Tízezren a 777-ért kampány
A Papp válaszol!

A Papp válaszol – esküvő halasztás, ezoterikus fogorvos, korhatáros Biblia

Folytatódik A Papp válaszol rovatunk, ahol Papp Miklós görögkatolikus pap és családapa válaszol a 777 olvasóinak kérdéseire. Ezúttal is izgalmasak a témák, hiszen a koronavírus miatt sok esküvő kerül(hetet)t veszélybe, van aki az ezoterikus fogorvosától fél, míg mások gyermekeiket féltik a Biblia véres részeitől!

Gábor (Vác)

A koronavírus miatt valószínűleg le kell mondani a lakodalmat, hogy elkerüljük a fertőzés veszélyét. Azonban mi ennek ellenére szeretnénk összeházasodni és elhalasztani a lakodalmat a vírusmentes időszakra. Az én szüleim támogatnak ebben azonban a mennyasszonyom szülei nem hogy ellenzik, hanem egyenesen ki nem állhatják ezt az ötletet. (Felvetették az élettársi kapcsolat ötletét, inkább azt szeretnék) Hogyan tudunk a menyasszonyom szülei felé nyitni? Mindketten egy véleményen vagyunk és most szeretnénk az esküvőt azonban a szülei annyira ellenzik ezt a lagzi mentes megoldást, hogy félek éket ver ez a vita közénk es a szülei közé. Nem akarom hogy haragban legyünk velük. Azonban biztos vagyok benne hogy az se lenne jó megoldás ha elhalasztjuk az esküvőt. Ön mit tanácsol?

Még a legnehezebb történelmi időben is tudták, hogy a fiatalok életének mennie kell! Ők a jövő. Ezért háborús helyzetben is házasodtak, a mai Szíriában a lerombolt falak között a papok egyik legfontosabb dolga a jegyesoktatás, s tudunk olyanról is, hogy családi haláleset árnyékában is, de megtartották az esküvőt. Nem önzés és nem érzéketlenség, hanem mindannyiunk érdeke, hogy az élet menjen tovább.

A történeti példákon túl ha morálisan nézem a dolgot: a döntés elsősorban az önöké. Mindenki más csak utána jön. Tehát ha eldöntötték, akkor morálisan és jogilag is megköthetik a házasságot. Nem alternatíva, hogy bűnben élünk még 1-2 évig. Ez a járvány azt is megmutatta, hogy pillanatok alatt változhat az életünk, nem lehet tartósan bűnben élni. Dönteni a jelenről tudnak és arról is kell.

hirdetés

A házassági döntés egy autonóm, átháríthatatlan döntés, ezt határozottan megvédeném – persze kesztyűs kézzel.

Mert bármennyire a döntés a fiataloké, az ünnep az egész nagycsaládé. Persze hogy szeretnének a szülők és barátok is az ifjú párral lenni, részt venni a szerelem megünneplésében! Így valóban kell tekintettel lenni rájuk is, de csak az ünneplés módjában. Vigyázni kell arra, hogy a házasságkötés kegyelmi légkörét mégse törjük meg és ne kezdjük életre szóló sebekkel. Ha ez fenyeget, a nyílt vitát abba kell hagyni – diplomatikusan érdemes tárgyalni.

Először is mindenki a saját szüleit „puhítja”, nem oktatjuk ki egymás szüleit „keresztbe”. Az ön menyasszonya ismeri jobban szüleit, neki van lehetősége nagyobb sebek nélkül, a szülők számára elfogadható úton érvelni. Aztán mindig érdemes bevonni olyanokat, akikre hallgatnak a szülők: eskető papot, rokont, számukra tekintélyes embereket, hadd hallják több forrásból is ugyanazt. Egy nagyvonalú rokon fellépése olyan sokat tud segíteni! Aztán felkínálnék kompromisszumot: mi lenne, ha később lenne a nagy buli? Házavató? Keresztelő? Az igazán szerető rokonok és a barátok megértenék ebben a rendkívüli helyzetben. Tálcán kínálnám a kompromisszumot: Mitől éreznék sajátjuknak a szülők az esküvőt egy ilyen helyzetben? Hivatkoznék más párokra, más mintákra is. Mostanában valóban sokan tartják meg vagy csak szűk keretek között az esküvőt, vagy néhány hónappal később, akár hétköznap. Hivatkoznék arra is, hogy ne csak azt nézzék ami „nincs”, hanem ami van: a gyermekük lép egyet előbbre, jó emberhez megy feleségül, korábban szülhet a lányuk, hamarabb ringathatnak unokát. A tartalom, a lényeg az első, s ebbe az örömbe hívnám újra és újra a szülőket, ne a másodlagos formán rugózzanak.

Nekem is vannak jegyeseim, akiknek nehéz döntéseket kellett hozni. Egyesek szűk körben vállalták az esküvőt, mások csak 2 hónapot toltak rajta, nem abszolút ideális időpontra, de mindenki megérti. Igyekztem őket is azzal vigasztalni: a legfontosabb a tartalom. Ne bánkódjanak rajta se ők, se a nagycsalád, ha bármi is nem abszolút ideálisan sikerül a megünneplés módjában (időpont, létszám, étterem…). Ha a tartalom rendben van, azaz igazán szeretik egymást és ketten az agapé Istenét, akkor az a legfontosabb. A jó tartalom minden bakit kibír. Ám láttunk már olyan esküvőt mindannyian, ahol tűélesen jól sikerült a forma, volt pompa és luxus, csak éppen a tartalmat nem éreztük atombiztosnak. Az esküvők pompájával rettenetesen elszaladt a ló, az ifjú párról száz bőrt lehúznak, s a lényegi tartalom olyan könnyen sokadik szempont lett.

Örüljenek, ha a tartalom önöknél rendben van, a formát pedig vívják meg!


Zoli (Szeged)

A fogorvosnál ahova járok megfigyeltem, hogy a szoba sarkaiban, ablakpárkányokon, mosdókagylónál, wc körül stb. gyertyák, kavicsok vannak elhelyezve. Gyanúm szerint Feng Shui-t művel az illető, de nem hoztam fel a témát. Nekem kellemetlen egy olyan helyen lenni, ahol ezotériát művelnek, ugyanakkor az orvosom egyébként kiváló szakember, ezért dilemmába kerültem. Kihat-e ránk szellemi síkon, ha ilyesfajta helyekre tévedünk, ahol New Age-s praktikákat művelnek, vagy az “csak” a művelőjére van hatással? Nyugodt szívvel látogathatom-e ezt a fogorvosi rendelőt?

A II. Vatikáni Zsinat beszél arról, hogy az empirikus-anyagi világnak van egy viszonylagos önállósága. Ez azt jelenti, hogy anyagvilágnak és az azt kutató, azzal dolgozó szakmáknak van egy olyan viszonylagos önállóságuk, amelybe az ideológiák, vallások nem nagyon szólhatnak bele. A pap nem tudja megmondani a sebésznek, hol vágjon. Arisztotelész és Aquinói Tamás úgy mondaná: van teoretikus és praktikus értelmünk, azaz elméleti és gyakorlati eszünk. Valóban van olyan szakember, aki szakmailag kiváló, a szakmai értelme nagyon jól működik – s mellette a teoretikus értelme nem keresztény hitet vall, akár ateista is lehet. Ha a zsinat el tudja ismerni a szakmáknak ezt a viszonylagos autonómiáját, akkor nem kell pápábbnak lenni a pápánál, ne vigyünk már oda is szorongást, ahová nem kellene. Te a munkájáért mégy oda, azt elismerheted, azt fizeted meg. Ha szóba jön a szakmán kívül más is, pl. az ő ezoterikus hitvallása, akkor jogod és kötelességed nem bántani, de a sajátodat megvallani.

Ugyanakkor a zsinat is csak „viszonylagos” önállóságról beszél: az anyagi világ természetesen nem független Istentől, s a kétféle tudás sem abszolút független bennünk. Valóban harmonikusabb az az ember, akinél a teoretikus és a gyakorlati ész is csúcsszinten működik. Több bizalmunk van az olyan szakemberhez, akinek a lelkiismerete is Isten előtti felelősségben működik. Több bizalmunk van ahhoz, akinek munkája mögött nem csak a szakmai tudása, de a keresztény hite is aranyfedezetként jelen van. Több bizalmunk van az olyan hittestvérünkhöz, akivel a templomi közösségből ismerjük egymást, holnap is fogunk találkozni. Szabad válogatnunk a szakemberek között, s szabad a keresztényt előnyben részesíteni, így is támogatva vállalkozását és közvetve erősítve az egyházi közösséget is. Elszoktunk a liberális világban attól, hogy kimondjuk: keresztényként van egy társadalmi felelősségünk a hittestvéreinkért (Szent Pál a keresztényeknek gyűjtött), jó dolog előnyben részesíteni a keresztény kőművest és fogorvost, ha szakmailag pont olyan jó, mint a nemkeresztény (mert a hite azért nem pótolja a szakmai tudást).

A piaci világ sokat beszél a versenyről, szabad nekünk előnyt adni a hittestvéreinknek, s nem támogatni az ezoterikusat.

Attól ne szorongj, hogy az ezotéria mindenféle dolga automatikusan hatna rád. Elég erőtlen lenne az a Krisztus és az a kereszténység, amit egy félórás fogászáti kezelés során néhány kavics elhelyezése romba tudna dönteni. Másrészt a gonosz sem hat automatikusan: ha nem akarod, nem tud bemenni a szíved közepébe, nincs „automatikus gonosztól való megszállás”. A szív belső szabadságáról a vértanúk vére kezeskedik.

Persze az is megfontolandó, hogy a vallásszabadság nevében a keresztényeknek is bátran ki kellene tenniük hitük szimbólumait. Csodaszép szimbólumaink vannak (nem csak a kereszt), jól esne azokba botlani úton útfélen, s nem ezoterikus, szexista, politikai, pénzcentrikus látványokba. Te hová tudnál nem tolakodóan kitenni egy keresztény szimbólumot, amit több ember is láthatna?


Dóra (Pécs)

Két kicsi gyermekem van, 2 és 3 évesek. Hány éves koruktól meséljem nekik a Biblia “véres” részeit? Húsvéthoz közeledve előkerült a keresztre feszítés története (az ő gyerekbibliájukból) és a férjemmel volt egy kis vitánk, szerinte még kicsik ezekhez a történetekhez. De hát ezek a hitünk alapjai, én meg úgy gondolom nem hagyhatom ki… Szóval hányas karikás besorolása van a Bibliának? 🙂

Nagyon örvendetes, ha már a kicsiknek van gyerekbibliájuk és elkezdik megszerettetni velük ezeket a történeteket. Az isteni sugalmazású bibliai történetek roppant nevelőerővel bírnak, hihetetlenül komplexek: egész életünkben töprengünk rajtuk, vezetnek minket. Csodajó ebben felnőni s egész életünkben egzisztenciánkat ehhez igazítani! Nagy fáklyát kapnak az élet dzsungelében azok a gyerekek, akiknek vérükké válnak a bibliai történetek. A mai lélektan ismeri a „narratív pszichológia” eredményeit, mely arról szól: mindenki élete egy nagy történet, s nagy történetekben ismerünk önmagunk történetére, helyzeteire, kísértéseire. A klasszikus nagy történetek (és nem a suta okosító mesék) nem kioktatnak, hanem magukkal sodornak, nem olyan direktek, inkább hagynak helyet a saját következtetés levonására. Jó dolog, ha a gyerekek hallják ezeket, lerajzolják, eljátsszák, a szüleikkel együtt élik meg és aktívan a vérükké teszik, így nem csak hittanos tananyag vagy kulturális örökség lesz a számukra.

Persze tudunk a hit fejlődéslélektanáról. A gyereknek joga van gyereknek lenni, s a maga fejlődési szintjének megfelelő válaszokat kapni. Valóban nem kell túlterhelni őket, de nem kellene megfosztani a szintjüknek megfelelő gondolatoktól sem. Tehát először is azt mondanám: a gyerek szintjének megfelelő gyerekbibliát vegyék elő. 2-3 éveseknél ez még kiszínező, leporelló néhány történettel. Később ők maguk betűzhetik a nagyobb gyerekeknek készült gyerekbibliát (régen a Biblián tanultak meg olvasni), azt már úgy állították össze, hogy lélektanilag megfeleljen a gyerekek szintjének. Saját Újszövetséget elsőáldozó korukban, kiskamaszkorukban szoktunk adni, akkor már eredetiben olvashatják Jézus példabeszédeit. Legalább saját Újszövetsége minden embernek legyen!

A véres történeteket illetően korábban én is megkérdeztem egy mesepedagógust: a népmesékben elég sokszor levágják a sárkány fejét, a farkas megeszi Piroskát… Azt mondta nagyon bölcsen: a gyerekek ezeket az eseményeket a maguk szintjén meseként képzelik el. Nem látnak beleket, vért – szemben az olyan horrorisztikus modern mesékkel, videojátékokkal, ahol nagyon naturálisan ábrázolják mindezt. A gyerek tudja, hogy nem ez a lényeg, nem is erre figyel, nem is kell a figyelmét erre kioktatni. Az érdekli, hogy a farkast megbüntetik, a jó megmenekül. Valamint nagyon fontos a mesélő nyugodt személye, a bizalmas légkör.

Az Ószövetségi történetekben valóban van vér: Káin megöli a testvérét, Noé idejében özönvízbe fulladnak, Józsefet kútba dobják, Dávid levágja Góliát fejét. Szabad ezeket a történeteket a gyerekeknek elmondani, de maradjunk a gyerekbibliák által jól megvizsgált szavaknál és képeknél. Nem kell többet mondanunk a naturalista részekről, inkább a mondanivaló lényegét kell kiemelni: testvéri szeretet, Isten megment, a bántás rossz. Az Újszövetségből Krisztus kereszthalála megkerülhetetlen. Kétezer éve generációk sorai ezen nőtt fel, nem kell túlzott félelem miatt elrejteni a gyerekek elől. De itt is meghagyni a gyerek szintjének megfelelő válaszokat. Ha nem tudjuk, hol a jár a gyerek szintje, akkor kérdezzünk vissza: „Te hogy gondolod?” S akkor elmondja a maga elképzeléseit, s aztán szülőként már csak az a dolgunk, hogy a jóban megerősítsük (ez így van), a tévedését kijavítsuk. Itt is nagyon fontos a beszélő (hadd ne hívjam mesélőnek) személyes nyugalma, hite, a bizalmas légkör. Nem is tudjuk, milyen érzelmi békességet, későbbi viharaihoz micsoda nyugalmat tudunk adni, ha a keresztről tudunk hittel beszélni, ha megszokja pici korától, hogy a keresztre mindig húsvét következik.

Papként és szülőként is mondom: sokat jelent, ha a gyereknek van kis keresztje, a feje fölött, a szobájában.

A kicsiknél ez még lehet csak a kereszt alakja, nagyobbaknál korpusszal, a szenvedő Krisztus alakjával. Persze görögkatolikusként engem zavar, hogy a keresztábrázolásaink valóban túl naturalisták, szinte csak érzelmet és sajnálatot váltanak ki belőlünk, túl „nagypéntekiek”. Nagyon szép lehet Assisi Szent Ferenc keresztje, ami ikon: az ölelő Krisztust, nyitott szemmel, szelíd szeretettel ábrázolja. Dráma és húsvét egyszerre. Nem hazudik, nem is túlozza el a naturalista irányba a gondolatainkat. Gyerekeknek is szívből ajánlom az ilyen keresztet!


Téged is arra biztatunk, hogy bátran és nyitott szívvel tedd fel kérdésedet!

hirdetés

Még nem érkezett hozzászólás