Tízezren a 777-ért kampány
Blog

A cölibátusról – női szemmel

Tényleg szükség van a XXI. században is a cölibátusra? Mi a szerepe a papoknak napjainkban – a gyakorlati életben? Ehhez hasonló kérdésekről szól ez az olvasónktól kapott elgondolkodtató írás. 

Szeretem a dolgokat néha úgy szemlélni, mintha nagyon-nagyon magasról nézném, és a tekintetem messze ellát, a gondolataim tovább szállhatnak, mint mikor idelent, a Földön állva, jobbra-balra kapkodom a fejem az adok-kapok viták közepette. Így voltam ezzel a cölibátus kérdéssel is.

Az jutott eszembe, hogy egyszer valakitől hallottam, hogy jó pap csak abból válhat, akiből jó édesapa is. Ez a mondat úgy megragadt bennem. Olyan nagy mélysége van a mondanivalójának! Vagyis mindkét hivatásra Istentől kapott talentumaink vannak. S ha elfogadjuk ezeket a talentumokat, ha nem ássuk el, hanem megpróbáljuk kamatoztatni, akkor a hivatásunkban is azzá válhatunk, amire Isten meghívott.
Mert akkor eszembe jutott Jézus. Aki valóságos ember is volt, s mégsem mondta az Atyának, hogy “Ó, Atyám, ha úgyis csak három évet kell majd szolgálnom, mielőtt újból veled leszek, akkor had’ próbáljam ki a földi élet minden lehetőségét. Hisz, mennyivel hitelesebben tudok majd az emberekhez szólni, ha látják, hogy teljesen olyan vagyok, mint ők.”

Mindegyik, akit Jézus hívott és mindenki, akit Isten hív, csak úgy tud a hívására válaszolni, ha önmagát adja neki.

hirdetés

A teljes életét, mindenestül.

Azt kérdezed, hogy erre tényleg szükség van? Hogy erre még ma is szükség van? Hogy mit tudok én minderről? … se apáca nem vagyok, se pap… mit tudom én, hogy milyen nehézségekkel küzdenek ők a mindennapokban?!

Tényleg nem tudom. Azt tudom, hogy én mivel küzdök. A mindennapokkal. A gyerekek gondjaival. A férjem gondjaival. A család összetartásával. A családi egység megtartásával, a közös imák jelenlétével ebben rohanó világban, amit nem tudok az ajtóval kívül rekeszteni. Akkor sem, ha nincs tévé, ha nincs internet, nincs számítógépes játék…

Hogy nincs csend. Kevés a csend. Kevés az Istennel töltött csend. Hogy kevés a szentmise, kevés az Istennel töltött idő, és hogy nélküle semmi, de semmi sem működik, amiket az előbb felsoroltam. Néha úgy érzem, egy pap, egy szerzetes, egy apáca… igen, ők tudnak elmerülni teljesen Istenben.
Ha egy pappal beszélek, ha egy szerzetessel beszélek, ha tanácsra van szükségem az életemben…

soha nem gondoltam, hogy ő kevesebbet tud, mert nem szült gyereket, vagy nem édesapa.

Hogy is juthatna eszembe, mikor őt Isten hívta meg erre a hivatásra. Engem pedig erre hívott, hogy anya legyek. Nem azért kérek tanácsot egy paptól, mert azt várom, hogy megveregesse a vállam és azt mondja: “Tudom, tudom, megértelek. Mi is átéltük ezt, de majd felnőnek a gyerekek. Kitartást.” Erre ott vannak a barátok. Azért kérek tanácsot, mert ő az, aki kézen tud fogni és visszavezetni a keskeny útra, aki lelkileg segít abban, hogy helyreálljak, mert ő az, akiből én töltekezni tudok.

Mert ő, a pap, a szerzetes, akármilyen belső vívódásait is élje meg éppen, azt a keresztet Istentől kapta, és ahogy a hivatásában meghívta őt, úgy nem fogja elhagyni akkor sem, mikor megméretteti az ő szolgáit. Mi itt a Földön, csak emberek vagyunk. Akármelyik hivatásnak is éljünk. Hibázunk. Bukunk. Felállunk. Továbbmegyünk. Legfőképpen pedig: próbálkozunk. Próbálunk jól élni, próbálunk Isten felé menni.

És mikor ünnepek jönnek, karácsony, húsvét… akkor érzem igazán, hogy az, aki az egyik hivatást magára ölti, én, aki az anyaságot minden gyönyörűségével és nehézségeivel viszem a hátamon.. nos nem tudok elmerülni úgy az Istennel való létben, mint ahogy az, aki egész életét neki szenteli.

Mondhatjuk, hogy hát erre a lelki töltekezésre vannak a lelkigyakorlatok. Igen. Töltekezésre. Aki viszont megtapasztalta az életében az Isten kegyelmét, végtelen szeretetét, az érteni fogja, az megérti, mire gondolok, mit akarok szavakkal kifejezni… hogy nincs annál nagyobb kegyelem és öröm, mint amikor Isten meghív téged arra, hogy csak az övé légy. És akkor nem akarsz mást, csak őt.

Amikor felismered, hogy micsoda áldás, ha valaki ilyen meghívót kap az Úr Jézustól.

Most akkor mit akarunk mi a cölibátussal? Gondoljunk csak kicsit bele, vajon ki akarja mindezt, ezt a feszültséget, ezt a vitát, ezt a megosztottságot?

“Nem ti választottatok engem, hanem én választottalak benneteket, s arra rendeltelek, hogy menjetek, teremjetek gyümölcsöt, maradandó gyümölcsöt. Akkor mindent megad nektek az Atya, amit a nevemben kértek tőle.” /Jn 15,16./
Több mint 2000 évvel ezelőtt mondta ezeket nekünk Jézus. Azt gondoljuk, olyan Istenünk van, akinek szavai nem örök érvényűek? Ha kétségbe vonunk bármit, amit ő tett, mondott, mutatott, akkor azt mondjuk, a mi Istenünk nem tökéletes, hogy nem tudta, mi jön majd 2000 évvel Ő utána?

Még leírni is rémes. A cserkészetben azt mondjuk: A vezetés példa. Emberként, cserkészként azt hiszem, Isten a mi vezetőnk, és az ő élete példa! Nekem ez a válaszom a cölibátusra.

 

Kedves Ilka

Kép: pexels.com 

Még nem érkezett hozzászólás