Tízezren a 777-ért kampány
A Papp válaszol!

A Papp válaszol – a hit kegyelme, ezoterika, “balek kereszténység”

Újabb hét – újabb három kérdés Papp Miklóshoz: a 777 kérdés-felelet rovatában  ezúttal a hit kegyelméről, az ezotériáról, valamint a “keresztény balekságról” kérdeztetek.

Ádám (Budapest)

Régóta foglalkoztat az a kérdés, hogy ha a hit kegyelemből származik, akkor Isten mi alapján adja meg valakinek azt a kegyelmet, hogy mondjuk olyan közegbe születhet, ahol könnyen megismeri Őt, vagy Isten mutat neki valami csodát, ami által megismerheti. Mi van azokkal akik nem kapják meg a hit kegyelmét, és miért pont ők nem kapják meg?

Mindig merészség azt kémlelni, vajon hogyan „gondolkodik” Isten, hogyan „keveri az üdvtörténet kártyáit”, mert nyilván túl sok emberit vetítünk bele. Mégis, ha már kaptunk értelmet, nem dobhatjuk sutba, alázatosan tapogatóznunk kell Isten „gondolkodásmódja” felé.

Könnyű kizárni a két végletet, s sokkal nehezebb az igaz utat megtalálni. Az egyik véglet szerint Isten csak egyeseknek adja meg a hitet. Sok nehézség van ebben a felfogásban: Isten előre eldönti, hogy csak egyeseknek adja meg? Az ember csak bábu lenne Isten előre lejátszott színjátékában? Aki megkapja a hitet, az csak kapja, semmit nem kell tennie? Az ilyen istenkép fatalista, nem veszi komolyan az ember szabad döntéseit, semmibe veszi az egyéni fejlődést, színjáték a történelem, ráadásul egyesekre rátelepedik előre eldöntött akaratával. Ezen végletben a hit csak Istenen múlik. Nem ilyennek ismertük meg Krisztusban Istent. A másik véglet is tarthatatlan: eszerint a hit csak az emberen múlik. Ezen végletben Isten passzív, nem tesz semmit, az emberi aktivitás pedig túl van értékelve, mintha önerőből el tudna jutni a transzcendensig, mintha a szabadsága semleges lenne, nem meghívott. Csak okosnak kellene lennie, vagy ezoterikus praktikákkal mechanikusan elérné Istent. Nem ilyennek ismertük Istent Krisztusban.

hirdetés

A végletek jól látható kontúrjai könnyen felismerhetők és elvethetők. Ami viszont középen marad, az homályos. Nagy misztérium, hogy jut el egy ember a hitre, és mások miért nem. Nagy misztérium az Isten és az ember együttműködése. Fontos itt, hogy ne a saját képzelgéseinkre hagyatkozzunk, ne akarjunk modellt vetíteni Istenbe, mintha fel tudnánk térképezni (vagy előírni!) Isten hogyan viselkedhet.

A legbiztosabb támaszunk Isten csúcskinyilatkoztatása: Krisztus.

Krisztus Atyja mindenkit meghív az atyai házba, a hitet mindenkinek felajánlja, hitre képesnek teremtett meg mindenkit (nem csak egyeseket). S még ha bűnbe is esett ez a hitre teremtett ember, Krisztus Atyja akkor sem passzívan (vagy haragosan) várja, hanem elébe siet: az egész Krisztus-esemény Isten „elénk sietése”. Krisztus az Atyát olyannak mutatja be, aki mindenkinek felajánlja a hit kegyelmét, mindenkit hív és fárad is mindenkiért. Ugyanakkor azt is látjuk, Krisztus nem erőlteti a hitet az őt vádlókra, az őt elzavaró gerázaiakra. Azt is látjuk, hogy megdicséri bizonyos emberek hitét (százados, betegek). Miért dicsérne valamit, ha az semennyire sem múlna az emberen?

Krisztus kinyilatkoztatása alapján tehát a hitet egy szeretetteljes együttműködés drámájának látjuk: Isten nagyvonalúan felkínálja mindenkinek, aktívan közeledik mindenkihez (még ha nem is hívő családban nőtt fel), felhasználja a történelem eseményeit (a találkozások, tudományok, szépség, véletlenek kegyelmi eseményeit), s főleg az Egyház Lélek ihlette misszióját. Az embert pedig olyannak látjuk, aki szabadon rátalálhat a hitre, de szabadon el is utasíthatja (még ha hívő családban is nőtt fel). Az embernek van lehetősége a hitre, annak befogadására és aztán igényes fejlesztésére. Ahol van lehetősége, ott lehet erkölcsi érdeme és bűne is.  

Néha megrendülök, Isten mennyire megalázkodik ebben a drámában, csak hogy elérje az ember szívét, s megrendítő tud lenni, amikor valaki hitével hegyeket mozgat, de az is, amikor minden isteni gesztust makacsul visszaüt.


Alexa (Szeged)

Szeretném, ha Miklós atya beszélne az Egyház tanításáról átok, rontás és ilyen ezoterikus izék témájában, mert hihetetlen, hogy milyen elképzelései vannak egyetemista csoporttársaimnak. 

Jung azt mondja: ahol Istent eltemetik, ott előbb utóbb újra feltámad. A kommunista rendszerben és a liberális ideológiákban is temetik az Istent, de valahogy mégis előkerül a transzcendens utáni vágy. Az ember alapszerkezete mégiscsak jó, vallunk egy teremtésteológiai optimizmust. Tertullianusz (II. sz) vallja: „anima naturaliter christiana” – azaz az emberi lélek természeténél fogva vágyik Krisztusra. Az Egyháznak így mindenki az „ügyfele”, mindenki felé van hivatásunk.

Ám észre kell venni egy fontos változást. A modern ateizmus harcos ateizmus volt: az ész érveivel támadta a hitet, pribékjeivel pedig fizikailag bántotta a papokat, a hívőket. Az Egyház is felvette a kesztyűt, igyekezett a támadásokat kivédeni, érvelt és szervezkedett. Ám a mai, posztmodern ateisták, keresők, agnosztikusok nem annyira harcosok. Velük másként kell beszélni: meghívóan. Csábítani kell a hitre: “ott olyan szép igazságok, olyan jó élmények, olyan összetartó közösség, olyan jó férj-feleségjelöltek, olyan felemelő szertartások, olyan lelki egyensúly van”.

Nem a kötelezőséget kellene sulykolni rettentő prófétai hangnemben, hanem melléjük állni, és csábítani a hitre.

Egy intelligens fiatalban próbálnám dicsérni, milyen jó, hogy megérezte a transzcendencia hívását, hogy nem ennyi a világ, nem akar materialista lenni. Jó dolog, ha érzi a többet, ha sejti az istenit. Tehát először is biztatni kell, szomjas keresését megdicsérni. Aztán buzdítani, hogy lépjen túl az ezotéria, a babona minden szintjén. Ezek csak pótlékok, melyek iszapba ragasztanak a transzcendens úton. Az Egyház hivatalosan bűnnek tart minden ezotériát, babonát, mágiát, horoszkópot (Katekizmus 2110-2117). Azért bűn, mert sok ártalmas hatása van. Először is Istennek nem adja meg azt a tiszteletet, ami Istennek jár, a hitét másra irányítja. Aztán dologivá akarja tenni a boldogságot, a szerencsét, mintha azért nem rendes úton kellene megküzdeni, hanem ezoterikus praktikával. Bűn, mert kiadja a kezéből a szabadságát: nem ő vezeti szabad belátása alapján az életét, hanem valami idióta ezoterikus dolognak engedi azt át. Bűn, mert aki terjeszti, a másikat erre csábítja az bűnrészesként árt másoknak. S végül bűn, mert az emberi kapcsolataira is ez árnyékot vet: talán egy intelligens házastársjelölt lepattan róla, ha ilyen ezotériába gabalyodva látja. Talán ahogy az isteni erőkön uralkodni akar, nem tudja szabadon szeretni, átadni magát, úgy az emberi kapcsolataiban is így viselkedik: nem tud bizalommal szeretni, uralkodni akar a másikon. Amikor a bűnt bűnnek nevezzük, valahogy visszadobjuk a labdát: te veszítesz, ha ezt műveled.

Persze nem elég a bűnt bűnnek nevezni, rögtön hozzá kell tenni: képes vagy te magasabb szintű viszonyulásra a transzcendens felé. Az önbecsülést szítanám fel: egy jó fiatal igyekszik igényes lenni a külső megjelenésében, sokat tanul az intelligens belső világáért, megválogatja a barátait – pont a spirituális területen akar babonás, gyerekes lenni? A bennünk lévő spiritualitás felé méltatlan azt olcsó szinten megélni, flörtölni a világvallásokkal, kacérkodni a babonákkal.

A végtelen Isten, az abszolút Intelligencia, a pazar Szépség, a túlcsorduló Jóság többre hív. Néha azt érezzük, hogy kereszténynek lenni nem „trendi, intelligens” beállítódás, bezzeg „az ezotéria mennyire intelligens, milyen nagy emberek is hisznek benne”. Szerintem bátran sekélyesnek kell nevezni az ilyen vélekedést, s nagy felelősségük van a keresztény tudósoknak, professzoroknak, hogy vonzóan felmutassák a hit és az intelligencia összefésülésének csodálatos magas szintjét.


Bernát (Budapest)

Van az evangéliumban jó pár olyan tanítás, amely a mai fülnek elég furcsa és nemcsak nehezen teljesíthető, hanem nehezen értelmezhető is. Amelyik most engem leginkább foglalkoztat, az az a tanítás, hogy “ha megütik jobb arcodat, fordítsd oda a másikat is”. Hogyan célszerű ezt értelmezni? Hiszen nem gondolnám, hogy Jézus azt várja tőlünk, hogy hagyjuk megkeseríteni a saját életünket a rosszakaróink által. És azt sem gondolnám, hogy attól hogy keresztény vagyok, baleknak is kell lennem.

Krisztus „legújszövetségibb” tanítása a Hegyi beszéd: ez az ő csúcstanítása, amit illik minden kereszténynek csúcsszinten átgondolni. Nem hiszem, hogy lehet valaki igazán Krisztus-követő, ha a Hegyi beszéden nem rágja át magát újra és újra, élethossziglan.

A Hegyi beszédben Krisztus megvallja, hogy nem eltörölni jött a régi törvényt, hanem beteljesíteni. Látni kell, hogy Krisztus kétféle emberhez jött: a bűnösökhöz és a „rendes” emberekhez is. Az előbbiek nem tartották meg a törvényt, az utóbbiak pedig csak azt tartották meg (pl. a sokat imádkozó, de szívtelen farizeus; a tékozló fiú bátyja, aki szintén törvénymegtartó, de szívtelen; de ilyen az esztelen gazdag is, aki rendes dolgos ember, nem lopta a vagyonát, de istentelen). A bűnösöket Krisztus úgy hívja, hogy irgalmas hozzájuk, felkarolja a bűnös asszonyt, meglátogatja Zakeust. A rendes emberek azonban valahogy befészkelték magukat abba a tudatba, hogy ők pontosan megtartják a törvényt, több már nem is lehetne. Olyan, mint amikor valaki azt mondja, „nem csaltam meg a házastársam, a törvényt megtartotta, tehát mindent megtettem”. Ám jól tudjuk, a „nem csaltam meg” a minimális szint, milyen sok és színes pluszlehetősége van még a szeretetnek. Krisztus erre a túlcsorduló, kreatív többre akar meghívni, ezért ezeket a szőrszálhasogató törvénymegtartókat ki kell lökni az önelégült állapotból. Ehhez használ Krisztus sokkoló, provokáló képeket: „menj kétszer annyit, add oda a köntösödet is, tartsd oda a másik orcádat is”. Az egyik fontos üzenet tehát, hogy a lelkiismeretünk meg ne elégedjen a törvény, a kötelesség szintjével, hanem keresse azt, hogyan tudna túlcsordulóan, kreatívan, egyedien szeretni. A szeretet ott kezd érdekes lenni!

A másik az ellenségszeretet küzdelme. Bár a szeretetről, a becsületről mások is tanítanak (Buddha, Lao-ce), még arról is, hogy az igazságtalanságot jobb eltűrni, mint elkövetni (Szókratész), az Ószövetség is buzdít a napi gondban lévő ellenség megsegítésére, de

az ellenség iránti aktív szeretetet csak Krisztus tanítja.

A „tartsd oda a másik orcád” két dolgot nem jelent: ne add vissza a pofont, ne szállj le az agresszió síkjára – de ne is fuss el, ne hagyd az egészet. Azaz valódi küzdelemről van szó, de szellemi síkon: a „tartsd oda a másik orcád” azt jelenti: „itt vagyok, nem bántalak és nem menekülök el, de szeretném, hogy küzdjünk meg más síkon, gondolkodj másként”. Az agresszort meg tudja lepni valamilyen nevetséges, ötletes, lefegyverző gesztus: a gonoszága nem talál ellenfelet, a semmibe száll. Az erőszak oda-vissza spirálját az áldozat meg tudja törni, ha valamiként előre nagyvonalú. Persze nem jelenti azt, hogy ez azonnal hat. Itt van a hit. Talán ki is végzi a keresztény áldozatot, s csak talán évek múlva fog megrendülni, vagy évtizedek, évszázadok múlva hoz a vértanú vére gyümölcsöt.

Azt is ki kell mondanunk: lehet hősies, ha valaki nem védi az életét pl. keresztényüldözéskor, a magáéról könnyebben lemondhat az ember. Ám ha ártatlan áldozatokat kell megvédeni (pl. népirtás, nemi erőszak, iskolai bántalmazás), akkor erkölcsileg kötelességünk is fellépni, akár erővel is. Ezt azonban ne hívjuk erőszaknak, hanem „erőbevetésnek”. Míg az erőszaknál nincs igazság, szeretet, jog, addig a legitim erőbevetés célja éppen a rend, az igazság, a jog, végső fokon a szeretet. S ha az éles helyzetet erővel megfékeztük, akkor igyekezni kell a humánus rendet felépíteni. Így van helyük a keresztény lelkiismeretű embereknek a rendőrség, a honvédség, a terrorelhárítás kötelékeiben is.

Nagypéntek óta a kereszténység legnagyobb kihívása az erőszak (családtagok, vallások, pártok, népek között): ne akarjuk túl egyszerűen megoldani ezt a komplex problémát. Jó dolog, ha szakmailag képzett és lelkiismeretükben kifinomult emberekké válunk minél többen, hogy krisztusi módon küzdjünk a nagyobb jóért.


Szeretettel ajánljuk “A Papp válaszol” című könyvet, amely az első évad válaszait tartalmazza, kategorizálva.

Még nem érkezett hozzászólás