondással/mérséklésével csak kimaradok valami jóból? Úgy érzem, hiszek Jézusban, de valamiért belül mégis érzem ezt a kételyt, angolul van is rá egy jó kifejezés “fear of missing out”.

Úgy szeretnék hangosan rászólni minden fiatal barátomra: vegyétek már észre, hogy mire hív a világ és mire a kereszténység! Azt mondod, „kétely” van benned a kereszténység felé. Én mondom: a világ felé nincs? Legyen csak benned kétely a világ felé is! Miért mindig a kereszténység, a vallás felé van kétely, miért nincs a világ filozófiája felé, sokak életmódja felé?

Nem vettük észre, hogy a világban való gondolkodásunkat a piac vette át. Nem vettük észre, hogy a piac rászállt arra, amiért fizetünk: ínyenc módjára enni, különlegességeket inni, nagyokat utazni, kényelmes autóval járni, divatosan öltözni, fittnek lenni, sokat képernyőt nézni, jó házban lakni, technikai kütyüket kezelni… S ehhez társul a szellemi tunyaság, a szexuális élvezetek, a nemzeti hagyományok és vallások liberális lesöprése. „Nehogy már sokat tanulj, a munkahelyen beleadd a szívedet, elolvass egy nagyregényt, vagy vasárnap misére menj!” Minden fiatalnak kívánom, hogy nézzen már rá az emberek életére: a piac az érzékszerveinket kihegyezte, a neuronjainkat csiklandozza, a vágyainkat iparilag kielégíti – jó pénzért. És hol a kultúra, a vallás, a bölcsesség, a hagyomány? Jól kielégített állatok vagyunk, humánus szellem nélkül? Ha a piac vezeti a társadalmi életet, azt nem nagyon érdekli az erkölcs, a vallás, a hagyományok, csak a mai profit. Vegyétek már észre, ha nem a saját életeteket élitek, hanem rákerültök egy pályára, akkor évekig kiszivattyúznak titeket, mások üzleti szekerét toljátok, s közben nem építitek fel a saját életpályátokat! Mire az ember feje lágya benő, a piaci életviteltől megcsömörlik, rálát a nagy szisztémákra, már sokan az életük közepéhez érkeznek. S ekkor jön a nagy életközepi válság. Hol a szakmai önbizalom, a jó házasság, a megszületett gyerekek, a kiérlelt spiritualitás, a megbecsült közösségi élet? Aki tizen-, húszéveket csak az élvezetekkel töltötte, annak nagyon keserves lesz az életközepi válságból emelt fővel továbblépni az élet újabb szakasza felé. Egy hosszú (és üres, bűnös) előtörténet után nem tud happy end csak úgy bekövetkezni. Az okos előre okos.

Keresztényként nem valami ellen, hanem valamiért élünk: a kereszténység felszabadít a legigazibb énedre.

Minden ember nyers adottságokat kap, s kamaszkorában keresi ebből összerakni a saját identitását, aztán a potenciálokat aktiválja: meghoz nagy döntéseket, vannak nagy dobásai az életben, felteszi az életét értékekre. A kereszténység és az etika nem elvenni akarja az élvezeteket, ettől ne féljen senki. Krisztus azért jött, hogy életünk legyen, igazi életünk – amiben van helye az igaz örömöknek! A kereszténységet sokan vádolták azzal (pl. Marx), hogy „ópium”, de ma látjuk: a piac világa ámítja ópiumban az embereket, s szükség van a bátor, felszabadító hangokra. Ebből az egyik hang a vallásé, a másik a kultúráé: elégtelen az a kultúra, ami csak nevettet, mert akkor ez is megmarad a piaci szinten. Kellenek a nagy regények, a szerelmes versek, a Lilaruhás nő, és a történelemkönyvek. Kell olvasni filozófiát, elmélyedni az etikában, kellenek barátok és megtartó közösség. A saját életünkben és a társadalmi, globális életben is a piac szorításából ki kell szabadítani az emberséges életet. Ja, ennek ára bizonyos fokú szegénység, és bizonyos élvezetekről való lemondás. Olyan csak a mesében van, hogy mindenféle lemondás, testi-lelki fegyelem, etikai tartás, spirituális küzdelem nélkül hipp-hopp nagyon boldog lesz valaki. Hogyan meri azt hinni valaki, hogy könnyen boldog lesz?

Országszerte sok helyen tartok előadásokat, vetítéseket az életvezetésről, a nagy döntések meghozataláról. Hadd tolmácsoljam az ő vallomásukat: „bár hallottam volna ezt 20 évvel ezelőtt!” A fiatalok most vannak a startvonalnál: most halljátok meg a kereszténység igényességre hívó hangját!


Ágnes (Budapest)

Van egy vissza-visszatérő bűnöm, amit hiába gyónok meg minden alkalommal teljes szívemből, újra előjön, és nagyon sok nehézséget szül mind az én életembe, mind a szeretteim és a Jó Isten szívébe is. Irigy vagyok. Nem tudok teljes szívemből örülni, ha másnak valamije megvan. És nem azért, mert nekem nincs meg, az esetek többségében ugyanis megvan, vagy nem vágyom rá. Hanem pusztán azért, mert neki megvan. Hogyan tudnám leküzdeni ezt?

Nyíri Tamás, filozófus, a sárga irigységet „lelkünket megszálló démonnak” nevezi. Azért démon, mert a lelkünk mélyébe fúrja magát, nem lehet egy fejrázással kirázni magunkból, s a mélyből sok más bűnt indít el. Milyenné válik, aki átadja magát a sárga irigység démonának? Alapvetően örömtelen, ahogy te is írod. Nem tud együtt örülni a másik haladásának, hogy lépett egyet előre, hogy megáldotta az Isten, hogy jól mennek a dolgai. Így nem tud ünnepelni sem, s saját magán észreveszi a fanyar szájbiggyesztést, amikor koccintani kell… Persze az örömtelenségen túl támadóvá is tesz: apró megjegyzések, melyek a sikerét lehúzzák, fenyegető jóslatok „majd elmúlik ez a siker”, kicsinyes gúnyolódások, de akár tettleges ártalom, névtelen levelek, súlyos lejáratás is fakadhat belőle. Az irigység mélyen mérgez: belül és kívül. Aztán ki is alakíthat egy felsőbbrendű tudatot: neki csak „pénze, sikere” van, bezzeg én… A mély irigység állandóan duruzsol, lappangóan agresszív lesz, befelé pedig betegíthet, beindíthatja az önsajnálat, a szerencsétlenség, az Istentől elhagyatottság érzését is, elindíthat a depresszió lejtőjén. S szinte kéjes élvezet önti el, ha a másiknak baja lesz. Vallásos embereknél kifejezetten a jámborság, az alázat álruhájába öltözhet: a nyilvánosság előtt lenézi mások sikereit, de titokban (talán önmaga előtt is tudattalanul) mégiscsak irigyli, s akár Istent is vádolhatja…

Az irigység aljassá tesz, és kifoszt.

Mi lehet a hátterében? Igazából nem a világsztárokat irigyeljük, hanem azt, akinek a sorsa hozzánk hasonló. Aki egyel előrébb lépett, aki szebb, aki tovább tanult, akinek sikeresebbek a gyerekei, aki talpra állt a mélypontról, akit többen szeretnek. Az irigység mély és be nem vallott oka, hogy magunkat látjuk a másik örömeiben, sikereiben, haladásában: nekem is ott kellene járnom! Az irigységben azt nem bírjuk megemészteni, hogy mi magunk miért maradtunk le, a másik miért lépett előre. Akár megérdemli, akár nem, akár tehetek én a saját helyzetemről, akár nem. A másik nagysága a mi hiányunkat tükrözi. S jobb a tükröt hibáztatni. Az ő tükrében én szerencsétlen, senki vagyok. Így a végén a gyűlölet odáig fokozódik, hogy a másik léte is zavar: a létét nem bírom elviselni, jobb lenne a tükröt összetörni! Azért nehéz ezt gyógyítani, mert olyanokat kezdek gyűlölni, akik sosem bántottak meg, nem tehetnek az én érzéseimről, s így nem is tehetnek ellene semmit: minél kedvesebbek velem, annál rosszabb. Azt kellene belátni: nekem a saját lehetőségeimhez, képességeimhez, történelmi helyzetemhez képest kell az életutamat megítélni. Az irigységnek végső soron nincs értelme.

Két teológiai szempont lehet érdekes: Nyíri Tamás hangsúlyozza, hogy a mások sikerei, értékei, örömei mágnesként vonzzák a figyelmünket. Van ebben jó is: az ember utánzó faj, az Úristen olyannak teremtett minket, hogy hassunk egymásra. Ha látjuk mások örömeit, sikereit, akkor annak serkentőleg, meghívóan kellene hatnia ránk. Másrészt Isten gondolatai nem a mi gondolaink: azaz nem láthatjuk át, Isten kinek hogyan osztja a lapokat. Krisztus keresztje óta tudjuk, hogy nem mindig azt kapjuk, amit megérdemlünk. A hit nem az irigységet, Isten vádolását, a másik gyűlöletét tartja megoldásnak, hanem a bizalmat a kikutathatatlan isteni akarat felé. A maga útján mindenki érlelhet jó gyümölcsöket, de a saját keresztjeit mindenkinek föl kell vennie.

A személyes irigységen túl drámai a társadalmi irigység: a lenézett középkorban sem voltak olyan egyenlőtlenségek, mint amilyeneket a felfújt liberális világ okozott, nem volt ilyen nagy szakadék a társadalmi rétegek között, nem volt néhány család birtokában a föld javainak nagy része. Az elégedetlenkedő, irigy embereket pedig mindig könnyű az elégedetlenkedő pártoknak tovább hergelni. De könnyű a bűnbandáknak is beszervezni őket: soha nem látott, globális méreteket ölt az irigyek, elégedetlenkedők bűnszervezete. A társadalmi irigység visszafogja a tehetségeket is: mennyi tehetséges fiatalt húzott vissza, vagy száműzött messze földre az irigység démona! Mennyi tehetség ment veszendőbe, mert nem felkaroljuk a sikerest, hanem irigykedve gáncsoskodunk neki.

Irigy embernek ezért soha nem szabad vezető pozícióiba kerülni!

A gyógyításhoz az első lépés a bevallás. Az irigység démona mindegyikünkben titkon dolgozik, s aki nem olyan bátor és őszinte, mint te, észre sem veszi. Aztán fontos az önbizalom: én nem vagyok senki, egy szerencsétlenség. Vannak örömeim, kincseim, gyümölcseim, erényeim. Az irigység egyik legjobb ellenszere az önbizalom, az önbecsülés, hálaadásban Isten felé. Akinek nincs önbizalma, aki nem hálás Isten felé, az ki van szolgáltatva a sárga irigység démonának. Akinek van „valamije”, az megengedheti, hogy másnak is legyen. Aztán megpróbálni tényleg örülni a másik sikerének, hogy lépett előbbre, együttműködik Istennel, szorgalmas, az ő sikere mindannyiunké. Lelki írók kifejezetten javasolják a szép csodálatát: a szép ingyen tetszik, kifejleszti a csodálás képességét – s ez az irigység démonának ellensége. Dobjuk el a régi mérleget, a szájbiggyesztést, s meg fogunk lepődni: olyan, mintha felszabadulnánk, levegőt vennénk!


Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés

2 hozzászólás

  • Válasz Ben 2020. 05. 06. 23:05

    Szerintem a 777 egyik leginkább elismerésre méltóbb vonala Papp Miklós válaszai.
    Mindig megdöbbent az összeszedettsége. Erre nem mindenkinek van adottsága. Minden cikknél érzem azt, ilyen mikor az emberi intellektus és a “fentről” kapott bölcsesség kibontakozik. Köszönöm, hogy az Igazság szellemében válaszol, ezek a válaszok sokszor fájdalmasak, mert változásra sarkallják az embereket.
    Isten áldja meg önt továbbra is, Papp Miklós.

  • Válasz Németh Rezső 2020. 05. 07. 17:41

    A kiskapuk egyháza levédi magát a katekizmusban : nem mi nem másik istennőt imádunk nem Máriától várunk segítséget csak tiszteljük és kérjük az imáját . Neem a Babba Mária nem egy bába, egy démon mint a pogány magyarok Bábolna nevű helyen anno megidézte szellemek. Pedig de!